Igen, nagy lesz a korkülönbség, nem vagyok már huszonéves, de még éppen negyven sem, tele van a világ későn szülő nőkkel, persze, akiket az arcomba tolnak, a kivételek, a mások, de mégis ott vannak a szemem előtt, az agyamban, szóval hajrá, jöjjön az a kései második gyerek…

Jaj, de vérzek, egyre jobban vérzek, te, férj, itt valami nem stimmel, ez nem hogy nem akar összejönni, elvérzek rögtön, huszonegy naponként két héten keresztül levágnak bennem egy-egy szarvasmarhát…

Itt valami gond van, oké, akkor megyünk orvoshoz, állandó orvosom ránézésre mondja, semmi gond, életemben először látott másik orvos mondja, de van itt gond, mióma, sok mióma, nagy miómák, méhet ki kell venni, szédülök, tisztának tűnik a világ, de szédülök, egy ködben vagyok, tiszta az agyam, döntök, csinálom, műtenek, kint van, megvagyok, működöm, nézem magam a tükörben, nagyon hasonlítok arra, aki voltam.

Szinte ugyanaz, mégis beszédülök egy olyan állapotba, amiről nem is vagyok tisztában évekig, hiszen minden megy tovább, napirendre térünk afelett, hogy nem lesz itt másik gyerek, meg méh sem, tisztán hallom a férjet, hogy

„nyugodj meg, nem ez a lényeg, te legyél rendben, itt vagyok, melletted vagyok, melletted is leszek, minden mindegy, csak te legyél”.

Hallom, értem, szeretem, utálom, hogy így is elfogad, pedig nem tudok már szülni sem neki, de közben gyűlölöm magam mélyen és igazán a ködben, amiben téblábolok, éjszakánként ömlik a víz rólam, felriadok, pólót cserélek, nem alszom vissza, aztán hajnalra mégis…

Álmodok, álmodom, hogy a vaginámból egy fa nő ki, nem tudom kihúzni, levágni, felriadok, iszom vizet, sok vizet iszom akkoriban éjszakánként, egyre csak nő a fa éjszaka, aztán virág, aztán bokor, aztán már nappal sem tudok szabadulni a képtől, kissé Frida Kahlósan rémisztő, azt érzem néha, hogy megőrülök, pszichológushoz megyek, kezeljük, halomba szelfizem magam, hogy bizonyítsam: nő vagyok, jó nő vagyok, belefogyok az egészbe, jól nézek ki, azt hiszem, hogy jól nézek ki, várom a napi elismeréseket, mert nem elég, ami van, mert aki van, az áll mellettem, csinálja, szereti, ahogy vagyok, de nem várható el tőle, hogy kivágja a fákat, feltöltse a keletkezett űrt...

Az űr igazából – ahogy az orvos mondja, – fizikailag kicsi, nagyon kicsi,

„képzeljen el egy nagyobb tyúktojást” – ez hiányzik a hasüregből mindössze,

mégis óriási, annyi minden hiányzik vele együtt, tele vagyok kérdésekkel, állok a tükör előtt, és figyelem, nő vagyok, megyek az utcán, és a kirakatban figyelem, hogy tuti, ülök a villamoson, és keresem az emberek tekintetében, hogy vajon annak látnak? Nem akarok bizonyítani, de mégsem tudok lejönni erről, bizonyítani akarok.

Játszom. Észre sem veszem, de véresen komolyan játszom, például, hogy én vagyok a végzet asszonya, aztán, hogy sérülékeny vagyok, de kemény, túlélek mindent, aztán azt is, hogy itt vagyok, mindent bírok, segítek ahol csak lehet, ahol csak kell, hiszek benne, elhiszem, hogy ott és akkor valóban az vagyok, akinek gondolom magam, mellőznek, utánam nyúlnak, kellek, nem kellek, belém rúgnak, felsegítenek, édesmindegy, pörögnek a felvett szerepek a ködben, és közben lassan, nagyon lassan alakul, hogy mivé válok mindeközben, azaz mi maradt meg, merre megyek, mi lesz a végpont?

Hogy ki látja és mit látnak, hát, a pillanatnyi szerepeimnek megfelelően azt, hogy jaj de „komoly, kemény, szuper vagy”, „jobb nő vagy, mint valaha”, „önző magamutogatós picsa vagy”, „figyelj inkább másra, ne magaddal foglalkozz ennyit”, „csoda, hogy ennyire egyben vagy”, „ne tegyél úgy, mintha kamasz lennél”, nagy szart vagyok egyben, apró darabokban vagyok, azokat rakom egymásra, közben mindenkinek elhiszem, amit mond, el akarok hinni mindent, az egymásra rakott véleményfoszlányok sokszor szépen összeállnak…

Aztán újra, meg újra ledőlnek, először teljesen, aztán már egyre magasabb, stabilabb az alap, de azért zavaros minden, ködös, és ezt nemcsak a kapkodás, nyugalom, kapkodás, nyugalom, a fentek és lentek szinte unalmassá váló, de idegesítő váltakozása jelzi leginkább, hanem, hogy már nem álmodom a combtőből kinövő fát meg virágot. Mindezt felváltja egyfajta undor, nem bírok se képen, se élőben terhes nőre nézni, nem bírom elviselni a csecsemők látványát, a hangjukat, a sírásukat, már-már jobban viselem a hétvégi hajnali flexelés hangját, mint a gyerekekét,

fizikai rosszullétet érzek, amikor a villamoson mellém áll egy terhes nő, és annyira udvarias vagyok, hogy nemcsak a helyem adom át, hanem azzal a mozdulattal le is szállok,

levegőn akarok lenni, sétálni, mert fulladok, nem egyszer hányinger kerülget, a legrosszabb, amikor örülnöm kéne nekik, vagy a kezembe akarnak adni egy csecsemőt, vagy képeket mutogatnak róluk. Nem fér a fejembe, hogy történhetett, a gyerekimádó, a tolnai faluban lévő házunkban huszonévesen önként és ingyen gyerekeket táboroztató, bébiszittelő lány hova a redvás fenébe tűnt el belőlem.

Már-már attól félek, hogy egy szörnnyé váltam, hogy soha nem leszek a régi. Nem akarok gyűlölni meg viszolyogni, örülni akarok csak, simán, egyszerűen örülni, mint egy kutyakölyöknek, de nem megy, ha belefeszülök sem megy… aztán egyszer csak jön egy valós, megoldandó probléma, szívem egyik csücske gyereket akar, pedig már örültem, hogy a barátaimnak szép, nagy, teljesen megveszett kamaszai vannak. Mindegy, ő most akar, de nem jön össze sehogy, és akkor érzem, hogy itt nem lesz elég gyertyában állni, bármily erős a viszolygás, az ő akarata olyan erős, hogy beleállok, tudom, hova kell menni, megyek vele, kiderül, hogy ez nem lesz egyszerű menet, de már benne vagyok a sztoriban, ha kell injekciózom, meghallgatom, figyelek, azon kapom magam, hogy én is akarom azt a kicsi lényt, minden pillanatot élek át közelről, távolról, első lombik sikeres, igazán nagyon, őszintén boldog vagyok, nézem, ahogy végre nő az a has…

Aztán megtudom, hogy lány, jaj, de jó, abban jó leszek – gondolom – szeretem azt a hasat meglátni, simogatni, nem érdekel már az űr, a gyenge alapok a hassal együtt bennem is házikóvá nőttek, és alig várom a júliust, amikor végre a kezembe foghatok egy másik kislányt, akire képes voltam megtanulni újra vágyni, és aki megtanított újra szeretettel nézni mindenre, amitől betegesen menekültem, megtanított a végső szembenézésre, és arra is, hogy minden a legnagyobb rendben megy tovább.

Várlak, Rozika, hogy ha kell, most már én tehessek érted! (De barbizni veled sem fogok ám!)  

Marossy Kriszta