–

Dermedten néztem végig a minap a Csuja László és Nemes Anna által rendezett Szelíd című mozifilmet, amelynek a főszereplője Edina (az őt megformáló Csonka Eszter testépítő-világbajnokkal készült interjúnkat ITT olvashatjátok).

Edinának hozzánk hasonlóan van teste, igaz, nem akármilyen, hiszen profi testépítő. A film brutális őszinteséggel tárja fel azt a kínkeserves, lemondásokkal teli utat, amit nőként be kell járnia, ahhoz, hogy a világon a legjobb lehessen, közben pedig hatalmas leckét kapunk testről és lélekről.

Először is, hogy milyen sokszor mennyire durván eltorzítja a társadalom egy nő úgynevezett értékét. Mert mit lát meg legelőször? Egy testet. Egy sziluettet. Egy darab húst.

Mondjuk, egy minden négyzetcentiméterén kidolgozott izmos testet, vagy esetemben egy striákkal díszített, néhol ütött-kopott, néhol pedig szépen kidolgozott alakot.

A probléma pedig ott kezdődik, hogy amint láthatóvá válunk, a világ azonnal reagál. Sokszor durván, nyersen és kíméletlenül.

Sosem lehetsz elég, sosem lehetsz jó

Én például gyerekkorom óta testképzavarral küzdöttem – őszintén remélem, jogosan használom a múlt időt – és nem meglepő módon, akárhogy is néztem ki, valakinek mindig akadt hozzáfűznivalója. Ha kövér voltam, az ömlött megállás nélkül az arcomba, hogy miért nem fogyok már le, „ugyan már, csak egy kis akarat kérdése”. Vagy – és ez a személyes „kedvencem” – „olyan szép arcod lehetne, ha legalább pár kilót ledobnál!” A lényeg: így elfogadhatatlan vagy. Épp csak azt nem mondták, hogy selejt.

Na és mi történt, amikor végre-valahára lefogytam? Semmi. Csak most mást zengett az embertömeg: „többet már nem szabad fogynod, nagyon ártalmas”.

Megmondom én, mi az ártalmas: hogy a társadalom folyton meg akarja mondani, milyenek vagyunk és milyennek kellene lennünk, közben pedig megtanuljuk, hogy bármilyenek is vagyunk, csak elég jók nem lehetünk soha. 

Mi pedig csendben és néma szenvedéssel átadjuk magunkat a szégyen fojtogató ölelésének. Aztán a karjaiban maradunk éveken keresztül, sőt még örülünk is, hogy legalább tudjuk, hol a helyünk – mert megtanultuk.

Évek kemény munkája megtanulni, – és lehet, hogy sosem ér véget – hogy nem én vagyok a testemért, a testem van értem. Több vagyok a testemnél.

És mi történik, ha felvállaljuk a sebezhetőségünket, és kiállunk magunkért? A világ azonnal reagál. Osztályoz. Beszól. A filmben Edinát alakító Csonka Eszter testépítő-világbajnokról például ilyen kommentek ömlöttek – még az egyébként kifejezetten nyitott WMN-olvasóktól is:

• „csodálatos férfi lett belőle, ne bántsátok”
• „az idejük jelentős részét vesztegetik el egy olyan test felépítésére, amit csak akkor talál valaki szépnek, ha valami problémája van”
• „nem tudom, a sok szteroid miatt nő vagy-e még egyáltalán”

Ennyire telik. Mert úgy tűnik, az, hogy mi van a felszín alatt, nem igazán érdekel senkit.

Mert a külső egyből szembetűnik

Könnyebb is csámcsogni rajta, mint megpróbálni – legalább csak megpróbálni – megérteni azokat a komoly küzdelmeket, a testképzavart, az anorexiát, azt a megfelelési kényszert, amiről Eszter olyan bátran megnyílt a filmben.

Azokat a küzdelmeket, amiket sokan megtapasztaltunk, de csak némán üvöltöttünk miattuk.

Mert vajon akkor is bántani akarnánk egy kigyúrt nőt, ha tudnánk, hogy közben az anorexia fogságából menekül? Akkor is leszólnánk egy vékony nőt, ha kiderülne, hogy a sokadik kemoterápia miatt vesztette el a kilókat? Akkor is beszólnánk egy kövér nőnek, ha tudatában lennénk, hogy a kibírhatatlan abúzus elől menekül az evéshez?

Vajon nekem gyerekként hány felnőtt gratulált volna ugyanolyan lelkesen, ha tudta volna, hogy a csodaszámba menő nagy fogyásom mögött az áll, hogy hónapokon át napi 400 kalóriát és két óra tükör előtti önostorozást engedek meg magamnak? 

Bábu vagy

Mélyen szíven ütött az a filmjelenet is, amikor Edina megnyeri a világbajnokságot, utána viszont az edzője kapja helyette a gratulációkat, míg ő csak áll, és gyönyörű kirakatbábuként, szépen kidolgozott kellékként szerepel a jelenetben. Vagy ami még brutálisabb: amikor rájövünk, hogy nemcsak a rajongók, de a párja is csupán eszközt lát benne. Egy lélek nélküli formát, amit a végletekig lehet hajtani, egy testet, ami kizárólag akkor értékes, ha olyan, amilyenné ő szeretné formálni.

De a valódi szeretet nem feltételes, nem is lehet soha az. Ha mégis, az már nem szeretet, csupán kihasználás. Egyszer randiztam egy férfival, aki csodálatosnak tartott – csak azt nem tudtam, hogy csupán addig, amíg a testem megfelel neki.

Később aztán még volt olyan kedves, és biztosított a támogatásáról, hogy mellettem áll, amikor – és semmi esetre sem, HA – zsírleszívást végeztetek a hasamon, vagy amikor végre megműttetem a melleim.

Elfogadhatatlan. Ahogyan az is, hogy ha a standardtól eltérő – sőt úgy alapjáraton bármilyen – testet túlszexualizálunk. A Szelíd főhőse, hogy versenyzését finanszírozni tudja, escortnak áll.

Mindegy, hány férfival van dolga, ő csak egy test, sosem Edina.

Lelkét minél apróbbra összehúzva pózol egy félhomályos hotelszoba személytelen miliőjében, vagy rezzenéstelen arccal szorítja lábizmait egy maszturbáló kliens nyaka köré. Jelen van, közben pedig sehol sincs.

Megszámlálni sem tudom, hányszor ajánlottak pénzt kövérfetisiszta férfiak, hányszor biztosítottak arról, milyen keményen megdugnának, aminek egyébként még örülhetek is. Mert észrevettek, látták a testem, csak közben engem felejtettek el meglátni.

Szokj hozzá: nem muszáj beszélned

Sok, túl sok ember van, akinek az a mélységes meggyőződése, hogy ha már lehetősége adódik, akkor meg is kell szólalnia. Muszáj véleményt nyilvánítania, mi több, egyenesen megtisztel azzal, hogy ítélkezik, kéretlen és szükségtelen tanácsokat osztogat keresetlen stílusban. Hiszen ő jobb nálunk. És amúgy is: ha valamit ő dicséretnek szán, akkor kötelességünk is annak venni, és örülni is a „bóknak”, érkezzen az bármilyen helyzetben és stílusban.

De nem így van.

A saját testem dicsérni, megítélni, szeretni, használni, úgy, ahogy azt én szeretném: kizárólag az én kötelességem. Másokkal egy kötelességünk van: mindig az embert és a történetét keresni a felszín alatt, mert a megbélyegzés és a szégyen bénít.

Ahogy Feldmár András mondja: „a szégyen egy olyan érzés, hogy én rossz vagyok, valami mély hiba van bennem, jobb lenne, ha valaki lelőne, jobb lenne, ha nem szívnék be levegőt”.

Mégis melyikünk akarna így élni? Elárulom: ezt senki sem választja magának. Senki.

 Révész Boglárka

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Pexels/cottonbro