Riporter: Üdvözlöm a kedves hallgatóinkat, ma Semmelweis Ignác születésének kétszázadik évfordulója alkalmából beszélgetünk vendégünkkel, a magyar egészségüggyel. Jó napot kívánok!

Magyar Egészségügy: Vagy inkább: jobb napokat, jobb egészséget kívánok!

R.: [zavartan nevet] Valahogy úgy.  Semmelweis születésének kétszázadik évfordulóján, július elsején önt ünnepeljük.

M. E.: [keserű mosollyal] Szokatlan dolog fókuszban lenni, rég nem volt rá példa… – felsóhajt – pedig előbb vagy utóbb, így vagy úgy, minden ember találkozik velem.

R.: Azért hallani ezt-azt… igaz, néha kicsit borús színezettel, de sokat hallunk önről a médiában a mindennapokban is.

M. E.: [lemondóan legyint] Zömmel bulvárhíreket.

R.: Korrupció, orvosbárók, sikkasztás, hálapénz, műhibák, várólisták, elvándorlás, emberhiány, pénzhiány… ezek szerint mindez csak alaptalan vádaskodás? Pletyka?

M. E.: Nem mondanám. Inkább csak: részigazság. Szomorú torzulások, súlyos betegségek, amelyekkel nehezen boldogulok, pedig szenvedek tőlük én is. Száraz ágak egy öreg fán, miközben az még képes lenne új hajtásokat is hozni. Nem ilyen vagyok eredetileg.

R.: Miért, milyen eredetileg?

M. E.: Én az emberekért vagyok, őket szolgálom minden nehézség ellenére. Még van bennem élet.

R.: Azért az emberek körében ez nem ilyen egyértelmű… félnek magától. Nem bíznak magában. Várnak a kezelésre, félve, miközben átlépnek rajtuk a folyosón. Hol elhanyagolva, hol pedig megalázva érzik magukat. Bizonytalanok és bizalmatlanok, ha önről van szó.

M. E.: [sóhajt]

Nézze, nekem sem könnyű. Engem senki sem szeret. Nem szeretnek az emberek, mert félnek tőlem, pedig értük vagyok. Nem szeret évszázadok óta a politika, mert drága vagyok, pedig a politikusok is emberek, ők is megbetegszenek. Nem szeretnek az enyéim sem, mert nehéz az útjuk.

R.: Fáradtnak tűnik…

M. E.: Mert az is vagyok! Elszáradtak az ágaim. Megkérgesedtem. Betegségek gyötörnek. Sok épületem faláról pereg a vakolat, sok eltitkolt gyarlóságról hullik le a lepel, sok – folyó mélyére dobott – szemét úszik fel a felszínre. Elégedetlenek velem a dolgozóim, és az emberek is. Pedig tényleg az emberekért vagyok.

R.: Ezt mindig hozzáteszi, hogy az emberekért van.

M. E.: Mert minden alkotórészem, minden orvosom, nővérem, beteghordóm, diákom, alkalmazottam ember, és valaha az emberekért jött a pályára. De akárcsak a többi az ember, ők sem viselkednek mindig helyesen. Nem választják mindig a jó irányt.  

R.: Ez sajnos nem mentség, nem vigasz a kiszolgáltatottaknak. Az embereket szolgálókat nehéz felmenteni, ha fáradtságukban és fásultságukban épp az emberek ellen vétenek.

A Magyar Egészségügy szomorúan néz ki az ablakon… Csend ül a szobára.

R.: Mi az, ami segítene magán? Több pénz?

M. E.: Szükségem van pénzre, igen... hogy pótolják a lepergett vakolatot, hogy legyen szappan és villanykörte, hogy legyen rendes ebéd a kórházakban, hogy legyen műszer, hogy legyen gyógyszer, és olyan fizetés, amiből a nővérek és az orvosok eltarthatják a családjaikat. De ez nem elég.

R.: Hát, akkor mi kéne még? Nagyobb szervezettség? Több figyelem?

M. E.: [bólogat] Kellenek a törvények. Kell a politika. Kell a figyelem. De ez sem elég.

R.: Azt hihetnénk, pénzzel, politikával, figyelemmel és megfelelő törvényekkel minden biztosítható.

M. E.: Az embereket a kapcsolatok nyújtotta biztonság tudja igazán megnyugtatni. A pénz, a politika és a figyelem csak jó alapot ad az élethez, de nem az élet maga. Kell az emberek akarata is.

R.: Mit kell akarniuk?

M. E.: Kapcsolódni. Az embereknek, beleértve az én embereimet is, figyelniük kell magukra és másokra… egymásra. Egy öreg fa nem fog kihajtani, csak akkor, ha van föld, víz és éltető napfény.

R.: A napfényt  az emberi kapcsolatok jelentik?

M. E.:

Ha én nem figyelek az emberekre, és ők sem figyelnek rám, akkor elbeszélünk egymás mellett. Nekem adnom kell, bizalmat kell építenem, nekik meg bízniuk kell. Nekem figyelnem kell rájuk. Nemcsak a betegségekhez kell értenem, hanem a lelkükhöz is.

R.: És ehhez mi kell?

M. E.: Az emberek részéről nyitottság, bizalom, az enyéim részéről pedig a szakértelmen túl törődés, odafigyelés, jó szó – mert a jó szó ingyen van. Az emberek kiszolgáltatott helyzetben a biztonságot keresik, amit sokszor inkább megkapnak egy emberi gesztusból, mint anyagi vagy tárgyi dolgoktól. A szakértelem, a pénz, a politikai figyelem tehát önmagában nem elég.

R.: Márpedig ön az emberekért van.

M. E.: Így van, én az emberekért vagyok.

R.: Köszönöm az interjút.

M. E.: Köszönöm a figyelmet.

Dr. Máté-Horváth Nóra

Kiemelt képünk illusztráció