–

Az X generációsok más szülők akarnak lenni, mint az ő szüleik voltak

„A mi gyerekkorunk szülőmentes volt. Akkor volt a felnőtt lét és volt a gyereklét, és a kettő nem vegyült. Most partneri viszonyrendszerben élünk, egy válaszkész nevelésben, itt bevonjuk a gyerekeinket, próbáljuk megválaszolni a kérdéseiket, nincs az, hogy felnőtt téma meg gyerek téma. És ennek az a természetes következménye, hogy 

a szülő elindul egy olyan irányba, ami nem szülőmentes, hanem túlzott szülői jelenlét, túlféltett szülőség, 

ezekből lesz a helikopter szülő meg a mamahotel jelenség. Ez sokkal összetettebb, minthogy elintézzük egy vállrándítással, hogy rosszak a szülők. Nem rosszak a szülők, mindenki jót akar. 

Én például nagyon más szülő vagyok, mint a szüleim. 

Tudatosan figyelek arra, hogy hol tudok elcsípni olyan automatikus működéseket, amikor nem vagyok jelen. Ritkán dolgozom hétvégén, de most pont volt egy előadás, amit elvállaltam, és amikor hazamentem, még gyorsan nekiálltam megírni valamit. És akkor azt gondoltam, hogy már megint mit csinálok?! Ott várt a két gyerek az ajtóban, olyan boldogok voltak, amikor megjöttem. És rögtön lecsuktam a laptopot, és aznap már semmihez nem nyúltam, csak a gyerekekkel voltam” – mondja Krisztián, aki X generációsként nevel Alfa generációs gyerekeket. Szerinte a szülői szerepünkben extra rugalmasak vagyunk – más működéseinkben viszont már kevésbé: 

„Sokkal gyorsabban változunk a szülői szerepeinkben mint az egyéb szerepeinkben. Nagyon sok szerepben vagyunk: szülő, férj, feleség, férfi, nő, munkatárs. És a szülői szerep az egyik, amiben nagyon rugalmasan tudunk változni. Hiszen maximalisták vagyunk, hiszen jót akarunk, 

azt akarjuk, hogy minél jobb szülők legyünk, mások legyünk mint a mi szüleink voltak. Emiatt sokat tanulunk, sokat változunk, sok mindenben adaptálódunk a szülőséghez. Ez fárasztó. És utána még én változzak meg mint munkavállaló vagy főnök... hát hagyjál már! 

Most egyre többször hallom a kutatásokból azt a mondatot, hogy hétfőn bemegyek pihenni a munkahelyre. Ezt 10 éve nem hallottam. Mert annyira koncentrálunk és annyi energiát akarunk beletenni hétvégén a családi szerepbe, hogy ebben elfáradunk.”

Krisztián egy „született” standupos – a munkatársa is ezt mondja róla

De a poénok mögött sokszor nehéz helyzetek vannak, és ez nála sincs másképp: „A humor egy megküzdési stratégia. Ha tudsz magadon is röhögni, akkor ahhoz jól tudnak kapcsolódni az emberek. Én ezt már gyerekkoromban elkezdtem. Pedagógus anyám volt. Kisvárosban nőttem fel és 

ugyanabba az iskolába jártam, ahol anyukám tanított. Akkor azért volt zrika a felsőbb évesektől rendesen, amikor bekerült a tanárnő pici fia. 

De most olyanokra gondolj, hogy levették a sapkámat. Az egy 8-10 évesnek, hogy a 14 évesek leveszik a sapkáját, olyan nehéz. És akkor elkezdtem ezt a védekezést, hogy humorba csomagoltam a dolgokat. Az osztálytársaimtól is kaptam sokszor, hogy azért kapod te az ötöst, mert anyád tanár, és itt tanít, meg neked nem is kell tanulni. Szóval ott is kellett védekezni. És akkor ez így összeállt, és a gimnáziumban már én vezettem a diáknapokat, meg rádióztam. Barabás Évivel, aki szintén bonyhádi, együtt voltunk a városi tévében, csak iszonyatos módon hadartam, és senki nem értett semmit, amit mondtam. 

Meg kellett tanulnom lassabban beszélni, meg nagyon raccsoltam, és akkor ezt tudatosan javítottam, jártam tanárhoz, aki ebben segített. Szóval nemcsak az adottság van, hanem azért próbáltam valamennyire fejleszteni vagy javítani. 

Nagyon élvezem a színpadot, szeretem, és töltenek az előadások.”

Krisztián szerint őt elsősorban az tette széles körben ismertté, hogy van ez az adottsága, amit ő is úgy kapott, hogy szórakoztatóan tud beszélni a generációs kérdésekről – amik ráadásul adnak kapaszkodót az embereknek és tudományos kutatásokon alapulnak. Számára fontos is, hogy a képességével jó ügyet szolgáljon:

„Pici gyerekkorom óta van küldetéstudatom. Ezek a képességeim, amiket kaptam, azért vannak, hogy ilyen dolgokat mondjak, adjak át embereknek. És kaptam egy olyan képességet, amivel ezt úgy tudom mondani, hogy ez értelmezhető, befogadható. Nem mondok én újat, csak azt mondom el, amit mindenki tud, csak nem rakják így össze a fejükben. És az, hogy én ezt össze tudom rakni, láthatóan egy csomó embernek ad valami pozitívumot, ami egy picit előrébb viszi az életben. Az, hogy én elmegyek a Himalájára, szintén egy gyerekkorom óta ottlevő késztetés. És elmentem Nepálba, felmentem a hegyre, és ott iszonyatosan otthon éreztem magam. Nem tudom megmagyarázni, de egyszer elmentem, ott voltam és nagyon jó volt.”

Tavaly mondta ki először, hogy boldog

„Boldog ember vagy?” – teszi fel a kérdést Kriszta.

„Ezt tavaly mondtam először ki.” – kezdi Krisztián. „Azt mondtam, hogy most meg tudnék halni. Olyan tökéletes minden, hogyha most ez véget érne, akkor nem éreznék hiányérzetet. Amúgy nagyon félek a haláltól és hipochonder is vagyok. De

egyre többször gondolom, hogy az élet véges, de vannak olyan szakaszai, amikor azt tudom mondani, hogy én amit megtehettem, azt megtettem, és ebben van szeretet, van boldogság, van változás, van más, amit kaptam, és más, amit adok.

Ez először elégedettségként jelent meg, és abból lett egy boldogság. Aztán másnap felkelek reggel, és arra gondolok, hogy hogy mondhattam ilyet?!” 

A boldogság mellett gyakran emlegetett fokmérő még a siker.

„Nehezen élem meg a sikert. Ritkán tudok büszke lenni magamra, de a gyerekeim miatt csinálom, tudatosan figyelek erre. Szerintem nem lehet elégszer elmondani, hogy a 21. század legfontosabb képessége az önismeret. Az iskolába, a munkahelyeken is támogatni kellene.”

Krisztián fontos tanítása még az önismereten kívül az, hogy a különböző generációk különböző hozzáállása dolgokhoz „nem jobb, nem rosszabb, csak más. Valami nem tetszett? Oké, de nem azért csinálta, hogy bántson, hanem mert ennyire volt képes. Mit tudok csinálni, amivel tudok segíteni, támogatni?”

„Mi szabadítottuk rá az országra Steigervald Krisztiánt”

Krisztián első nagyközönséges szereplése 2017-ben egy Hello, WMN! esten volt. „Kutató voltam 8 évig, előtte a Pécsi Egyetemen voltam PhD-hallgatóként szintén kutató. Engem nagyon hívtak akkor is előadni, de többnyire cégekhez. Céges tanácsadóként volt valamifajta előadói rutinom vagy múltam. Elhívtál, utána írtam pár cikket, egynek nagyon-nagyon nagy olvasottsága volt.

A lakossági karrieremet ti indítottátok el, mert egy csomó cégvezetőnek mondta a felesége, hogy nézd meg ezt a cikket a WMN-en, valami generációs faszi írta, az meghívott a cégéhez, az tetszett mindenkinek, de azt mondták, hogy mi lenne, ha ezeket nemcsak a cégen belül, hanem a családtagoknak is elmondanám,

és akkor így kezdett el bővülni, hogy nemcsak céges környezetben adtam elő, hanem elkezdték bevonni a családtagokat. Innen indult, hogy én nemcsak céges dolgokat mondok, hanem magánéletieket is. Szóval nektek köszönhetem ezt is.”

„Mi szabadítottunk az országra Steigervald Krisztiánt” – mondja nevetve Kriszta. De aztán: „Akkor tudod, mit mondok erre: büszke vagyok rá.”

A beszélgetés végén majdnem dalra fakadt

Krisztián tanult zenét gyerekként és máig szívesen zongorázik. Az is kiderült, hogy énekelni pedig bárhol, bármikor tud és szokott is. „A gyerekeim is örökölték a tulajdonságomat, hogy teljesen váratlan pillanatokban teljesen oda nem illő dalokat elkezdenek énekelni. Komoly szakemberként mozgalmi dalokat, népdalokat, operettslágereket énekelek, ha valaki mond egy szót, amiről eszembe jut valamelyik.”

Kriszta pedig felteszi a kérdést: „Olyan vagy mint egy Disney musical, hogy egyszercsak dalra fakadsz?” „Igen.” – érkezik a válasz.

De sajnos éneklés végül nem lett. Azért érdemes megnézni a videót is, mert nagyon fontos gondolatok hangoznak el benne halálfélelemről, túlélési ösztönről, a világ változásairól és persze a generációkról. 

Tóth Flóra, D. Tóth Kriszta