Szaffi, a Macskafogó, Frakk, Pom-pom és a többiek – a jó rajzfilm soha nem megy ki a divatból

–

A magyar animáció atyjaként Macskássy Gyulát tartják számon, aki az 1930-as években kezdett munkába másodmagával (az ő életéről és izgalmas pályájáról Filákovity Radojka írt cikket nemrég). A magyar rajzfilm születésének évfordulóját mégis egy másik dátumhoz, 1914-hez kötik, amikor is Kató-Kiszly István grafikus Zsirb Ödön címmel egy trükkfilmet alkotott: ő papírból vágott figurák mozgatásával hozta létre a korabeli animációt.

A magyar rajzfilmek kapcsán, gondolom, mindannyiunk szeme előtt megannyi ismerős jelenik meg Lúdas Matyitól kezdve Vukon és Grabowskin át Hugóig, a vízilóig. Mindenki más figurához kötődik erősebben, mindenki mást nézett meg kétszer, tízszer, ötvenszer, és

felnőtt fejjel már nehéz szétválasztani, hol kezdődik a történethez való kötődés, illetve hol a gyerekkor iránt érzett édes nosztalgia.

Néha érdemes visszalépni a múltba

Amikor ősszel alkalmam volt a Kecskeméti Filmstúdióban járni, és Horváth Mária rendezővel beszélgetni a Cigánymesék című, 13 részes sorozat kapcsán, nem csak újságíróként kaptam izgalmas képet arról, hogyan készül a mai animáció.

A bennem lévő gyerek ujjongva járta végig a korai rajzfilmkészítés állomásait, találkozott az évtizedekkel korábbi eszközökkel, a régi vágógéppel, vagy a Magyar népmesék celluloidra rajzolt alakjaival. Mégis, ami a legjobban megmelengette a szívemet, az a tény volt, hogy bár a technika rengeteget változott és sok minden gépen zajlik már a papír helyett, de az emberi kéz, gondolat és lélek munkája nem tűnt el mögüle.

A mai magyar animáció épp olyan emberközeli és érzelmekkel teli, mint amikor a kamera előtt lapozva vettek fel egy-egy kézzel megrajzolt jelenetet.

A harmincasok-negyvenesek talán egyetértenek velem abban, hogy hiába zajlott le az animációs film egyfajta forradalma világszerte a kiskamasz vagy kamaszkorukban – szóval volt időnk hozzászokni ahhoz, mit jelent aktuálisan egy animációs mese –, a mai napig könnyű sokszor túl gyorsnak és túl impulzívnak érezni az elmúlt húsz év akár legjobb filmjeit is.

Ha kitekintünk a világra, Az oroszlánkirály, az Aladdin, a Herkules még egy nyugodtabb tempót diktált, de a kétezres évek után már egyre gyorsult a ritmus. Emiatt a rajzfilmélményt szerintem kifejezetten jó a régi magyar mesékkel bevezetni, vagy visszanyúlni hozzájuk egy-egy családi mozidélutánon. Sőt, valójában az új magyar alkotások sem vették fel a világ rohamtempóját, úgyhogy bőven lehet válogatni belőlük.

Elhoztam néhányat a régi kedvenceimből, de szeretném megtudni azt is, hogy számotokra melyek a legemlékezetesebb magyar mesefilmek. A listát nem filmes szemmel írtam (hiszen nekem nincs olyan!), hanem teljesen szubjektíven, a saját benyomásaim alapján.

Szaffi: tűzrőlpattant főhősnő a történelem viharában

Nem tudom, mitől függően ragad el egy gyereket egy mesefilm, de arra tisztán emlékszem, milyen elsöprő hatást tett rám a Szaffi annak idején. Bár még óvodás lehettem, de olyan barátoknál töltöttük a hétvégét a családdal, ahol már igazi iskolás nagylányok voltak: ők vezettek be Szaffi világába.

Szaffi úgy volt gyönyörű és érdekes, hogy közben jóval közelebb állt hozzánk, mint bármelyik Disney-hercegnő a tengerentúlról (akikért persze azért szintén rajongtunk). Ráadásul igazi vagány, erős és életvidám lány képét mutatta: ő nemcsak ábrándozva várta a szerelmet, hanem vállalta a tűzrőlpattant és humoros arcát is.

Nem mondom, hogy nem a romantikus szál vitte el elsősorban a szívemet akkor, de az is biztos, hogy éreztem a történet tartalmasságát, súlyát és fricskáit, még ha nem értettem is mindent kristálytisztán. Ahmed Pasa folyóba esett lányának és Botsinkay Gáspár elveszett fiának kalandjai, majd egymásra találása emellett korrajznak sem utolsó: számos történelmi tényt láttat a mesébe ágyazva.

Nem csoda, hiszen a Szaffi Jókai Mór A cigánybáró című 1885-ös regényén alapul: ennek nyomán írta a forgatókönyvet Romhányi József, Nepp József és Dargay Attila. Utóbbi rendezőként és figuratervezőként is jegyezte a mesét 1985-ben. A Szaffit azóta is külön helyen kezelem a szeretett rajzfilmek sorában, és tavaly a gyerekeimmel is megnéztem a történetet: örömmel vettem tudomásul, hogy mindenki megtalálta benne a saját életkorához passzoló érdekes szálat vagy szereplőt (egy karakteres macska azért mindig jól jön).

A Szaffi hatásának titka talán, hogy annyira kerek, jól megírt és megálmodott világ, aminek, ha nem is érted még minden részletét, de érzed: tudja, mit akar üzenni. Az pedig igazi ráadás, hogy a Szaffi nemcsak a magyar rajzfilm, de a magyar szinkron ünnepe is olyan hangokkal a főszerepben, mint Kern András, Pogány Judit vagy Gobbi Hilda.

Macskafogó, avagy Kelet-Európa James Bondja sosem megy ki a divatból

Létezik-e még mese (na jó talán Mézgáék), ahonnan annyi szállóigét és poént őriznek a nézők, mint a Macskafogó? Ki nem mondta még élete során, hogy „Mehetünk vissza a balettbe ugrálni”?

A mese műfaját az 1986-os megjelenéskor a Pannónia Filmstúdió animációs bűnügyi filmvígjátékként határozta meg, és egyébként magyar–német–kanadai koprodukcióban készült.

A mi saját, rajzolt James Bondunk, Grabowski története a jó mesék egyik legfontosabb sajátosságát viseli magán: mégpedig, hogy elég színes, izgalmas és érthető a gyerekeknek, miközben a felnőttek számára ezen felül tartogat mondanivalót.

Megunhatatlan, ahogy Mr. Teufel Benedek Miklós hangján közli: Mehet, Safranek, és üdvözlöm a kedves feleségét! Mire Safranek Haumann Péter tolmácsolásában így felel: Köszönöm, uram, de már egy éve önnel él.

Persze a macskák, egerek és gengszterpatkányok sztorija egész mást jelentett a Szovjetunió idejében, mégis attól (sajnos) soha nem kell tartanunk, hogy ne találnánk benne mindenkor valami aktualitást akár a politika szintjén.

Miközben természetesen a soha ne add fel, a jó győz és a többet ésszel, mint erővel igazságait is összefoglalja, eléggé egyedi és humoros módon teszi ezt ahhoz, hogy ne érezzük közhelyesnek. 

A Macskafogót Nepp József írta, Ternovszky Béla rendezte, emlékezetes és máig ismert zenéjét pedig Deák Tamás jegyzi. A híressé lett Négy gengszter dalát is ő álmodta újra, hiszen az az amerikai The Manhattan Transfer dzsesszformáció For brothers című előadásán alapult. A dal a film megjelenése után önálló életre kelt, és ez jól példázza: a klasszikus titkosügynök-sztori mellett mennyire hatásos szerep jutott a mozgóképet kísérő zenének nemcsak a patkányok, de Lusta Dick és az őt kísérő vámpírzenészek közreműködésének is hála. A Macskafogót talán nem érdemes iskolás kor előtt elővenni, de akkor viszont kihagyhatatlan közös élmény.

Frakk, Pom-pom és a többiek: a gyerekkorunk szemtanúi éveken át

Az egész estés filmek mellett lehetetlen nem beszélni azokról a rajzfilmsorozatokról, amelyek meghatározták a gyerekkort. Vajon mi az, amit ezekből máig lehet közösen nézni akár családi programként egy esős napon?

Bármennyire szerettem Mézgáékat, őket eddig nem tudtam elég jól menedzselni a huszonegyedik századi gyerekeim körében, viszont azért akadnak versenyzők, akik nálunk is simán felveszik a harcot az életeket mentő kutyákkal vagy egyéb modern karakterekkel.

Csukás István Pom-pomját könyvekből ismerik és mivel esti meseként nagy sláger volt, igazi különlegességet jelentett nekik megnézni a szüleik gyerekkorából származó mozgóképet (ez egyébként számukra körülbelül az őskornak hat, és a képzeletükben valószínűleg mi anno a dinoszauruszok társaságában élveztük Picúr képernyős kalandjait). A 1980-ban készült animáció szintén Dargay Attila rendezése, a rajzok pedig Sajdik Ferenc munkái. Az ő illusztrációi egyedi módon tükrözik a Csukás által felépített szürreális világot és nem a tipikus mesefigurákat vagy környezetet idézik meg. Ráadásul napjaink ízléséhez talán kifejezetten letisztultak, mégis élvezhetők a mai gyerekek számára.

Csakúgy, mint a megunhatatlan Frakk, a macskák réme, amely Bálint Ágnes forgatókönyvéből készült és a hetvenes években három évadot kapott, míg a nyolcvanas évek végén elkészítették az utolsó, negyediket is.

A kutya-macska barátság (és gyűlölet) nemcsak azért örök érvényű, mert az állatmesék sohasem mennek ki a divatból, de a humoros, „szeretlek, de az agyamra mész” típusú civódással, remekül leképezik például a testvéri viszony dinamikáját, ezzel azonosulási lehetőséget adva a gyereknek.

Nem beszélve a tényről, hogy a főszereplő magyar vizsla annyira a miénk, amennyire csak egy karakter hungarikum lehet.

Tudom, hogy a sor ízlés szerint a végtelenségig folytatható a Vízipóktól, A nagy ho-ho-horgászon át a Kockásfülű nyúlig és még tovább, de őket most muszáj volt hátrébb rangsorolnom helyszűke miatt. 

A hercegnő és a kobold: koprodukció a félelem leküzdésének jegyében

A végére nekem még egy egész estés rajzfilm jön a sorban, bár talán nem a legjellegzetesebb darabja a magyar animációtörténetnek, de a szubjektív listámnak mindenképp része.

A mesét a Pannónia Rajzfilmstúdió gyártotta magyar–brit–japán együttműködésben, és egy brit fantasyregény alapján készült 1991-ben – Angelika hercegnő, valamint egy bányászfiú, Kófic kalandjairól szól.

Azt hiszem, A hercegnő és a koboldban gyerekként éppen az ragadott meg, hogy egy távoli, kevésbé kézzelfogható világnak éreztem, mint a többi magyar vonatkozású mesét: nagyon rejtélyes találkozást jelentett szembesülni ezekkel a másfajta mesekultúrából érkező figurákkal (mint például a gonosz föld alatti koboldok), amelyek közben mégis a kollektív tudás részei.

Emlékszem, hogy itt már felébredt bennem a félelem is (ami például a Szaffi kapcsán nem), viszont ez még a jófajta borzongás volt, amit előbb-utóbb biztosan felold majd az igazság és a jóság diadala. 

Ezzel még adós vagyok a gyerekeimnek: talán kicsit tartok tőle, hogy nekik is meglesz-e a varázs, vagy én megtalálom-e benne újra ennyi év távlatából.

A hercegnő és a kobold egy igazán klasszikus mese abban az értelemben, hogy arra helyezi a hangsúlyt: nem a származás, hanem a jellem határozza meg az embert, és a bányász meg a király gyereke éppúgy lehet hős, ha tettei alkalmassá teszik erre. Emellett szépen mesél arról, miért kell komolyan venni egy gyerek élményeit és tapasztalásait akkor is, ha látszólag senki sem látja vagy érti, amivel ő szembesült.

A zene szintén meghatározó emlékem (Lerch István a zeneszerző), a leginkább pedig igaz ez a vége főcímdalra, amely valahol nekem akkor – és emlékeim szerint nem voltam egyedül ezzel – a bátorság és a félelem leküzdésének dala lett. Ki énekelte még rajtam kívül bizakodva a bajban, hogy

„Szerteszéled sok csúf rém / szertefoszlik a sötét […] Nem kell hősnek lenned / csak őrizd ezt a fényt / hogy dallá váljon benned, / és űzze el az éjt!”

Valami hasonló örökkévaló mankót ad a jó animációs film: ami a fontos történet, a varázslatos képi világ, az egyedi karakterek és a zsigerig ható zene összessége. Nektek melyek a kedvenc magyar vonatkozású rajzfilmjeitek?

A 110 éves magyar animáció tiszteletére számos film ingyen nézhető itt egy éven keresztül.

Kiemelt kép: Pannónia Filmstúdió

Széles-Horváth Anna