„A cikket ugyan nem olvastam, de…” – Hogyan és miért kommentelünk?

–

Néhány napja egy egészen biztosan véletlenül összehozott, de annál megdöbbentőbb médiafogyasztási kísérletnek voltam szemtanúja. Történt ugyanis, hogy az egyik vezető online hírportál egyik cikke úgy jelent meg, hogy csak a címe, és a Facebook-ajánlója volt olvasható, maga az írás hiányzott az oldalról. Először azt hittem, az én eszközömben van a hiba, de miután a telefonomon sem jelent meg a szöveg, egyértelművé vált, hogy itt bizony hiányzik a cikk. Percek teltek csak el a megjelenés óta, de már huszonegy komment érkezett a Facebook-poszt alá, én pedig kattintottam, hogy lássam, mások jelezték-e a hibát.

Először elbizonytalanodtam. Lehet, hogy mégis nálam van a hiba? Hiszen az első hat hozzászóló a cikk témájáról osztotta meg a véleményét.

Csak a hetedik komment jelezte, hogy itt bizony hiányzik valami. Rajta kívül még egy olvasónak tűnt fel a hiányosság, de huszonegy emberből tizenkilenc már hosszú mondatokban elemezte az „olvasottakat” vagy írta le velős, tömör véleményét.

Megdöbbentő volt élesben látni, amit eddig is tudtunk: azt, hogy mennyien vannak, akiknek elég egy cím és egy ajánló ahhoz, hogy úgy érezzék, képben vannak az adott témával kapcsolatban.

Két napja pedig az egyik WMN-cikk alatt is úgy kezdődött egy hozzászólás, hogy: „Nem olvastam el, de…”. Nem ez volt az első ilyen, és nem is az utolsó.

Muszáj szelektálni

Ahhoz, hogy megértsük, miért érik be sokan két mondattal egy átfogó elemzés helyett, fontos tisztában lennünk azzal, amit Steigervald Krisztián hangsúlyoz: olyan iszonyatos információs leterheltségben élünk, hogy muszáj megválogatnunk, mire szánjuk az időnket. Emiatt kialakult az a szokás, hogy a lehető leggyorsabban akarunk dönteni mindenről: milyen hitelt veszünk fel, milyen autót vagy ruhát vásárolunk, és arról is, milyen alaposan tájékozódunk a világ híreit illetően. Mindenkinek más a fontossági sorrendje, és elengedhetetlen, hogy szűkítsük az információ mennyiségét. Ezt pedig nem teszi meg helyettünk média, ami egyre gyorsabban önti ránk ezerféle helyről a millió hírt és beszámolót, így nekünk kell válogatnunk.

Buborék

Az internetes médiumok ugyan nincsenek „segítségünkre” a szelektálásban, a közösségi média algoritmusai azonban megpróbálják szűkíteni a kört. És mivel ma már az emberek jelentős része a Facebookról tájékozódik – azaz azt olvassa el, amit a platform feldob neki – kialakult az a jelenség, amit Krisztián „filterbuborékként ”emleget. Ez azt jelenti, hogy ezen a felületen csak azt látjuk, amit amúgy is követünk. Ezzel létrejön az az információs- és véleménybuborék, ami minket érdekel, a nézeteinkkel egyezik, és körön kívül maradnak azok a szempontok, amik esetleg nem tükrözik a véleményünket, de a teljes képhez ezeket is ismernünk kellene.

Emiatt pedig kialakult az a mechanizmus, hogy azt gondoljuk, nem kell mindent elolvasnunk, mert az adott portált ismerjük annyira, hogy egy cím alapján már tudjuk, miről fog szólni a cikk.

A modern média spanyolviasza

A hozzászólás lehetőségével az online média nem eresztett ki semmiféle szellemet a virtuális palackból. Nem a kommentelés hozza ki az emberekből, hogy el akarják mondani a véleményüket, ez a mindenki által hozzáférhető terep csak látványosabbá tette azt. Mert amíg a klasszikus, nyomtatott sajtó írásait kis közösségekben beszélték meg az emberek, esetleg levélben fejtették ki, és küldték el az újságnak, addig az interneten percek alatt emberek ezreivel oszthatják meg gondolataikat az adott témáról.

Hozzászólok, tehát vagyok?

A városi legendák szerint a kommentszekció sosem volt az empátia csúcsa, azonban tényleg ez lenne az emberiség legnagyobb dühöngője? Nos, igen is meg nem is. Abból a szempontból igen, hogy ezáltal vált lehetővé, hogy egyszerre akár több száz vagy sok ezer ember oszthassa meg a gondolatait, egymásra reagálva.

De az összes olvasónak csak egy nagyon szűk rétege az, amelyik valamilyen formában visszajelzést ad. Ennek gyakoribb verziója a lájkolás, és még kevesebben vannak azok, akik hozzá is szólnak a témához. A legtöbben egyáltalán nem reagálnak az online térben az olvasottakra/látottakra/hallottakra, így ez a csendes többség láthatatlan a kutatók, az újságírók és a többi olvasó számára.

Ezért alakulhatott ki ez az egyre népszerűbb kép a hozzászólások alapján, a klasszikust idézve: „Itt mindenki hülye? Itt? Mindenki”. Ugyanis az online szócsaták harcmezején ritkán bánnak egymással kesztyűs kézzel az emberek.

Hiánycikk: az empátia

Először is, szögezzük le, hogy nem minden komment bántó, kötözködő, és indulattól vezérelt. Sokszor, sok helyen a témához értéket adó, építő hozzászólások, beszélgetések és viták alakulnak ki a cikkek alatt, ami nagyon jó. Hiszen eredetileg erre hozták létre ezt a lehetőséget. Hogy az egyoldalú kommunikáció helyett végre élővé tegyék az írásokat, teret kapjanak más szempontok és vélemények.

Azonban a szakértő szerint is sajnos többször fordul elő, hogy a témát különböző okokból levisszük érzelmi szintre, és indulatból reagálunk. Ezekből pedig nem építő hozzászólások vagy higgadt, észérvek mentén folytatott viták alakulnak ki, hanem teret kap a személyeskedés, a bántás és a vagdalkozás.

Hogy miért kezd valaki online „szájkarateedzésbe”, annak több oka lehet. Először is közrejátszik, hogy így közvetve, egy profil mögé bújva bátrabban odaszólunk bárkinek, mintha személyesen kellene ugyanazt a szemébe mondanunk.

Aztán vannak, akiket a cikk témája érint érzelmileg annyira, hogy indulatból reagálnak, és még kevesebben, de sajnos egyre hangosabbak azok, akiknek mindegy, mi a téma, a bántás szándékával kezdenek bele a mondanivalójukba.

Az ő indulatuk független a tartalomtól, és arra használják a kommentszekciót, hogy ezt bizonyos mértékben levezessék. Ők azok, akik általában megelégszenek egy felületes állítással a címben, és már szórják is keresetlen véleményüket a nyilvánosság elé.

Erre a jelenségre a koronavírus és a karantén még rá is dobott egy jó nagy lapáttal – hiszen krízishelyzetben sokkal élesebben jelennek meg az érzelmi reakciók, és ha ezt nem tudjuk kezelni, akár egy cím is kirobbanthat belőlünk indulatos választ, akkor is, ha ez előtte nem volt jellemző.

Az első számít

Azt, hogy milyen hangulat alakul ki egy-egy írás alatt a hozzászólásokban, sok mindentől függ, de Steigervald Krisztián szerint az egyik legfontosabb, hogy milyen hangvételű az első komment. Ugyanis, ha az első hozzászóló pozitív véleménnyel van az olvasottakról, akkor a hasonlóan tetszésüket kinyilvánító hozzászólók lesznek többen. De ha az első komment negatív, akkor sokkal könnyebben szabadulnak el az indulatok és érkeznek hozzászólások anélkül, hogy elolvasták volna a vita tárgyát, a cikket.

Az álhírek táptalaja

Az információs túlterheltség és a címek alapján történő tájékozódás miatt éli virágkorát korunk egyik legnagyobb problémája, az álhírek rohamos terjedése. Félinformációkat, bődületes marhaságokat hiszünk el a nagy rohanásban, és akár terjesztjük is őket meggyőződéssel, mondjuk, komment formájában.

És igen, azzal sajnos nem lehet mit kezdeni, hogy sokaknak egyszerűen nem eléggé fontos a kellő tájékozottság, nem prioritás, hogy több oldalról, körültekintően utánajárjanak mindennek,

de már az hatalmas előrelépés lenne, ha kritikusan állnának azokhoz az állításokhoz, amikről egy oldalról, esetleg csak a címből értesültek.

A kommentszekció mentális állapotán pedig az javíthatna sokat, ha tartanánk magunkat ahhoz az elvhez, miszerint csak azt írjuk le, csakis és úgy, amit a személyesen is elmondanánk a másiknak.

Dián Dóri

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images