–

Idén (a cikk 2019-ben jelent meg – a szerk.) a hatodik karácsonyunkat ünnepeljük anya nélkül. Megrémiszt, hogy egyre közelebb csúszunk az első tízeshez, de azért egy kicsit meg is nyugtat.

Mégiscsak van élet nélküle.

2014 – Az első

Felkészülök rá, hogy ez lesz a legborzalmasabb. Hogy majd úgy vág pofán a hiányod, hogy felállni sem lesz erőm. Hogy az a hely, ahol ülnöd kellene, lyukként tátong majd a vacsoraasztalnál, mint az áttört falon a rajzfilmfigurák körvonalai: agresszívan és befejezetlenül. Hogy nem fog úgy eltelni perc, hogy ne a te arcodat lássam magam előtt…

És aztán valahogy mégsem ez történik. Előre tudtam, hogy ez az év más lesz, helytelenül más, és ezért végül nem is fáj annyira, hogy az. Az egész család eljön, még a szüleid is, pedig már fáj a lábuk. A nagymamám idén először nem téved el hozzánk jövet, apa öccse egész este marad, és nem alszik el közvetlenül vacsora után. Nagyobb ajándékokat adunk, mint általában, és úgy érezzük, hogy megérdemeltük.

Mind tudomásul vettük, hogy ez a ünnep csak nyomokban tartalmaz vidámságot, úgyhogy annak a kevésnek is örülünk.

Felrakjuk a fára az állatos díszeidet. Nélkülük tiszteletlenség lenne karácsonyt tartani.

2015 – A második

Azt hittem, ez jobb lesz, mint az első. Legalábbis könnyebb. Persze nem lett az, és azt hiszem, soha is nem lesz. Talán csak megváltozik. Ebben az évben találkozom először a túlélő bűntudattal, addig túlságosan tele volt a fejem a simával. Ez az érzelem végigkíséri a decemberemet, és a következő években is kitartóan felüti a fejét, ahányszor eljön egy-egy mérföldkő, egy újabb pillanat, aminél itt kellene lenned, de nem vagy. Akárki nevet fel, bont ajándékot, eszik libamájat és készít családi fotókat, csak dühöt érzek.

Magunkra vagyok dühös, hogy mégis milyen alapon vagyunk boldogok akár egy percre is, ha te soha többé nem lehetsz az.

Azt mondom, azért adok neki egy esélyt, de mindketten ismerünk engem annyira, hogy tudjuk, már a legelején elutasítottam az egészet. Felrakunk egy képet a koszorúról az Instagramra, és valaki a nevedet kommenteli alá egy imával, onnantól szentül hiszem, hogy a legegyszerűbb pillanatokat sem fogom tudni megszabadítani a hiányodtól.

2016 – A harmadik

Ebben az évben megszületik az unokaöcsém. A kisebb testvéred legelső gyereke. Tetszik, hogy érkezett is valami, eddig azt gondoltam, tőlünk csak elvesz a sors. Szürke szeme van, a legpofátlanabbul gyönyörű árnyalatban, és olyan dús haja, hogy megáll az ész. A vihartól megijed, a nehézgépektől valamiért nem, azokat imádja. Dévédék tokjait is szereti rágni, és amikor kinő a haja, a töve olyan színű, mint a tied. Meghívjuk őket a vacsorára, és el kell zárni előle a macskát, amit közben szereztem, de nem bánom. Plüssállatokat veszek neki, mert nem tudom, mit kell venni egy gyereknek, hogy boldog legyen.

Én mindenkit átkozottul boldoggá akarok tenni, mert magamat nem tudom. Ilyenkor nem. Van valami fundamentálisan helytelen abban, hogy emberek úgy szülessenek ebbe a világba, hogy te már nem vagy benne.

2017 – A negyedik

Az első karácsony, amikor azt érzem, hogy valakinek sikerült betömnie a tátongó lyukat. Nem teljesen, nem illik bele úgy, ahogy kéne, de ez a valaki közben megtanította nekem, hogy sosem fog senki, és ez rendben van így. Áthívom a barátomat, és mindenki odavan érte, főleg a szüleid, mert ő megeszi a körömpörköltet is. Mellette egy fokkal nyugodtabb minden.

Kezdem megszokni, hogy mostantól így lesz, hogy mégis forog a föld. Azt hittem, mindennek meg kellene állnia nélküled, fel kellene robbannia az egész világnak, hogyha nem hordhat téged a hátán, de csak nem teszi. Nem értem, hogyan tűnhettél el belőle ilyen hirtelen, egyik pillanatról a másikra. A barátom igen, ő folyton meg akarja fejteni az életet. Fizikus. Azt mondja nekem, hogy az energia nem vész el, csak átalakul, és nagyon szeretném hinni, hogy igaza van. Hogy a te energiádat tényleg lehetetlen eltüntetni a világból. Megsimogatja a fejem, és a szemünkkel némán beszélgetünk. Akkor jövök rá, hogy pont úgy néz rám, ahogy te szoktál.

2018 – Az ötödik

Rendben vagyunk.

Még mindig a szívembe mar a bűntudat, ha túl sokáig vagyok boldog nélküled, de már egy kicsit sem hasonlítunk arra a családra, amik veled voltunk.

Ezt sajnálnom kellene, és egy kicsit sajnálom is, de inkább megkönnyebbülök. Persze ettől még nem igazságos, hogy meg kell változni és egyre messzebbre kell sodródni tőled, ezt én is tudom. Csak mostanra túlmentünk azon a ponton, ahol még maradhatsz ugyanaz az ember.

Kivágtak a képből, mi megpróbáltunk a kiollózott részek körül elférni, miközben a keretünkön kívül ment tovább az élet.

Azt hiszem, megértenéd és nem sértődnél meg rajta, talán csak játékból. Te is azt akarnád, hogy változzunk. Amikor az a család próbáltunk maradni, amit ismertél, mindig túlüvöltötte a boldogságunkat a hiányod. Most viszont csend van, érezlek, hogy itt vagy velünk, és végre nem csak a helyedet érzem. Először beszélünk együtt, rólad. Csak röviden, de ez is haladás. Most már nem sírunk.

2019 – A hatodik

Eljutottam abba a korba, amikor már én is ideg-összeroppanást kapok az ajándékvásárlás gondolatától, és érdekel, hogy luc- vagy Douglas-fenyőt veszünk, mert én porszívózok utána a lakásban. Praktikus dolgokat veszek, önkeverő bögrét meg papucsot. A saját pénzemből szerzem, már dolgozom, és ez tetszene neked. Emberek a könyvemet adják egymásnak karácsonyra, és ez valamiért nagyon boldoggá tesz. Azt hiszem, azért, mert így te is kicsit a része vagy idegenek életének, akkor is, ha nem tudnak róla.

Új hagyományaink vannak, évek óta először tudom, hogy mire számítsak. Vasútvonalat építek az unokaöcsémnek, és az elektromos vonat megy az elején, mert az a kedvence. Megnézzük a Kung Fu Pandát és megterítünk a macskának. Neki is van egy kis asztala. Megint átjön a barátom, és az ő anyjáék a féltékenységre hajlamos csillagjegyekről beszélgetnek a nagymamámmal.

Teljesen új érzés járja át a házat. Közel sem olyan jó, mint volt. Másmilyen. Egy kicsit elfeledteti velem a régit.

Semmi sem olyan, mint akkor. Minden nappal egyre távolabb kerülünk a régi életünktől. De tőled mégsem. Az asztal körül rád gondolunk, és nem hagyjuk apának, hogy arany-piros dekorációt tegyen ki, mert szerinted az elcsépelt. A testvérem minden mozdulatában látlak. Megnézzük a családi képeket. Felrakjuk a fára az állatos díszeidet. Mert nélkülük tiszteletlenség lenne karácsonyt tartani.

A kiemelt kép a szerző tulajdonában van

Nyáry Luca