Saltburn: pompás káosz, amit nem értünk, nem ismerünk, de amire nagyon vágyunk

–

2020 egyik legnagyobb meglepetése, az Ígéretes fiatal nő című feminista thriller sikere elég magasra tette a lécet a rendező második alkotása, a Saltburn számára. Oscar-díjra jelölt elődjéhez hasonlóan ez a film is a társadalmi különbségeket igyekszik vizsgálni, ezúttal a nemi egyenlőtlenségekről az osztályharcra helyezve a fókuszt.

Emerald Fennell (maga is igazi brit arisztokrata) a társadalom legfelső rétegének buja világát választotta legújabb történetének színhelyéül, amelyet egy hátrányos helyzetű egyetemista, Oliver Quick (a gyomorforgatóan csodálatos Barry Keoghan, akit eddig talán csak az Egy szent szarvas meggyilkolásában láthattunk ennyire aljasnak) szemén át mutat be. A fiú 2006-ban érkezik meg az Oxfordra, ahol megismerkedik a gyönyörű és hihetetlenül gazdag Felix Cattonnal (Jacob Elordi), akibe teljesen beleszeret.

A két fiú között végül szoros barátság szövődik (egy kipukkadt biciklikerék és Oliver édesapjának váratlan halála következtében), Felix pedig úgy dönt, hogy a nyárra meghívja Olivert családja gigantikus birtokára, a címbeli Saltburnre. Itt munkásosztálybeli hősünk megismeri Felix többi különc családtagját, például zárkózott apját, Sir Jamest (Richard E. Grant), érzékeny testvérét, Venetiát (Alison Oliver), éles nyelvű unokatestvérét, Farleigh-t (Archie Madekwe) és közönyös anyját, Elspetht (akit Rosamund Pike élete egyik legjobb alakításával tesz a film abszolút fénypontjává). A ravasz és számító Oliver pedig lassan elkezdi szőni a hálóját a Cattonok köré, és egyre radikálisabb erőfeszítéseket tesz, hogy megőrizze az uralmát a család felett, mígnem elszabadul a pokol.

Furcsaság, mint a legfőbb vonzerő

Azok a jelenetek, amelyekben Olivernek a Catton családdal kapcsolatos megszállottságát ábrázolják, valószínűleg a film legtöbbet kitárgyalt mozzanatai, mivel sokkoló-nyugtalanító szexualitásukkal még a sokat látott streamingközönségből is képesek voltak éles reakciókat kiváltani. Ezek már a Saltburn rövid mozis futama alatt is felkeltették a nézők és a kritikusok figyelmét, amikor pedig végre felkerült az Amazon Prime-ra, mindenki sietett megnézni, hogy pontosan mivel is sikerült ennyire kiverni a biztosítékot (elárulom: nagyon sok testnedvvel, erőszakkal és homályosan homoerotikus pillanatokkal).

A Saltburn tehát nagyon okosan felvértezte magát a saját furcsaságával, és szándékosan tette azt legfőbb azonosítójává. És bár ez marketingszempontból kiváló ötletnek bizonyult, rengeteg kritikust is hozott magával, akik szerint nincsen valódi tartalom a sokkfaktor mögött. És nekem is, be kell vallanom, zavaros a filmélmény, és elég

nehéz megállapítani, hogy a felkavaró elemek bírtak-e igazi jelentéssel, vagy ugyanolyan öncélúak voltak, mint az emberek, akikről szól. 

A Saltburn szeret metaforákra támaszkodni, hogy átadja az üzenetét, és azok a hihetetlenül gyomorforgató (és kanos) jelenetek, amelyekben Keoghan dolgokat vagy éppen embereket nyalogat, csak néhány példával szolgálnak a szatíra szimbólumeszköztárából. Számos világirodalmi műre és mítoszra kapunk utalásokat – többek között a Minótaurosz és a labirintus történetére (magát Olivert pozicionálva a szörnyként, amelit a kapzsiságukért szabadítottak az istenek a krétai népre), Percy Shelley-re (Felix sorsát megjósolva), és még Shakespeare-re is (a film csúcspontját adó partit a Szentivánéji álom inspirálja) –, ezek mindegyike azt a célt szolgálja, hogy alátámassza a film nagy fordulatát és előrevetítse Oliver valódi, tisztességtelen szándékait.

Pedig jól indult

Ahogy nézzük ezt a látszólag szegény, szorgalmas fiút, aki kétségbeesetten próbálja elnyerni az örökké unott tekintetű, figyelmetlen és hideg Cattonok elfogadását, szinte sajnáljuk őt. Noha szánalmas, mennyire vágyik rá, hogy közéjük tartozzon, a legtöbb néző képes azonosulni az alsóbb társadalmi osztályok tagjainak azon vágyával, hogy jobbá tegyék az életüket. Ráadásul a sztori nagy részében Cattonékat valóban nevetséges, erkölcstelen emberekként ábrázolják, akik nem törődnek semmivel, csak a saját kényelmükkel és szórakozásukkal. A filmet sokan dicsérik az elitre irányuló éles, humoros kritikája miatt, és valóban, megmutatja, mennyire mesterségesek és érzéketlenek a Cattonok (leginkább Elspeth figuráján át, aki a film legjobb sorainak többségéért felel).

Ám nemcsak hogy nem mond újat a dúsgazdagokról, de az utolsó 30 percben teljesen kiforgatja a narratívát, és ezzel sajnos aláássa szinte minden korábbi, a generációs gazdagságról tett állítását.

Utolsó negyedében a film álomszerű szatírából véres thrillerré válik, és úgy érzem, hogy itt kezd el szétcsúszni, mivel ezen a ponton az a magyarázat, amit kapunk, koncepciójában túl egyszerű, kivitelezésében pedig értelmetlenül bonyolult. 

A kivételesség fogságába ragadva – FIGYELEM, SPOILER! 

Ugyanis a látszat ellenére a Saltburn sokkal többet mond a középosztályról, mint az elitről. Bár az ő területükön járunk, mindig Oliver kétségbeesetten sóvárgó szemével nézünk, és amikor kiderül, hogy hazudott a származásáról, hogy megtervezte a barátságát Felixszel, majd hidegvérrel gyilkolni kezd, a film teljes mondanivalója megváltozik.

A legtöbb osztálykritikára fókuszáló alkotás (mint például a Fehér Lótusz, a Szomorúság háromszöge vagy a Tőrbe ejtve) a társadalom legszegényebb és leggazdagabb tagjai közötti szakadékot szereti ábrázolni, és a kétórás futamidő nagy részében a Saltburn is úgy tesz, mintha ezzel a sémával játszana. Amíg azt hisszük, hogy Oliver súlyosan hátrányos helyzetű, képesek vagyunk megengedőbben nézni a tetteit, bármilyen bizarrak is, mert tudjuk, hogy nincsen más, amire támaszkodhatna, csak Cattonék státusza és szeretete.

A csavarig a film látszólag azt mutatja be, hogyan próbál valaki a társadalom aljáról felkapaszkodni a csúcsra, ám a leleplezés újrakontextualizálja a törekvéseit. Immár nem úgy látjuk őt, mint aki a születése óta a túlélésre hajt, hanem mint olyasvalakit, aki pusztán ki akar törni a középszerűségből. Persze, a pénz is vonzó számára, de ami igazán rabul ejti őt, az a Cattonok státusza. Ők ugyanis „kivételes emberek”, akiket úgy vesz körbe a különlegesség aurája, mint egy parfüm – különösen Felixet. Oliveren át láthatjuk, milyen könnyedén bűvöl el mindenkit maga körül, miközben Oliverben természetesen van valami nyugtalanító, amit minden igyekezete ellenére sem képes elrejteni mások elől (a Cattonokat is csak azért tudja becsapni mert végtelenül figyelmetlenek, ám a szintén kívülálló Farleigh esetében nem jár sikerrel). Tehát a felső középosztálybeli Oliver igazi vágya nem a gazdagság, hanem hogy valami elérhetetlenül rendkívüli része lehessen.

Saltburn, a kastély nem vagyontárgy a szemében, hanem a könyörgés nélküli befogadás szimbóluma. Cattonék ugyanis nem erőlködnek – mégis különlegesnek tartják őket.

Oliver igazat mond, amikor azt állítja, a Cattonok olyanok, mint „elkényeztetett kutyák, akik felfedett hassal alszanak”. A végzetük pont a nemtörődömségük, a hajlandóságuk arra, hogy figyelmen kívül hagyják a manipulációt. Ugyanis annyira biztosnak hiszik magukat a pozíciójukban, hogy eszükbe sem jut, hogy valaki (pláne egy olyan ember, mint Oliver) elvehetné azt tőlük.

Mindenki, akit maguk körül tartanak, azért van ott, hogy szórakoztassa őket – sőt, gyakran hoznak új figurákat a köreikbe, vagy azért, mert mulatságosnak találják őket (például Carey Mulligan szegény, drága Pameláját) vagy mert jó fényt vet rájuk (Farleigh-t és Olivert). És amikor megunják őket, örökre kitaszítják őket Saltburnből, miután ízelítőt kaptak abból a fenséges életből, amit a Cattonok alanyi jogon élveznek. Nekik senki és semmi nem számít, saját valóságuk van, ahol még a legszörnyűbb történésekkel sem kell foglalkozni, hiszen számukra mindig minden marad a régiben, a status quo változatlan. 

Gyönyörű, hangulatos, de van-e itt más is? – SPOILER VÉGE

Ám minden kegyetlensége ellenére a Cattonok világa mágnesként vonzza magához a nézőt. Fennell lélegzetelállító hangulatot teremt Saltburnbe, amitől a kastély és lakói egyszerre tűnnek elérhetetlennek, örökkévalónak és lezseren elegánsnak. Ha van valami, amit senki sem vitathat ezzel a filmmel kapcsolatban, az az, hogy átkozottul gyönyörű.

Linus Sandgren operatőr (aki korábban a Kaliforniai álmon és a Babylonon dolgozott) félelmetesen hívogató beállításaitól kezdve, a hihetetlenül részletgazdag és viccesen pontos jelmezeken és díszleteken át, a tökéletességet súroló filmzenéig (aminek köszönhetően az elmúlt két hétben a Murder on the Dance Floor refrénjét dúdoltam) minden azért van, hogy magával ragadó hangulatot teremtsen. Saltburn világa nemcsak annyira valóságos, hogy szinte leugrik a képernyőről, de ugyanazt a sóvárgást váltja ki a nézőből, mint amit Oliver érez: elkeseredetten szeretnénk csillogó ruhában végigszaladni a kastélyban, napozni a vadregényes kertben vagy megmártózni Jacob Elordi fürdőkádjában (bár lehet, hogy ez a vágyam már a film megtekintése előtt is létezett).

Fennell eléri, hogy erős nosztalgiát érezzünk egy olyan élmény után, amelyhez sosem volt és sosem lesz hozzáférésünk, és ez néha sokkal jobban átadja a film üzenetét, mint a forgatókönyv.

Valószínűleg elődjéhez hasonlóan már ott lenne a kedvenc filmjeim között, ha a tartalom képes lenne felérni a stílushoz, ám még némi hiányérzettel együtt is úgy vélem, hogy kivételesen kellemes élmény volt.  

Ezeket összefoglalva, igazat adok azoknak, akik azzal vádolják a Saltburnt, hogy mindenekfelett egy „vibe”. Csak éppen szerintem ez nem akkora probléma, mint aminek sokan tartják. Valóban nem tud mindig kiemelkedni a hangulatfilm kategóriából, de dögöljek meg, ha nem ennek a filmnek volt az egyik legemlékezetesebb, legdekadensebb és leginkább magával ragadó hangulata a tavalyi felhozatalból. Bár az osztálykritikája többször rúg lefelé, mint illene (Oliver cselekedeteivel akarja megbotránkoztatni a nézőt, a Cattonok káros viselkedését pedig szinte eltörli azzal, hogy áldozattá teszi őket), és így nem jut messzire, az alkotás mégis sokat mond az emberi létről. Leginkább a vágyakról: arról az ismerős vágyról, hogy különlegesnek tartsanak minket és arról az elkeseredett vágyról, hogy valahova tartozzunk. Ám főszereplőjével ellentétben a Saltburnnek nem kell manipulálnia, testnedveket innia vagy átvernie senkit, hogy elnyerje a jóindulatunkat. Egy hipnotikus, irigylésre méltó, pompás káosznak látjuk, amit nem nagyon értünk, de nagyon-nagyon szeretnénk. 

Kiemelt képünk forrása: Amazon Prime Video

Nyáry Luca