Kis család, nagy kaland – Hesna amerikai naplója, 1. rész

–

Kilövés

Kilenc bőrönd és négy kézitáska, két izgatott gyerek, két elcsigázott felnőtt, négy negatív PCR-teszt, hajnali kelés és szomorúan búcsúzó rokonok – ez volt az indulás mérlege, amikor egy szép szerdai reggelen, hat nap nonstop pakolás, majd három óra alvás után 6.50-kor begurultunk Ferihegyre. Szerencsére egész jó időben, gondoltam én. Ám a check-in pult mögött ülő kisasszony aggódó arcának, majd a papírjaink böngészése közben kezdeményezett négy telefonhívásának láttán szinte éreztem, ahogy a mellékvesémből kiválasztódó 30 hormon – köztük az adrenalin és a kortizol – hatására elkezd több vér pumpálódni a főbb izmaimhoz, és nő az agyam glükóz-felhasználása:

szóval elindul a testemben a félelmi válaszreakció gyönyörűen konstruált fiziológiája, hogy képes legyek „ütni vagy futni”, pont úgy, ahogy azt a félelemről szóló előadásaimban mesélni szoktam. Csakhogy most nem voltam élet-halál helyzetben.

Nem kellett oroszlánoktól megvédenem magam. Szimplán Amerikába indultam, egy évre, felpakolva a családomat, méghozzá egy olyan bizonytalan időszakában a világnak, amikor egy járvány miatt az ember jó esetben a szomszéd országba sem indul el igazán jó szívvel. Amikor olyan kiszámíthatatlanok a Covid miatti, naponta változó szabályok, hogy egyre-másra fordítanak vissza vízummal rendelkező embereket is az amerikai határról. „Az milyen szép lenne!” – futott át az agyamon. Ha 22 óra utazás után közölnék velünk a San Franciscó-i repülőtéren, hogy elnézést, ezzel a vízummal már nem léphetnek be az országba, lehet felszállni a visszainduló járatra… Valószínűleg pont ettől szeretett volna megóvni minket a check-in pult mögött álló hölgy is, aki hosszas egyeztetés után végül mosolyogva közölte: minden rendben, felszállhatunk a repülőre. Első akadály legyűrve.

Hogy milyen egy három és egy hétéves (hozzáteszem, nagyon cuki) gyerekkel, hat kézipoggyásszal és két plüsskutyával keresztülfutni az isztambuli reptéren, majd végigülni ugyanebben a felállásban egy 13 órás repülőutat, azt mindenkinek a fantáziájára bízom. „Szaranyaság” vagy sem, volt benne sok almalé, rajzfilm, M&M’s csokigolyó, és azért egy kis Anna, Peti, Gergő, meg összebújás, durmolás is. A határellenőrzésnél aztán varázslatos módon karikacsapás-szerűen ment minden. Meglepő módon a csomagjaink is hibátlanul megjöttek, és még meglepőbb módon be is fértek abba az autóba, ami értünk jött a reptérre.

Így gördültünk ki helyi idő szerint este hatkor a San Franciscó-i repülőtérről, hogy kezdetét vegye kis családunk eddigi legnagyobb kalandja.

Hogy honnan jött ez az egész ötlet?

A munkám évek óta az emberi viselkedés mozgatórugóinak a megfigyelése, kutatása körül forog. Külpolitikai újságírói, háborús tudósítói és riportfilmes éveimből is merítkezve vetettem bele magam először a félelem témakörébe, azt vizsgálva, hogyan hat ránk ez az érzés pszichológiai, társadalmi, fiziológiai szempontból, és hogyan tudjuk ezt az érzést egyfajta erőforrásként használni.

Sok-sok interjú, szakirodalom, két megírt könyv és számos előadás után azonban arra vágytam, hogy újra a megfigyelő, kérdező, kutató szerepébe léphessek, egy újabb területet feltérképezve. Ekkor jött szembe egy fogalom, ami annyira felkeltette a kíváncsiságomat, hogy menten napokra beletemetkeztem a szakirodalomba: ez volt a poszttraumás növekedés fogalma. Két amerikai kutató, Tedeschi és Calhoun azon elméletén alapul, miszerint egy traumatikus élmény földhöz vághat minket, és megváltoztatja az agyműködésünket, a viselkedésünket és a kapcsolatainkat – mégis, a komoly krízisen átesett emberek egy része a megrázó élménynek köszönhetően, hosszú távon képesek volt fejlődni, tanulni, saját megélésük szerint értékesebb, gazdagabb életet és minőségibb kapcsolatokat kialakítani.

Nem véletlenül fogott meg ennyire ez a jelenség: ha végiggondolom a pályám elmúlt 20 évét, legyen szó akár háborús, akár békés terepről, az általam készített interjúk jelentős részében egyértelműen ilyen élettörténeteket jártam körbe.

Mindig is végtelenül érdekelt, min múlik az, hogy amíg valaki belerokkan egy váratlan krízisbe, egy másik ember képes nemcsak feldolgozni, hanem akár növekedni, tanulni is a történtekből. Vajon min múlik, hogy mi hogyan reagálunk?

A génjeinken? A gyerekkori, vagy épp transzgenerációs traumáinkon? A személyiségünkön? A megrázó esemény jellegén? A hátráltató, vagy épp támogató környezetünkön, hogy van-e védőhálónk? Ahogy egyre többet és többet olvastam a témában, egyre inkább kirajzolódott, hogy a felsoroltak közül különböző mértékben kábé mindegyik szerepet játszik, és még ezeken túl is van jó néhány más befolyásoló tényező.

Ilyen például a reziliencia – amit lelki ellenállóképességként, lelki alkalmazkodóképességként is szoktak emlegetni. Amely nem azonos azzal, hogy valaki erős. Hanem azt jelenti, hogy az embernek megvannak a megfelelő eszközei ahhoz, hogy a nehézség minden fázisán átmenjen, az elkerülés helyett vállalva, megélve a megterhelő érzéseket is, a folyamat végén visszanyerve az egyensúlyát. De akkor végül is fejleszthető ez a képességünk? És képesek lehetünk úgy nevelni a gyerekeinket, hogy mentálisan, érzelmileg „ellenállóbbak” legyenek, és tudjanak növekedni a terhelő életeseményekből?

Ezek a kérdések dolgoztak bennem, amikor megírtam és beadtam a pályázatomat a Fulbright bizottsághoz. Akkor még híre-hamva sem volt a Covidnak, és legmerészebb álmaimban sem gondoltam volna, hogy az események hamarosan az eddiginél is aktuálisabbá teszik a kutatási témámat. Többkörös megmérettetés után aztán boldogan értesültem róla, hogy megnyertem a megpályázott Fulbright kutatói ösztöndíjat, és egyben lehetőséget arra, hogy a kaliforniai Berkeley Egyetemen kutathassak a témában.

Csakhogy… ekkor beütött a járvány, és elsodorta a kiutazás lehetőségét. Szerencsére nem véglegesen; egy bizonytalanságokkal teli év után, idén augusztusban végül elindulhattam az úton, ami Ferihegyen, Isztambulon és San Franciscó-n át elvezetett Berkeley városába. Azaz, elindulhattunk, mert a családom is jött velem.

Hát, itt vagyunk… végre

Hogy a félelem és az izgatottság között milyen vékony a válaszvonal, azon már az első, Berkeley-ben töltött éjszaka során, hullafáradtan, mégis ébren forgolódva töprengtem, miután birtokba vettük irtó bájos házunkat a város egyik zöldövezetében. Jeff, a tulajdonos nem is főbérlőként, hanem igazi vendéglátóként várt minket, több napra való finomságokkal felpakolva a hűtőnket, és egy szatyrot tele filctollakkal, zsírkrétával a gyerekeknek. Akik persze, ahogy megérkeztünk, egyből bedőltek az ágyba.

Mi pedig Ervinnel, a férjemmel csak ültünk, és néztünk egymásra a nappaliban, próbálva felfogni, hogy két és fél év tervezés, halasztgatás és újratervezés után mindez valóban megtörténik velünk. Itt vagyunk. És egy évig itt is maradunk.

Sokan, sokféleképpen búcsúztak tőlünk az indulás előtt. „Ez lesz életetek legjobb kalandja!” „Hú, de bátrak vagytok, én biztos soha nem mernék belevágni!” „Jaj, de irigyellek titeket, haza se gyertek!” „Jó nektek, hogy mehettek, de gyerekekkel ez túl nehéz lenne!” és még sorolhatnám. 

Bár éreztük, hogy valóban sok kihívás elé nézünk, és az utazás előtt pokolba kívántam a több hónapon át tartó adminisztrációt, űrlap-kitöltögetést és papír munkát, ennek ellenére szemernyi kételyem sem volt afelől, hogy ez lesz majd életünk egyik legklasszabb éve. Csodás helyen lakhatunk, új szokásokat ismerhetünk meg, új barátságokat köthetünk, izgalmas kalandok elé nézünk, és mind a négyen rengeteget tanulhatunk, mindenféléről, például magunkról is. Hogy a fenébe ne mernék belevágni?

Ráadásul olyan szerencsés vagyok, hogy az élet (és egy régi afganisztáni forgatás) olyan férjet sodort az utamba, aki nem csupán rábólintott, hogy a budapesti életünket félbeszakítsuk egy időre, hanem partner is abban, hogy lehetőségként és kalandként tekintsünk erre az egy évre.

Hát ezért ért váratlanul az az első amerikai éjszaka, amikor a félelem és az izgatottság közötti határvonalon agyaltam. Vajon most melyik szorítja a torkom? Miért jár azon az agyam, vajon hogy fogják a gyerekek megélni az első iskolában és oviban töltött hetet angol nyelvtudás nélkül? Mennyi ideig tart majd, amíg nem az otthoni barátaikat hiányolják, vagy kérdik, hogy mikor mehetnek már a nagyszülőkhöz Salgótarjánba?

Hát, igen, anyaként egész más felkötni az útilaput, és bevallom, bizonyos szempontból félelmetesebb, mint útra kelni egy konfliktuszónába. Hiszen itt már nem csak magamért vagyok felelős, és nem csupán a saját félelmeimet kell erőforrássá alakítani.

Na de mit tanácsolnék másnak egy ilyen helyzetben?

Próbálok a torokszorító pillanatokban mindig egy külső perspektívát találni, így ezen gondolkodom. Hát, például azt, hogy gondoljunk a szorongás képletére, amit annak idején egy jövőkutató vázolt fel nekem egy interjúban. Eszerint a szorongás nem más, mint a félelem megszorozva a fantáziával. Pont úgy, ahogyan az én fantáziám is meglódult azon az éjszakán, és rémes forgatókönyveket gyártott, főleg a gyerekekre váró nehézségekkel kapcsolatban. Aminek az utazásból és az előkészületekből adódó kimerültség nyilván kiváló táptalajt adott. Szóval nincs más hátra, gondoltam, mint észrevenni ezeket a fantáziaelemeket, és kivonni őket a képletből – aztán pedig menni végre aludni, mert másnap vár ránk az első csodás nap Berkeley-ben!

Így sikerült végre elaludnom, és reggel a napsütésben tényleg minden szorongásom szertefoszlott. Kiültem a kertbe, beleszagoltam a levegőbe, és amikor még egy mókus is felbukkant az egyik fa ágán, tudtam, hogy

akármilyen nehéz is negyven év fölött belevágni valami újba, és időnként félelmetes a változás, az ismeretlen, mégis, elképesztően jót fognak tenni az új ingerek, új élmények.  

Amikor ezeket a sorokat írom, éppen kerek egy hét telt el az érkezésünk óta – és íme, az elmúlt hét nap mérlege: kilenc bőröndből hét kipakolva. A két elcsigázott felnőtt még mindig elcsigázott, de boldog, és (többnyire) élvezi azt a ritka lehetőséget, hogy egy új életritmust alakíthatnak ki, és felfedezhetnek egy teljesen új környezetet. A két gyerekből kettő szintén vidám, és egyre ritkábban hangzik el a mondat, hogy „Anya, mikor megyünk haza?”. Izgatottan térképezik fel a ház érdekességeit (lásd: csavaros kilincsek, kétszárú csapok) és a város jellegzetességeit. Például azt, hogy a helyiek gyakran apró játéknyuszi házikókat építenek az út mentén, a fák tövébe.

A nagyobb lányom kissé szövevényes és sokszor reménytelennek tűnő iskolai beíratása kipipálva, sőt, túl van az iskola első hetén, és az első iskolabuszos utazásán is. (Na, az azért fura érzés, amikor úgy engeded fel a buszra a gyerekedet egy kereszteződésben, hogy igazából egyikőtöknek sincs még valódi helyismerete.) Az ő kezdeti félelmei ellenére szerencsére eddig nagyon pozitívak az iskolai élményei, külön tanár is foglalkozik vele, és segíti az angol tanulásban. Az óvodai kalandok még váratnak magukra: itt csak a repülőutunktól számítva tíz nap elteltével kezdheti a kisebb az óvodát. A Covid miatt tartottunk attól, hogy a beszoktatást sem fogják engedni, de szerencsére rendkívüli engedélyt kaptunk erre.

És ha már Covid: a fertőzésszámok sajnos Kaliforniában is folyamatosan emelkednek. Ezért itt újra kötelező a maszk viselése beltéren és az iskolák előtt, valamint a játszótereken is ajánlott. A viszonylag nagy átoltottság ellenére készülnek a negyedik hullámra, és itt is porondon van a harmadik oltás.

Csak reménykedni tudok, hogy sem az iskolák, sem az én egyetemem nem fog bezárni, ahogy tavaly ősszel történt. Hogy mi lesz velünk akkor? Erre az eshetőségre egyelőre nem akarok forgatókönyveket gyártani, és maradok optimista.

Al Ghaoui Hesna

A fotók a szerző tulajdonában vannak, felhasználásuk nem engedélyezett!

A félelem, reziliencia és poszttraumás növekedés témájában ajánljuk Hesna Bátorságlabor című podcastját, amelyet a WMN csatornáin tudsz meghallgatni: KATT IDE!