–

Így, hogy lassanként és bénázva közeledem a közszereplői státuszhoz, szinte hozzászoktam, hogy idegen emberek méregetik és véleményezik a külsőmet

Erről sokszor beszéltem már itt is, és fontosnak is tartom, hogy a munkámnak ezt az oldalát is megosszam a világgal. Sőt, amikor ez a kritika 17-18 éves koromban kezdett egyre inkább megjelenni az életemben, szinte örömmel magamra is vettem a „szokatlan külsejű emberek nagykövete” - címet: félve, de biztosan beálltam azon varázslatos, kitartó emberek sorába, akik a szépségideálok átformálásáért harcolnak itthon.

Szerettem volna én is olyan lenni, aki bebizonyítja másoknak, hogy a szépség sokkal szélesebb skálán létezik, mint azt hisszük, és ha akar, igenis jól nézhet ki egy kövér, sápadt és furcsa lány is.

Ennek érdekében nagyobb figyelmet fordítottam a külsőmre, aminek voltak jó és rossz részei is: például örülök, hogy újra sportolni kezdtem, jobban odafigyelek az étkezésemre (akkor is, ha az alkatom szinte semmit nem változott), és újra felfedeztem a smink iránti szeretetemet. Ugyanakkor tudnék anélkül élni, hogy mániákusan méregessem magamat a busz ablakában, hogy ne merjek sokat enni mások előtt, vagy hogy minden esemény előtt addig nyomasszam magamat, amíg megutálom az összes ruhámat. A fejembe vettem, hogy nekem kétszer olyan keményen kell próbálkoznom ahhoz, hogy ápoltnak és prezentálhatónak tűnjek, mint egy konvencionálisan vonzó embernek. Hogy az én feladatom megmutatni milyen a „jó kövér”: arányos, divatos alkat, aki nem említi a súlyát, de valahol mindig tudatja a világgal, hogy kész vezekelni érte. Nemcsak azt akartam elérni, hogy egy nap engem magába foglaljon az a szépség köré alkotott szűk és sekélyes keret, hanem azt is, hogy amikor legközelebb valaki, aki úgy néz ki, mint én, és végiggörgeti a kommentszekciót, ne azt lássa, hogy engem szapulnak a külsőért, amin osztozunk.

Szóval görcsösen szépnek akartam látni magamat, hogy hozzájáruljak egy olyan kultúra kiépítéséhez, amiben már nem csak egyféle mintát fogadunk el szépnek

Ugyanazzal az energiával álltam neki mindennap a sminkemnek, és hagytam félbe a reggelimet interjúk előtt, mint amit egy éve abba fektettem, hogy elkerüljem ezt a nyomást. Akkor láthatatlan akartam lenni, férfiruhákba rejtőzni a megkötések elől, most meg azon aggódtam, hogy ha slamposan jelenek meg valahol, és kivívom az internet haragját, azzal elárulom a nézeteimet és minden olyan embert, aki divatbemutatókkal és szerkesztetlen bikinis fotókkal küzd az elfogadásért. Nem mintha ezek nem lennének jó dolgok, hiszen ahhoz, hogy valamit egyáltalán normálisnak lássunk, szükség van arra, hogy szem előtt legyen, de az tuti, hogy én átestem a ló túloldalára.

Végül akkor esett le, hogy mennyire káros lehet ez a kikényszerített pozitivitás, amikor szabályosan az ideg-összeroppanás szélére sodródtam, ha nem tudtam jól kifesteni a szemöldökömet, vagy ha a mellem nem fért bele úgy egy ruhába, ahogy szerintem kellett volna. El kellett gondolkodnom rajta, hogy miért akarok minden áron beleférni a szépségideálba, hogy miért érzem magam ilyen szarul még így is. Rájöttem: azért, mert

azzal, hogy megkövetelem a szépséget, magamtól és másoktól, még mindig azt állítom, hogy a szép egyenlő az értékessel, ez pedig baromi fárasztó álláspont, amibe szerintem sok testpozitivitás-aktivista belecsúszik.

Amikor azt kérjük a világtól, hogy bővítse ki, mit tart vonzónak, egyszerre el is várjuk magunktól, hogy beletartozzunk. Így feltettem magamnak a kérdést: mi a fenéért kellene szépnek éreznem magam? Miért hagyom, hogy a szépségem vagy a hiánya bármilyen szinten meghatározzon engem a saját szememben? 

„Megpróbáltam beindítani a mosogatógépet, gyufával” – Reggeli szerencsétlenkedéseink félálomban

WMN Life – 2021. szeptember 28. – CSA

 

Szerencsére nem kellett sokáig keresnem a választ a kérdéseimre

Az megtalált engem, méghozzá egy könyv formájában. Még tavaly ilyenkor keresett meg a szerkesztőm, Csapody Kinga azzal, hogy fordítsak le egy ifjúsági regényt, My Eyes Are Up Here (magyarul: Nézz a szemembe!) címmel, ami egy hozzám kísértetiesen hasonló alkatú tizedikes lányról szól, akinek rendszerint meggyűlik a baja a 80 H kosaras mellével. Mivel viccesnek találtam a párhuzamot, elvállaltam a munkát, de azt nem is gondoltam volna, hogy mennyi újat mutathat nekem egy tinikönyv. Mert az ilyen testpozitivitást hirdető sztorik általában ugyanúgy érnek véget: „úgy vagy jó, ahogy vagy, és kötelességed imádni minden porcikádat”. Azonban ez a könyv ahelyett, hogy lenyomta volna ezt a túlcukrozott üzenetet a torkomon, megismertetett egy új eszmével, ami a testpozitivitásból fejlődött ki, bizonyos szempontból túl is nőve azt. A body-neutrality-val, azaz a testsemlegességgel.

Bár a gyökereit és újító szándékát tekintve sokban kapcsolódik a testpozitivitáshoz (és hiszitek vagy sem, meg is férnek egymás mellett), mégis mást jelent. Attól eltérően, nem azt hirdeti, hogy minden test vonzó és ünneplendő (bár hangsúlyoznám, ezzel a nézettel sincsen semmi baj, ha nem támasztjuk elvárásként magunk felé), és nem dolgozik a szépségideál kibővítésén, hanem inkább megkérdezi, hogy miért van szükség rá. A testsemlegesség célja nem az, hogy szépnek érezzük magunkat, hanem az, hogy felszabaduljunk a szépség kényszere alól. Ahelyett, hogy azt éreztetnénk magunkkal és másokkal, hogy csak akkor értékesek, ha szépek, és valahogy be kell passzírozniuk magukat a szépségideálba, vagy azt kell odáig hajlítgatni, hogy beleférjenek, tudatosítsuk bennük: a szépségük nem kell, hogy az egyik- vagy a legértékesebb tulajdonságuk legyen.

Persze nem ördögtől való az, ha valaki vágyik a szépségre, örömet lel abban, ha vonzónak találják

A könyv végére a főszereplője, Greer is megtanulja értékelni a báli ruhákat, úgy, ahogy én magam is szeretem változtatni a külsőmet, imádok sminkelni, számtalan tetoválásom van, és boldog vagyok, ha csinos képeket posztolhatok Instagramra. Illetve vannak bizonyos helyzetek, amikor az illem vagy a hagyomány megkívánja, hogy energiát fektessünk a külsőnkbe, és nem baj, ha nem tudunk vagy akarunk elszakadni ezektől. Egyedül azzal van a probléma, mennyien gondoljuk azt, hogy csak akkor vagyunk jók, ha jól is nézünk ki. A gondolat, hogy csak akkor ruháznak fel minket olyan pozitív tulajdonságokkal, mint az intelligencia, a megbízhatóság vagy a professzionalizmus, ha felvesszük azt a magas sarkút és belebújunk a miniszoknyába, nagyon káros, mivel így könnyedén ehhez a képhez csatolhatjuk nemcsak a saját, de a körülöttünk élők megítélését is.

Vajon hányszor választjuk két jelentkező közül a szebbet? Mennyi embert nem tartunk szimpatikusnak, mert a külseje alapján úgy ítéljük meg, hogy nem is próbálkozhat? Hány kislánynak mondjuk azt, hogy szép, ahelyett, hogy okos?

Ezt a mániákus kényszert, hogy szépek legyünk, másokra is ugyanúgy kivetítjük, és belehúzzuk őket ugyanabba az ördögi körbe, amiben mi magunk is vergődünk. De azt is be kell látnom, hiába hangzik ez jól, hatalmas elvárás lenne azt kérni a társadalomtól, hogy változtasson meg egy – a tanult kulturális mellett – félig ösztönös, biológiai reakciót.

  

Hiába találnánk ma ki, hogy holnaptól nem rendelünk ekkora jelentőséget a szépséghez, nem tudjuk eltüntetni az évszázadok nyomát

És lehet, hogy nem is kell. De hiszem, hogy mind képesek vagyunk jobb kapcsolatot kialakítani a testünkkel, és segíteni másokat abban, hogy nekik is sikerüljön. Én még csak az út elején járok, de ahhoz képest, hogy négy éve bulimiás voltam, és csak nadrágban mertem kimenni a strandra, lenyűgöző, hogy ma már a mindennapi életemben szinte teljesen el tudom engedni ezeket a félelmeket. Ehhez minden egyes nap oda kell figyelnem rá, hogy ne felejtsek el gyengéden bánni magammal és másokkal, akkor is, ha a berögződéseim mást diktálnak.

Egyszer azt olvastam, hogy az első gondolatod az, amit tanítottak neked, a második a jobbik éned, az, amelyik figyel és megkérdőjelezi a társadalmi normákat. Erre az énünkre kellene többet hallgatnunk. Mi döntjük el, hogy milyen tulajdonságokra fókuszálunk magunkban és másokban, és mi az, amit ebből meghatározónak tartunk. Egyedül mi vagyunk képesek megváltoztatni a fontossági sorrendet és csökkenteni a nyomást. Mi rendelünk árat a szépséghez, így irányítani is tudjuk mennyit ér.

És bármikor dönthetünk úgy, hogy szépen lassan csökkentjük ezt az árat, ha máshol nem is, de legalább a saját fejünkben.

Nyáry Luca

A kiemelt kép a szerző tulajdonában van