Imolya Patrícia: Hullámvasút a sürgősségin

–

– Van még egy szűk óra a műszakomból, adsz még egy beteget? – kérdeztem a pultra támaszkodva. A műszakvezető bólintott és gyorsan átfutotta a vizsgálatlan betegeket, mielőtt kiválasztott egy papírt és átnyújtotta.

– 73 éves, hányás és hasmenés miatt jött. Még pont belefér, mielőtt lejár a munkaidőd.

Bólintottam és visszasétáltam a vizsgálómba a papírral. 

– Új beteg? – nézett fel az ápoló, akivel be voltam osztva.

– Igen – válaszoltam. – Idős, hányás és hasmenés miatt jött, gondolom, csak infúziót kell adni, hogy pótoljuk a folyadékhiányt.

– Behozzam a beteget? – kérdezte az ápoló.

– Igen, de megyek veled, sanszos, hogy ágyon kell betolni.

A 70 év feletti betegeink nagy része jobb esetben ülőkocsiban érkezik, rosszabb esetben ágyban fekszik. Természetesen nálunk nagyrészt beteg emberek vannak, de a nem súlyos problémával érkezett idős betegek is ágyon fekszenek. Nem tudom, miért. Nemrég volt egy 90 éves betegem, aki besétált a vizsgálóba, csodájára járt az egész sürgősségi. Annyira ritka pillanat volt, hogy még az is megfordult a fejemben, megkérdezem, hogy készíthetünk-e egy közös képet.

Ezért lepődtem meg, hogy amikor elhangzott a beteg neve a hangosbemondóban, gond nélkül sétált oda hozzánk. Egy fiatal nő és egy idősebb férfi kísérte.

– Jó estét kívánok – köszöntem. – Megvizsgálom, rendben?

A beteg bólintott, és követett minket. Leült az ágyra, én pedig leültem a géphez. A hozzátartozók a folyosón maradtak.

– Mi a baj? – kérdeztem.

– 2-3 napja megy a hasam. Meg párszor hánytam is, és olyan gyengének érzem magam.

– A székletét nem látta véresnek vagy feketének? A hányásban nem volt vér?

– Nem, semmi ilyesmi.

– Rendben. Ebben a pillanatban van bármi panasza?

– Kicsit fáj a hasam és hányingerem van, de nem olyan vészes.

– Hol fáj a hasa?

– Gyomortájékon – mutatta.

A sürgősségin vannak olyan tünetek, melyeket vörös zászlónak hívunk – olyan panaszok, amikre különösen oda kell figyelni, mert nagy baj állhat a hátterükben. Ilyen például idősebb nőbetegekben a gyomortáji fájdalom, mert ennek az oka akár szívinfarktus is lehet. Idősebbekben gyakran jelentkeznek súlyos kórképek a megszokottnál szegényesebb tünetegyüttessel.

A nőnek sápadt volt az arca, kicsit felületesen vette a levegőt. De persze ez lehet a folyadékvesztés miatt. 

– Mellkasi fájdalmat nem érzett? – kérdeztem.

– De, most, hogy mondja, délután óta fáj kicsit a mellkasom, itt, bal oldalon, meg a bal vállam is.

– Levegőt kap rendesen?

– Hát, annyira nem, ami furcsa, mert sosem volt még ilyen. Mikor ma sétáltam idefelé, meg is kellett állnom, mert nem tudtam elég nagy levegőket venni, meg hát a mellkasom is eléggé fájt. 

Kezdett rossz érzésem lenni.

– De nincs ezzel semmi gond – folytatta a beteg nyugodtan. – Idős vagyok, nálunk előfordulnak hasonló panaszok.

Bólintottam. Ez is igaz. 

– Van valamilyen ismert betegsége? – kérdeztem.

– Csak a magas vérnyomás.

Meglepődve néztem fel rá. Ennyi idősen a betegek általában két oldalnyi betegséget sorolnak fel.

– A szívével sosem volt probléma?

– Nem, soha.

– Ezt jó hallani. Megvizsgálom, rendben?

Felvettem egy kesztyűt, meghallgattam a beteg tüdejét, szívét. Amikor a hasát tapogattam, gyomortájékon fájdalmat jelzett. Kezdtem megkönnyebbülni, a hasi nyomásérzékenység inkább utal emésztőszervrendszeri gondra, mint szívinfarktusra, és az sokkal könnyebben orvosolható.

Visszaültem a géphez, hogy megnézzem, elkészült-e már a beteg laborja. Ha nagyon emelkedettek a gyulladásos paraméterei, vagy nagyon el vannak tolódva az ionszintjei, akkor kórházban kell maradnia. De ha nem, akkor akár haza is mehet. Közben az ápoló elkezdett EKG-t készíteni.

Beletelt némi időbe, míg végre sikerült betöltenem a laborleletet. Az EKG-gép közben már nyomtatta is a regisztrátumot.
Végigpörgettem a labort. Volt benne egy kis gyulladás, semmi vészes. Az ionok rendben voltak. Aztán megakadt a szemem a troponin értéken. A troponin egy szíveredetű necroenzim, akkor szabadul fel, ha a szívizmot inzultus éri, begyulladt vagy elhalt. 

Láttam már pár magas értéket, szívizomgyulladásban, infarktusban. De még sosem láttam ilyen magasat. Tágra nyílt szemmel néztem az ápolóra, az arckifejezése pontos tükörképe volt az enyémnek.

Szívinfarktus. 

– Mióta fáj a gyomra, mellkasa? – kérdeztem a beteghez fordulva. Próbáltam nyugalmat sugározni, de belül remegtem az adrenalinlökettől.

– Talán 3-4 órája?

Istenem, miért nem szólt? Miért nem mondta a nehézlégzést, mellkasi, vagy akár a gyomortájéki fájdalmat, mikor az előzetes vizsgálat során a panaszairól kérdezték? Akkor azonnal a vizsgálóba került volna. Így viszont majdnem két órát ült a folyosón, miközben már zajlott a szívinfarktusa. Minden percben újabb és újabb szívizomrostok haltak el, amiket már nem fogunk tudni megmenteni. Mennyi hallhatott el? A szív mekkora része maradt és van továbbra is oxigén nélkül? Mennyi sejt fog még elpusztulni, mire sikerül megfékeznünk a folyamatot, ha sikerül egyáltalán?

Az ápoló elkezdte feltenni a monitort a betegre. a képernyőn megjelent az EKG-csík, a pulzusszám, az oxigénszaturáció, a  vérnyomásmérő mandzsetta elkezdett felfújódni.

– Sajnos önnek nem gyomorral kapcsolatos problémája van – kezdtem, és mintha kívülről hallottam volna a saját hangom. – Önnek jelenleg szívinfarktusa zajlik. Ilyenkor minél előbb be kell avatkozni, el kell távolítani az okot, ami miatt a szíve nem kap elég vért. Éjszaka erre sajnos nem minden kórházban van lehetőség, ezért mentőt fogok hívni, és át fogják vinni az ügyeleti központba. Arra szeretném kérni, hogy maradjon így, fekve az ágyon, amíg a mentő meg nem érkezik.

A beteg arcáról semmit sem lehetett leolvasni, nem mozdult. De a szeme beszélt. Láttam, hogy retteg. És én nem tudtam, mit mondjak. Minden rendben lesz? Ne tessék aggódni, nincsen semmi gond?

Betegnek sosem hazudunk, pláne nem az állapotával kapcsolatban.

Tárcsáztam az ügyeletes intervenciós központot, akik nem is kérdeztek semmit, csak annyit mondtak, hogy elkezdenek felkészülni a fogadására. Ezután felhívtam a mentőket. Épp belekezdtem a mondatba, hogy most azonnal kérünk egy mentőszállítást, de nem tudtam befejezni. A beteg megpróbált felülni. Elsápadt.

– Mi a baj? – lépett közelebb hozzá az ápoló.

– Nagyon szédülök – nyögte a beteg, majd a következő pillanatban leesett az ágyról. És nem vett többet levegőt. A monitor sikoltott, az EKG hullámai helyén egy lapos vonal futott.

Vissza se raktam a telefonkagylót a helyére. Arrébb rúgtam a vizsgálóágyat, hogy minden irányból hozzáférjünk, és ráüvöltöttem szegény ápolóra, hogy azonnal hívjon segítséget. Ő feltépte az ajtót, majd azzal a mozdulattal be is vágta, hogy senki se lásson be a vizsgálóba. 

Térdre vetettem magam a beteg mellett, a padlóval ütközés ereje végigfutott a gerincemen. Letéptem a kardigánját, a gombok beterítették a vizsgálót. Átfutott a fejemen az az irracionális gondolat, hogy majd bocsánatot kérek, amiért tönkretettem a ruháját, és veszek neki másikat.

Remélem, megérti, hogy nem akartam időt pazarolni a kigombolással.

Nem tudom elmondani, pontosan mi történt ezután. A gyakorlat átvette az irányítást, az agyam minden funkciója kikapcsolt, amire épp nem volt létszükségem. Csak képekre emlékszem, mint mikor diafilmet néz az ember – villámgyorsan felvillanó, majd elsötétülő pillanatképek, kapcsolódás nélkül.

Tenyérél a kézháton. Mellkasi nyomások. Nyílik az ajtó, a beteg hozzátartozója a folyosón áll, riadtan néz befelé. Egyszer csak sokan vagyunk a vizsgálóban, mindenki teszi a dolgát. A beteg vizelete kifolyik az ajtó alatt a folyosóra, a tócsa eléri a hozzátartozókat. Valaki átveszi a mellkasi nyomásokat, arrébb állok. A beteg kinyitja a szemét. Majd az ágyon fekszik, nem érti, mi történt. Valaki beengedi a beteg hozzátartozóját, hogy tudják egymást támogatni. 

Csak nem jön a felszabadultság, amit egy sikeres újraélesztés után szoktam érezni. Mert nem szabadott volna idáig eljutnunk. 

Mi értelme van az egésznek? Mi értelme a sürgősségi ellátásnak, ha pont azoknak nem jut belőle, akiknek igazán szüksége van rá? 

„Fizetem a TB-t, nekem jár az ellátás, a doktornő az én pénzemből él, hogy meri azt mondani, hogy az én problémám nem a sürgősségire való? Meg vagyok fázva, felfáztam, tegnap berúgtam és most hányingerem van, egy hete beütöttem a lábujjam, de még mindig fáj. Fáj a hasam, de nem vettem be fájdalomcsillapítót, majd maguk itt majd adnak. Lázas vagyok, nem vettem be lázcsillapítót, maguk arra vannak, hogy adjanak. A szakrendelőbe sokára adnak időpontot, addig nem akarok várni, így talán ki lehet kerülni a sort. És mi az, hogy várni kell, én hamarabb jöttem, miért hívják be a másikat előttem? Mentővel jöttem, bár nem volt rá szükség, de akkor biztos hamarabb megvizsgálnak, az én problémám is sürgős, vár a vonatom, a repülőm, úgyhogy vegyenek előre, mert le fogom késni. Nekem most kell a segítség, most kell a megoldás, most, ma, és azonnal. Ha nem kapom meg, feljelentem a doktornőt, az ápolót, a kórházat, sajtóbotrányt csapok, mindenki tudni fogja, hogy a maguk részéről akár meg is halhatok."

Mi értelme a tanulásnak, a munkánknak, az egésznek, ha a végeláthatatlan betegtengerben elvesznek azok, akiknek tényleg a mi segítségünkre lenne szükségük?

„Doktornő, miért nem mentették meg az anyukámat, az apukámat, a testvéremet, a nagymamámat?”

Mert elveszett a rengeteg beteg között, és nem jutottunk el hozzá időben. Mert az anyukája nem mondta, hogy fáj a mellkasa, és az apukája nem mondta, hogy nehezebben kap levegőt, és a testvére nem mondta, hogy nem „simán” csak hányt, hanem vért hányt, és a nagymamája nem mondta, hogy nem csak zsibbad a karja, de ügyetlenebb is lett. És ezért, a protokollal megegyezően, nem lett magasabb sürgősségi kategóriába sorolva, hanem beleolvadt a tömegbe. Mert a torokfájóssal, a húgyúti fertőzésessel és részeggel ment el az időm és az energiám, mert azt a beteget néztem, aki tizedjére, századjára van a sürgősségin a jelentéktelen panaszával. És amíg háziorvost játszottam a sürgősségi osztályon, addig ő szépen csendben haldoklott.

Dühös voltam. 

Néztem a beteget az ágyon. A beteget, aki tényleg kritikus állapotú, akit tényleg meg kellett menteni. Milyen jó, hogy sikerült az újraélesztés. De mennyivel jobb lett volna, ha nem jutunk el idáig.

Közben előkerül az ultrahang, a feje a beteg mellkasán. Majd elhangzott a következő mondat, az első, amit az újraélesztés megkezdése óta tisztán hallottam: rupturált a bal kamra.

Kilyukadt a szíve. Szívsebészeti beavatkozás kell. És a beteg esélyei ezzel együtt zuhantak a mélybe.

Zsibbadtan álltam a vizsgáló közepén, körülöttem az újraélesztés után hátrahagyott káosz. De én csak a szétgurult barna gombokat láttam a földön. Fent-lent, fent-lent, fent és lent. Mint egy hullámvasút. Tele felszabadultsággal és vészhelyzettel is.

A főorvos elintézett pár telefont, és szólt, hogy a behívós szívsebészcsapat úton van, a beteget várják fent a kardiológiai osztály őrzőjében. Majd a beteg családjához fordult. Elmagyarázta, mi történik, majd így fejezte be:

– A hölgy jelenleg életveszélyben van. Azt javaslom, hogy köszönjenek el egymástól.

Nem volt nagy búcsúzkodás. Nem értették, vagy nem akarták érteni a helyzet súlyosságát. „Holnap meglátogatunk!” 

Felkísértem a beteget a kardiológiára. Mielőtt átemelték egy másik ágyra, felém nyúlt, mélyen a szemembe nézett, majd megszorította a kezem. Nem mondott semmit, de értettem.

– Jobbulást kívánok – mondtam. Mint ahogy mindig, amikor elköszönök egy betegtől. De most olyan üresen hangzottak a szavak.

A beteg családja a vizsgáló előtt várt. A fiatal nő, talán a beteg lánya, szorosan magához ölelt. Nem szeretek ilyen közeli fizikai kontaktusba kerülni beteggel vagy hozzátartozóval. De a rengeteg érzelemnek, ami benne dúlt, valahova ki kellett csatornázódnia.

– Érdemes megvárnunk a műtét végét?

– Őszintén nem tudom, meddig fog tartani – válaszoltam.

– Akkor hazamegyünk, várnak otthon a gyerekeink.

Bólintottam. A család elindult a kijárat felé, a kapuig követtem őket a szememmel. Egymásba kapaszkodva, egymást támogatva mentek, mintha egy emberré olvadtak volna össze.

Visszaléptem a vizsgálóba. Csörgött a telefon.

Sürgősségi.

– Szia, itt a kardiológia. Ott vannak még a beteg családtagjai?

– Nincsenek, miért?

– Még kell úgy tíz perc a szívsebész teamnek, hogy beérjenek. Addig még maradhattak volna a beteggel.

– Rendben, megnézem, hátha még az épületben vannak.

Sprintelve futottam el a kijáratig. Nem láttam sehol senkit. Ránéztem az órára. Egy órája lejárt a műszakom. Most már azt csinálok, amit akarok.

Újra körbenéztem. Lehet, hogy egyből autóba szálltak. De ha nem, akkor két irányba mehettek. Arra fordultam, amerre többen szoktak járni. Tíz perc. Úgy futottam, mintha egy élet múlna rajta. Egy szál pólóban voltam, a pulóveremet elfelejtettem felkapni. A februári éjszakai szél bekúszott a bőröm alá, a jéghideg levegő égette a torkom. Egyik láb a másik elé. Tíz perc. 
Befordultam a sarkon. Megpillantottam őket. Utánuk kiabáltam. Megtorpantak, hátrafordultak. Pár másodperc alatt utolértem őket.

– Bocsánat – lihegtem. – Most hívtak, hogy még tíz percig bemehetnek a beteghez. Illetve most már körülbelül nyolc perc. Vissza akarnak jönni?

Egyszerre bólintottak. Együtt sétáltunk vissza a kórházba, elkísértem őket a kardiológiára, majd újra visszamentem a vizsgálómba. Felkaptam a pulcsim és hozzábújtam a radiátorhoz. 

A földön barna gombok hevertek szanaszét.

Már rég hazamehettem volna. De mintha a lábaim a padlóba süllyedtek volna. És nem tudtam megállítani a fejemben pörgő képeket az elmúlt másfél óráról.

És ott volt a reménysugár, annyira halványan, hogy a kórházi hideg neonfényben alig volt észrevehető. Hogy még meg lehet varrni azt a szívet, befoltozni, mint egy kilyukadt labdát.

A műtőben a remény belefulladt a tátongó mellkasban remegő lyukas szívbe. A beteg meghalt. A hullámvasút a földön ért véget. 

WMN szerkesztőség