A közép-európai „Jane Goodall”, akit boszorkánynak csúfoltak, pedig csak értett az állatok nyelvén
Simona, egy lengyel biológus, aki erdei tündérnek született
Olyan könnyű megbélyegezni valakit, aki nem a megszokott normák szerint éli az életét, hanem elhivatottan küzd egy cél érdekében! Simona Kossak például kivonult a társadalomból, és egy erdőben lakott több mint harminc évig, közben szerzett két doktorátust, és feltalált egy eszközt, amivel nagyon sok vadállat életét mentette meg. Beszélt az állatok és a természet nyelvén, emiatt sokan boszorkánynak tartották, pedig valójában tündér volt. Az erdő és a vadállatok tündére. Róla szól Szabó Imola Julianna írása, aki három gyerek anyja, a Rókadombon él, író, meseíró, illusztrátor, és rengeteg állattal osztja meg a hétköznapjait. Vágóhídról mentett lovak, „húsárban” vett nyulak, kidobott cicák és menhelyi kutyák gazdája.
–
Simona Kossak angolkórral és szájpadhasadékkal született 1943-ban Krakkóban. Talán ez a két nehezítő tényező is hozzájárult ahhoz, hogy nem igazán érezte jól magát az emberek között. Innen nézve nem is csoda, hogy biológus, erdész és természetvédő lett.
Simona a tanulmányai után egyszer csak fogta magát, és kiköltözött Lengyelország hatalmas lombhullató és vegyes őserdejébe: Białowieża lakója lett, és több mint harminc évre a Dziedzinka (ejtsd: dzsedzsinká) erdészház lett az otthona.
Új lakhelyén nem volt víz és villany. Csak a természet. Úgy élt, mint egy erdei tündér. Sokan persze boszorkánynak gondolták.
Aki hollókkal, baglyokkal vagy hiúzokkal társalog, az a többség szerint vagy őrült, vagy elátkozott. Nem értették, hogy miért hagyta ott a kényelmes várost egy lyukas tetejű házért, egy olyan tájért, ahol télen derékig ér a hó.
De mit kezdhet egy nő azzal a különös érzékével, amivel máshogy tekint a világra? Az érzéssel, ami minden nappal egyre felerősödik benne a természet közelében? Simona ezt nyelvvé varázsolta, erővé egyszerűsítette. Úgy gondolta, ez a csend és hallgatás nem emberi, annál sokkal tisztább és csupaszabb. Nincs benne semmi romantika, sem pedig púder: hús, fagy, szálka és tövis annál inkább. Motorozás a latyakban, lefagyott ujjak, pusztítás után mentendő vadak, fűrészpor és mély kút.
A bejegyzés megtekintése az Instagramon
Lech Wilczek természetfotós fényképeit látva szinte érezzük az erdő illatát, az állatok puha szőrét, a meghittséget, amit Simona megélt a vadak közelében. Lech haláláig társa és szerelme volt ebben az őrültnek tűnő kalandban. Képei egyszerre meghittek és dokumentaristák. Elkapott pillanatai olyan kötődésről mesélnek, amelyben Simona törékenysége és áradó jelenléte érvényt kap. Igazságot. Nekünk pedig lehetőséget arra, hogy bekukucskálhassunk ebbe a kivételes életformába.
A bejegyzés megtekintése az Instagramon
Simona folyékonyan beszélte az állatok nyelvét
Simona társa egy kis nőstény vaddisznó lett, és Babka (ez a név kettős jelentéssel bír lengyelül: lehet kalács, de nagymama is) hiába nőtt meg óriásira, a harmónia végig megmaradt köztük, 17 évig éltek együtt. Babka olyan volt a nő számára, mint egy hűséges eb, szelíden járkált a ház és a tisztás között. Családtagjuk lett. A szarvasborjak is feltétlen bizalommal ittak Simona kezéből.
Története rámutat, mennyiféleképpen lehetünk anyák – ő a vadállatok és az erdő, a bölények, a farkasok, a hiúzok anyja lett.
Meg egy szemtelen Korasek nevű varjúé is, aki veszedelmes tolvaj hírében állt, kulcsokat lopott és kerékpárosokat kergetett, de Simonára, az „erdei suttogóra” hallgatott.
A bejegyzés megtekintése az Instagramon
Inkább állatpszichológusnak vallotta magát, mintsem doktori fokozatú tudósnak
Simona hivatalosan az erdőtudományok professzora volt kétszeres doktori fokozattal, de a civilizációból nem kért. A vadállatokkal élt, értette és védelmezte őket, ahogy az állatok is őt. Szarvasrudlit követve vált a csorda részévé, volt, hogy farkasok hagyták életben egy váratlan találkozás után. Sorra tértek be hozzá az erdei vadak, akiket a házába fogadott: borz, őz, gólya, szarvas, mind megfordult az otthonában, akárcsak egy mesében.
De a mesékben nem csak jó dolgok történnek. A fák eszközök az ember számára, a vadászat pedig sport. Simona szembeszállt a családi tradíciókkal, kiállt a vadászkultúra ellen, foggal és körömmel harcolt a tájért, amit költő és festő felmenői sokféleképpen megörökítettek már. Ő valóban örökül akarta hagyni a világnak. Érintetlenül.
Aktivistaként nagy szerepe volt abban, hogy a Białowieżai erdő UNESCO-világörökségi, bioszféra-rezervátum és Natura 2000 minősítést kapott. Számos kihalás szélén álló fajnak ad ma is menedéket: itt például még szabadon élhet az európai bölény.
Simona felfedező is volt, UOZ-1 repeller találmányának hála, rengeteg vad menekült meg a civilizáció veszélyeitől. A készülék a vadállatok számára is értelmezhető jelet küld, így nem esnek áldozatul az minduntalan épülő vonatutak infrastruktúrájának, és még időben el tudnak menekülni számukra kedvezőbb tájakra.
A bejegyzés megtekintése az Instagramon
A napokban olvastam A gazellaünő című indiai mesét, amiben egy asszony az utolsó újjászületését éli, ezért nem leli már örömét a világi életben, remete szeretne lenni. A mese szereplője sajnos nem követhette az álmát… ám Simona a valóságból is mesét teremtett, elszántsága nem ismert határokat.
Bátran élte az életet, amit választott magának. Olyat, amelyben nem a meggazdagodás vagy a kényelem a legfontosabb, hanem a természet és az állatok védelme. Mennyi Simona és Lech kellene egy jobb világért? Mennyi „őrült boszorkány és tündér varázslata” kell még, hogy belássuk, az állatok egyek velünk?
Éreznek, gyászolnak, szeretnek, hálásak és kíváncsiak is. Mennyi fát kell még kivágnunk, hogy belássuk, az évgyűrűk ideje nem emberléptékű?
Hosszú ideje az egyik legkedvesebb közmondásom: Mielőtt megvilágosodunk, fát vágunk és vizet hordunk; miután megvilágosodtunk, fát vágunk és vizet hordunk.
Ezt szoktam mondani magamnak, amikor az állatokkal beszélgetek hajnalban. Mint egy őrült. Mint egy boszorkány. Mint egy halandó.
Kiemelt kép: YouTube/Millennium Docs Against Gravity Film Festival; YouTube/Against Gravity
