Amerikai rémálom: Charles Lindbergh felfoghatatlan élete(i)

 –

Charles Lindbergh 1902. február 4-én született, ha újságírói túlzással szeretnék élni, azt írnám: egyszerre magával a repüléssel, hiszen a Wright-fivérek néhány hónappal később, 1903. decemberében emelkedtek a magasba először Flyer I nevű gépükkel. Csakhogy ebben a történetben semmi szükség nincsen újságírói túlzásokra.

Lindbergh, az eminens pilóta, 1927. május 20-án útnak indult, hogy ő legyen az első ember, aki leszállás nélkül, egyedül átrepülje az Atlanti-óceánt. Wrighték dátumát szemlélve talán jobban érthető, mekkora vállalkozás és micsoda eredmény volt kevesebb mint huszonöt évvel az első motoros repülés után: Párizsban százötvenezren várták a rettenthetetlen pilótát, odahaza, Amerikában négymillióan (!) vettek részt a számára rendezett díszmeneten.

Lindbergh tulajdonképpen mindig is erre az útra készült: otthagyta a mérnöki pályát, hogy minél nagyobb repülési tapasztalatot szerezzen, és becsülettel elvállalt mindent, ami közelebb vitte a céljához: vezetett sétarepülőt turistáknak, ejtőernyősként is kipróbálta magát, hogy aztán postai szállítmányozást végezzen. Beiratkozott a légierő pilótaképzőjébe, és szépen menetelt is a ranglétrán, ám ő inkább azon agyalt, miféle gépet kellene építenie, amivel egyvégtében teljesíthető a New York–Párizs táv.

Noha a rekordért egy szállodamogul elképesztő, huszonötezer ezer dollárra rúgó jutalmat ajánlott fel, és Lindbergh igen jó családból származott, anyagi gondjai sosem voltak, a gép megépítéséhez elég sok pénzt kellett összekalapoznia.

Az elkészült „mű”, a Spirit Of St. Louis – amelyet mindenki Lucky Lindynek becéz – váza vászonból és zongorahúrokból állt össze (!), sokan élcelődtek is rajta.

Ám Lindbergh 1927. május 21-én, este 10:21-kor épségben landol harminchárom és fél óra repülés után a párizsi Le Bourget reptéren, és ezzel nem csupán a pénzjutalmat, de a világhírnevet is elnyeri. Slágerek születnek róla, például ez:

Ám sajnos ez a történet egyetlen vidám fejezete.

Az évszázad bűnténye

Lindbergh innentől nemzeti kincs, ikon, a bulvárlapok hosszasan cikkeznek esküvőjéről Anne Morrow-val. A dicsőséges turné bevételeiből bátran költhetnek, nyaralókat, hatalmas villákat vásárolnak, a sajtó első gyermekük, a kis Charles Augustus Junior születését is vezető hírként taglalja. Aztán 1932. február 29-én minden romba dől.

Ezen az estén a házaspár korábbi szándékával ellentétben az egy évvel azelőtt vásárolt Highfields-kúriában tervezett aludni. Az eleinte nyaralóként használt házat szépen felújították, így a pár egyre több időt töltött itt, több alkalmazott segítségét igénybe véve.

Charles Junior dadája volt az, aki este tíz előtt kicsivel észrevette, hogy a húsz hónapos gyerek nincs az ágyában. Miután kiderült, hogy sem az anyjánál, sem az állítólag a könyvtárban olvasgató pilótánál nincs, kitört a pánik.

És ez a történet első furcsa eleme: az apa nem a rendőrséget hívta először, hanem puskával és egyik alkalmazottjával felszerelkezve maga indult a kicsi keresésére. Később aztán hívták a rendőrséget, amely a bejelentő státuszára tekintettel hatalmas kontingenssel vonult a helyszínre, és mindent megtett, hogy megoldódjon a bulvárlapok által szinte azonnal az évszázad bűnügyének titulált eset (hol voltak még ekkor a Manson-gyilkosságok!).

A rendőri jelenlét hatására özönlöttek az újságírók és a kíváncsi környékbeliek, összetaposva a ház közüli nyomokat. Így is volt azonban bőven bizonyíték: legfőképpen egy macskakaparással, rossz helyesírással írt levél, amelyben a tettes (vagy legalábbis valaki, aki a tettesnek adta ki magát) ötvenezer dolláros váltságdíjat követel. Egy kézzel készített, ámde láthatóan profi ács keze alól származó létra, amivel megközelítették az emeleti gyerekszoba ablakát, és egy véső. A levél alján egy különös jel: két, egymást metsző kék karika, a metszetük pirosra színezve, továbbá három lyuk a papíron. Ezt az információt nem adták ki a sajtónak.

Lindbergh elszabadul

Noha korábban is akadtak már az egész országot megrázó bűnesetek, amelyeknek áldozatai vagy tettesei hírességek voltak (gondoljunk csak Fatty Arbuckle gyilkossági ügyére), a Lindbergh-bébi elrablása volt az első, amely talán épp azért marad örök rejtély, mert sem a sajtó, sem a rendőrség nem tudta, hol vannak a celebség határai. Ezzel pedig felbecsülhetetlen károkat okozott. A minél nagyobb szenzációra hajtó újságírókat az sem érdekelte, ha a kiszivárogtatott információkkal vagy a tönkretett nyomokkal egy gyermek életét kockáztatják – a rendőrség pedig valamilyen bizarr okból kifolyólag hagyta, hogy Lindbergh abnormális értékben beavatkozzon a nyomozásba. Hiszen mégiscsak egy ikon volt, miért ne érthetne a nyomozáshoz is?

A pilóta húzásaitól még a legrosszabb FBI-os sorozatok profilozói is a hajukat tépnék, akkor azonban a nyomozati szervek simán asszisztáltak hozzá, hogy a pilóta nyilvánosan üzenjen az állítólagos gyermekrablónak, hogy kész kifizetni a váltságdíjat, emellett azonban a nyomravezetőnek is óriási összeget ajánljon fel.

A gyermekrabló fel is hívta, és közölte: emelkedett a tét: immár hetvenezer dollár az ára a kis Charles Junior szabadulásának. Lindbergh rögeszméje az volt, hogy a rablás a szervezett alvilág munkája, ezért felbérelt egy Morris Rosner nevű korábbi maffiózót, hogy járjon utána, kinek a lelkén szárad a tett, és mit akar a gyerekért cserébe. Ez vakvágánynak bizonyult, az idő viszont telt. Igaz, az adócsalásért börtönben ülő Al Capone üzent Lindberghnek: ha segít neki kijutni, ő garantálja, hogy kapcsolatai révén megtalálják a kisfiút. Milyen önzetlen!

A döbbenetes igazság

Csakhogy Charles Junior ekkor már halott volt, és tulajdonképpen a mai napig nem tudjuk, ki ölte meg és miért. Ezt viszont még senki sem sejtette akkor, amikor egy John Condon nevű nyugdíjas bronxi iskolaigazgató újsághirdetésben ajánlott fel ezer dollárt a megtakarított pénzéből a váltságdíjhoz, és szólította meg a Lindbergh-bébi elrablóját, hogy juttassa el a gyereket egy katolikus paphoz. (Akinek itt az agya ledobta az ékszíjat, gondoljon csak bele, hogy ma sem menne ez másként, legfeljebb Facebook-posztban partizánkodnának az emberek egy hasonló ügyben.) A gyermekrabló pedig, mindenki legnagyobb döbbenetére válaszolt neki: levele végén ott a titkos jel, és arra kéri Condont, hogy legyen ő a közvetítő.

Röviden: Condon és a tettes képviselője egy temetőben találkozik, Lindbergh viszont megtiltja a rendőrségnek, hogy távolról megfigyelje a váltságdíj-átadását.

Lindberghék bizonyítékot akarnak, ezért a rabló elküldi a gyermek pizsamáját nekik március 16-án, ezt a szülők azonosítják. Egy lezárt borítékban Condonnak azt az üzenetet adja át a másik közvetítő, hogy a gyermek egy Nellie nevű hajón van, épségben. Csakhogy a hajó üres. Az állítólagos rabló lelép a pénzzel – a bankjegyeket viszont megjelöli a rendőrség, így a pénztárosok a nyomravezetői díj reményében innentől bőszen figyelik, hol bukkannak fel a jelzett sorszámú bankók.

Az elrablás után két hónappal, nem messze a Lindbergh-kúriától egy teherautósofőr megáll pisilni az út mellett. Egy félig kiásott gödörben egy borzalmas állapotban lévő csecsemőholttestet pillant meg. A vizsgálatok (és Lindbergh maga) azonosítják a kis Charles Juniort, aki a kórboncnok szakvéleménye szerint egy fejre mért erős ütés következtében már az elrablása éjszakáján halott volt. A közvélemény ismét felbolydul, a rendőrség pedig semmit sem tud felmutatni azon kívül, hogy az állítólagos gyermekrabló bohócot csinált belőle – az önhatalmúlag döntő Lindbergh vezényletével. A pilóta a rendőrség kérése ellenére a boncolás után azonnal elhamvasztatja az apró holttestet.

Ártatlanul kivégezve?

Hamarosan felgyorsulnak az események: egy jelzett tízdollárossal fizetnek egy New York-i benzinkúton, ahol az alkalmazott felírja a gyanús rendszámot. Így kerül kézre egy német bevándorló, bizonyos Bruno Richard Hauptmann, akit azonnal meggyanúsítanak a bébi megölésével. Ellene szól, hogy majd’ húszezer dollárnyi jelzett bankót találnak nála, a szekrénye belső falára pedig fel van írva Condon (a nyugdíjas közvetítő) telefonszáma.

Hauptmannról kiderítik, hogy a váltságdíj átadásakor nem ment be dolgozni, szülőhazájában pedig már volt rablási ügye, ahol – hm, de érdekes – létrát is használt.

Húzhatnám, halaszthatnám, de íme, a lényeg: a németellenes Amerikában valahogy minden a bevándorló ellen szólt. Még maga Eleanor Roosevelt is felemelte a tárgyalások visszássága ellen a hangját, változtatni azonban nem tudott a végkimenetelen. A vád szakemberei szerint a levelek rossz helyesírása a német származás miatt is lehetett, Hauptmann akcentusára több tanú is emlékezett, sőt, volt, aki „sunyi szemeit” tartotta fontosnak emlegetni a bíróság előtt. Az sem segített, hogy ács, így gyerekjáték elkészíteni-e egy létrát, ám logikusan végiggondolva azért erős kételyek is felmerülhetnek bennünk afelől, vajon tényleg reális-e, hogy sok hónappal a bűntény után a férfi műhelyében épp ama bizonyos létra darabkáit találják meg.

Érdekes módon azzal sem foglalkoztak komolyan a nyomozók, hogy Hauptmann konzekvensen állította: a váltságdíjból származó pénzt egy Fisch Izidor nevű barátja hagyta nála. Aki amúgy bizonyíthatóan a gyermekrablás napján igényelt útlevelet, és csakhamar le is lépett Drezdába, ahol meghalt. Már legalábbis hivatalosan. Condonnak, a nyugdíjas közvetítőnek a váltságdíj átadásakor adott személyleírása egyáltalán nem hasonlított a kivégzett Hauptmannra – valamiért ez később módosult. Hiába bizonygatta egy írásszakértő, hogy a leveleket nem Hauptmann írta, a kirendelt iszákos védőügyvéddel a férfinak esélye sem volt. Már akkor is többen pedzegették, hogy a bizonyítékok egy részét egyenesen a rendőrök hamisították, hogy mentsék a mundér becsületét, Hauptmann pedig a kínvallatások ellenére is ártatlannak vallotta magát az utolsó percig. Hiába: 1936. április 3-án villamosszékben végezték ki.

Konteó minden mennyiségben

Ahogy az lenni szokott, felröppent egy sor összeesküvés-elmélet. Ezek közül sok ma is tartja magát, hiszen bizonyítékok azóta sincsenek. Sokaknak szemet szúrt, hogy Mrs. Lindbergh feltűnően kevés részt vállalt a tárgyalássorozatban vagy a nyomozásban. Felmerült hát, hogy ő a tettes, és szülés utáni depressziójában ölte meg saját gyermekét, majd ezt igyekezett olyan hatalmas elánnal eltussolni a férj. Ez az elmélet hamar kifulladt – nem úgy a pilótára vonatkozók.

Különösen figyelemre méltó, amelyik azon alapul, hogy Charles Lindbergh néhány hónappal a kicsi elrablása előtt brutális tréfát űzött feleségével: elrejtette a csecsemőt, és halálra rémítette az asszonyt azzal, hogy elrabolták a bébit.

Sokan vallják, hogy az „igazi” gyerekrablás nem volt más, mint a morbid humorú pilóta félresikerült átverése, ami után nem maradt más választása, mint lefizetni néhány embert, és megjátszani, hogy valódi gyermekrablás történt. (Ezt erősíti, hogy egy pilótatársa arról számolt be, hogy Lindbergh egy repüléskor eljátszotta neki, hogy meghalt szívrohamban, és csak akkor „éledt fel”, amikor a másik férfi ijedtében bepisilt.) A másik Lindbergh-elmélet szerint a férfi, aki ekkorra több nyilvános kijelentése alapján is bizonyíthatóan szimpatizált a náci fajelmélettel, maga ölte meg a gyermekét, akinek az iratok alapján több különös ismertetőjegye volt a kusza fogazattól az összenőtt lábujjakig. Egyesek szerint Lindbergh azzal nyugtatta a feleségét, hogy „majd csinálnak egészséges gyereket”. (Azt hiszem, ebbe az elméletbe talán jobb bele sem gondolni.)

Mivel Lindbergh felesége, Anne előtt annak nővérének, Elizabethnek udvarolt, a családban akadt némi feszültség: bennfentes beszámolók szerint a csúnyán elhagyott nővér korábban egy dührohamában megölte a házaspár kutyáját. Az alkalmazottaknak parancsba adták ugyan, hogy Elizabeth nem maradhat egyedül a kis Charles Juniorral, ám a végzetes éjszakán a nő mégis felosont a gyermekszobába, és fejbe verte a csecsemőt. Hogy miért akart volna ezek után falazni neki a sógora? Jó kérdés.

Mások szerint a tettes Violet Sharpe Smith, a család brit takarítónője volt, aki összevissza beszélt a kihallgatásokon. Annyi bizonyos csupán, hogy a nő a negyedik kihallgatás előtt ciánkálival megmérgezte magát.

Az sosem derült ki, mit tudott, vagy volt-e közvetlen köze a bébi halálához, az viszont jó kérdés, belső segítség, azaz „tégla” nélkül ugyan honnan tudhatta volt az elkövető, hogy a család változtatott a tervein, és a szörnyű napon a kúriában tartózkodik. 

Önmagát leromboló példakép

A tragédia összetörte az amerikai álmot, és noha Anne Morrow még hat gyereket szült Charles Lindberghnek, nemhogy happy end, de még csak megnyugvás sincs a történet végén. Ahogy fent írtam, a pilóta nyíltan szimpatizálni kezdett a náci eszmékkel. Német utazásai során lenyűgözte őt a náci repülőgépipar, ezen azonban jóval túlmutat, hogy hazájába visszatérve olyanokat mondott, hogy „a zsidók az okai a világháborúnak, Amerika pedig jobban tenné, ha hagyná, hogy a németek a maguk módján intézzék el ezt a dolgot”. 

1999-ben pedig újabb döbbenetes fejezetet csatoltak a történethez. Ekkor, egy bizonyos Brigitte Hesheimer halálával derült ugyanis ki, hogy Lindbergh 1957-től kezdve kettős életet élt: amerikai családja mellett tizenhét éven át Hessheimerrel is viszonyt folytatott, és a müncheni kalapkészítőnő három gyermeket szült neki. Az utódok 1974-ben, a pilóta augusztus 26-i halála után tudták meg, ki az apjuk, Hessheimer azonban megeskette őket, hogy csak az ő halála után hozzák nyilvánosságra a történteket. A gyermekei tiszteletben tartották a kérést, és csak 1999-ben mutatták be a sajtóban anyjuk gondosan őrzött leveleit, amelyekről az írásszakértők megállapították, valóban Lindbergh írta őket. Amerikai felesége úgy halt meg, hogy fogalma sem volt minderről. S ki tudja, még mi mindenről nem.

 

Magyar nyelvű források ITT, ITT és ITT.

Csepelyi Adrienn

Kiemelt kép: Getty Images