Az én háromlábú székem: a testem, az elmém, az érzelmeim

–

Ha végignézek a papírfecniken, amelyek az ajtókon, a tükrökön, a konyhaszekrényen és a mikrón is virítanak, el kell ismernem, csupa jó érzés kerít hatalmába, és meg kell állapítanom, minden egyes szó a testem, a gondolataim, az érzelmeim köré épül. Bár a cetlik külön-külön vannak kitéve szerte a lakásban, valójában csak együtt értelmezhetők, úgy alkotnak egészet.

Nem a boldogságot – mert azt hiszem, azt nem lehet egyetlen kitűzött célként felfogni –, hanem engem.

Az elmúlt években ugyanis egyre világosabbá vált, hogy a jóllétem ezen a háromlábú széken nyugszik. Hiába vagyok ugyanis lélekben rendben, ha fizikailag rossz állapotban vagyok, de hiába érzem erősnek a testem, ha fejben nem vagyok jól. Ma már kristálytisztán látom, ahhoz, hogy testileg, lelkileg és szellemileg is a helyemen legyek, rendszeresen tennem kell a testemért, jót és jól kell ennem, sokat kell mozognom, időt kell szakítanom a lelki feltöltődésre, a pihenésre, a valódi, a szó szoros értelmében vett kikapcsolódásra, és töltekeznem kell a számomra legfontosabb emberek gondoskodásából, szeretétéből, a velük eltöltött időből. Egyszerűnek és egyértelműnek tűnik, mégsem az.

Az elmúlt másfél évem egészségi szempontból igazi pokoljárás volt, amelyeket orvoslátogatások és két endometriózis-műtét tarkított, egy sor megválaszolandó kérdéssel. 

Lehet még gyerekem? Mit jelent a jövőmre nézve, hogy egy krónikus, gyógyíthatatlan betegséget kaptam útravalóul? Hogyan kell átrendeznem az életem annak érdekében, hogy ne kelljen időről időre kés alá feküdnöm, hogy kiműtsék belőlem az összenövéseket? Hajlandó vagyok lemondani bizonyos ételekről? Képes vagyok rendszert vinni az edzésbe? Meg tudom tanulni a stresszt oly módon kezelni, hogy ne betegítsen meg? Tudok-e erőt meríteni az engem támogató emberek jelenlétéből? Képes vagyok hagyni, hogy az engem támogató közösségek megtartsanak?

Hajlandó vagyok nem áldozatként tekinteni magamra? Van erőm ahhoz, hogy még mélyebbre merüljek a saját traumáimban, és képes vagyok megdolgozni őket, hogy aztán megerősödve továbbmehessek?

Miközben még csak kapiskáltam a válaszokat, az esküvőnk után belevágtunk a férjemmel a lombikprogramba, hogy aztán egy őrült hullámvasút, a fentek és lentek után megérkezzek abba az elképzelhetetlen mélységbe, amibe egy korai vetélés taszított.

Elegem volt magamból, az egész világból, de egy belső, láthatatlan erő mégis arra sarkallt, hogy ne adjam fel, vegyek egy mély levegőt, fújjam ki, és kísérletezzek, tapasztaljam ki, mire is van valójában szükségem, merjek támaszkodni mindazokra, akik mellettem állnak, ne féljek néha elgyengülni és segítséget kérni, akár egyszerű, hétköznapi dolgokban. Jó ideje egyre többféleképpen gyógyítottam a testem, mozgással, vitaminokkal, étrenddel, pihenéssel, stresszkezeléssel és alternatív terápiákkal. Közben egyre jobban megtanultam, hogy az önszeretet és az öngondoskodás hogyan lehet valóság, nem csak egy kergetett illúzió. Már meg tudom engedni magamnak, hogy lassítsak, hogy pihenjek, és megtanultam hálásnak lenni, amiért a szervezetem gyorsan tud regenerálódni, a műtétek után is hamar erőre kap, és amiért akkor is engem szolgál, ha fájdalmaim vannak, hiszen jelez, hogy valami nincs rendben.

Mostanra a hasamon lévő hegeket nem csupán szeretem, sokkal inkább megbecsülöm. Nem az a lényeg ugyanis, hogy szépnek látom-e őket, mert ami annak a bizonyítéka, hogy mennyi mindent végigcsináltam, mennyi akadályt küzdöttem le, annak nem az a szerepe, hogy szép legyen, hanem az, hogy mindig arra emlékeztessen, mennyi erő lakozik bennem, és mennyi alázatra van szükség, ha gyógyulásról van szó.

Képessé váltam átfogalmazni a gondolataim.

Tudatosítani magamban, hogy a körülményeket, mások tetteit és gondolatait nem irányíthatom, azt viszont igen, hogy mindezekhez én hogyan viszonyulok, hogyan reagálok rájuk.

Új célokat tűztem ki magam elé. Elkezdtem tudatos gyakorlatokkal, színezéssel, meditációval lecsendesíteni az elmém. Jobban fókuszálok a jelenre, különösen egy-egy nehéz helyzetben igyekszem visszarántani magam a valóságba, és figyelni arra, hogy mit érzek, milyen testi érzetek és milyen gondolatok vannak bennem. Tanulom, hogy mit jelent a mindfulness, hogyan lehet békében lenni azzal is, ha valami épp kellemetlen, hogyan lehet elfogadni a negatív érzések jelenlétét, nem megpróbálni elhessegetni, felülírni vagy tudomást sem venni róluk.

Már nem gyártok elméleteket, sokkal nyíltabban kommunikálok a környezetem felé, és ha kell, inkább kérdezek, mintsem a fejemben találgatnék a válaszok után.

Képes vagyok nemet mondani, magamat előtérbe helyezni, ugyanakkor feltétel nélkül fektetni energiát azokba az emberi kapcsolataimba, amelyek igazán számítanak.

Rendszert csináltam abból, hogy hálát adjak – akár a legapróbb dolgokért is – a nap végén. Legfőképpen az engem körülvevő személyekért és közösségekért, akik egy emberként vannak mellettem, ha szükségem van rájuk, és biztosítanak teret, amikor viszont egyedüllétre vágyom.

Közel sem csinálok mindig mindent tökéletesen. Távolról sem. Van, hogy olyasmi miatt bömbölök, amin még kisgyerekek sem szoktak. Megesik, hogy elvesztem a kontrollt, és kiabálok, vagy becsapom magam mögött az ajtót. Hogy olyat mondok mérgemben, amit aztán megbánok. Hogy halálosan megsértődöm valamin, amin egyáltalán nem kellene. De ezen a nyáron ráleltem valamiféle békére és belső bölcsességre, amelynek köszönhetően teljesen tünetmentesen élem az életem, a műteteim után megjelent legutóbbi kétcentis endometriózisom felszívódott, az egész kismedencém patyolattiszta. Jól érzem magam a bőrömben, javult az állóképességem, az izmaim szerkezete, és a testedzéseket már egyre többször nem sanyargatásnak, hanem fejlődésnek, kikapcsolódásnak, feltöltődésnek élem meg, ahol ráadásul támogatást is kapok az edzőmtől, ami még inkább motivál. Ahogy azok a nők is, akikkel heti két alkalommal együtt járunk mozogni, az ő jelenlétük, energiájuk is húzóerőként hat, amikor azt hiszem, ma nincs erőm kardiózni. Aztán mégis van, és az edzés végén mosolyogva, büszkén, új lendülettel és energiával megyek haza.

Ezen a nyáron több vihar dúlt éjszakánként a szabadban, mint a lelkemben,

és jó ideje annyi szeretetet és gondoskodást kapok a környezetemtől – a nőtársaimtól különösen – amennyitől igazán kiváltságosnak érzem magam. Felszabadító és egyúttal gyógyító erejű írni és beszélni mindarról, ami velem történt, erőt és hitet adva ezzel másoknak, hogy nincsenek egyedül a nehézségeikkel. Felbecsülhetetlen kapcsot teremt ez közöttünk, szívből izgulunk, drukkolunk egymás sikeréért, hogy a másik álma is beteljesülhessen.

Márciusban a magamnak és minden nőnek írt nőnapi köszöntőmben fogalmaztam meg, hogy úgy érzem, nem tartanék ott, ahol, ha nem venne körbe ennyi fantasztikus nő, akik inspirálnak, és akik a legfőbb támaszaim, amikor a legmélyebben vagyok. „Gyengébbik nem” – mondják. Valójában viszont annak a különleges képességnek a birtokában vagyunk, hogy olyan erős szövetséget tudunk kötni – egymással és önmagunkkal is –, ami eltéphetetlen, és ami nemcsak hegyeket, de akár az egész univerzumot is képes megmozgatni.

Kiemelt kép: Natural Sentiments 

Krajnyik Cintia