„Nem baleset volt. Itt valaki megfogott egy kést, és belevágta a másikba” – Novella

–

Zárójelentést írtam alá, amikor megszólalt a TETRA, a rádió, amin a mentőegységek előre jeleznek, ha azonnali ellátásra szoruló súlyos beteget hoznak.

Harmincöt év körüli nő. Szomszédja hívta a segélyhívót, miután dulakodást hallott. A kiérkező rendőrök hiába kopogtattak, csengettek, senki sem válaszolt, ezért betörték az ajtót. A nő a földön feküdt eszméletlenül, körülötte elmosódott sziluettként nőtt a kiömlő vér.

Mellkason szúrták. Az elkövetőt és a kést nem találták meg a helyszínen.

A mentőegység hét perc múlva érkezik a kórházba.

A főorvos és a vezetőápoló egyszerre húzta elő a telefonját. Rutinosan szóltak körbe. Jeleztek a sokktalanítónak, hogy készüljön a beteg fogadására, értesítették a baleseti és a mellkassebészt. Vért kértek a vérellátóból, szabad ellátókat irányítottak a sokktalanítóba segíteni, ultrahangost kértek a vizsgálóba, jelezték a CT-nek, hogy szükség lehet rájuk, legyenek szabadok.

– Te ráérsz? – nézett rám a vezető ápoló, két telefon között.
– Most kaptam egy beteget – mutattam fel az új betegem dokumentációját.
– Mennyire komoly?
– Három napja fennálló edzést követően jelentkezett háti fájdalom – olvastam fel.
– Jó, az most még ráér. Inkább menj be segíteni.

Bólintottam. A sokktalanítóba igyekezve a folyosón arrébb toltam pár hordágyat, hogy a mentősök akadály nélkül elférjenek majd, közben fejben gyorsan átfutottam a masszív transzfúziós protokollt.

Már mindenki készen állt. Lélegeztetőgép bekapcsolva, monitor beállítva, ultrahang az ágy mellé készítve. A vérvételhez szükséges eszközök csoportosítva a pulton. Mellettük a vércsoport meghatározáshoz szükséges felszerelés, a pult szélén gyógyszerek – keringéstámogatók, fájdalomcsillapítók, véralvadást segítők, antibiotikum, tetanuszoltás. Mindenki kesztyűben, csöndben, koncentrálva várt.

Megérkezett a mentőegység, betolták a hordágyat. Mielőtt az ajtó becsukódott, még láttuk a hordágy nyomában kúszó vércsíkot, melybe nyomot húztak a hátsó kerekek.

A mentőorvos a hordágy mellett állt, félig fölé hajolt, a jobb karja furcsa szögben hajlott a beteg felé.

– Óvatosan mozgassuk – mondta, mikor kioldották a biztonsági öveket, és felkészültek a beteg áthelyezésére a kórházi ágyra. – A szúrcsatornában van az ujjam.

Az első gondolatom az volt, hogy nem is beteget hoztak. Teljesen mozdulatlan volt, a tubus felett a szeme vakon meredt a semmibe. Inkább tűnt viaszbábunak, mint embernek.

Világítóan kék szeme érzelemmentesen meredt a semmibe. Szőke, vérrel festett haja csomókba ragadva terült szét a feje alatt.

Ruháit a mentősök levágták, cafatokban lógott le az ágy széleiről. És mindenhol, mindenhol vér. A már megalvadt foltokon kúsztak lefelé az újabb és újabb friss cseppek. 

 

De a legijesztőbb, ami miatt egyszerűen nem is tudtam megérteni, hogy itt valóban egy emberről van szó, az a bőre volt.

A felsőteste és a karjai nagy részét vér takarta be, de a lábain csak pár eltévedt, alvadt csepp látszódott. Valahogy mégis azok voltak a legrémisztőbbek. Viaszsárgák voltak. Mintha nem is emberi lábak lettek volna, mintha egy kirakati bábut néztem volna.

Centralizált keringés. Mikor az ember túl sok vért veszít, a szervezet újraszabályozza a keringését, hogy a még megmaradt vér a legfontosabb szerveket lássa el. A végtagok nem tartoznak a legfontosabb szerveink közé. A test beáldozza, hogy életben tartsa az agyat és a szívet.

Az emberi test átlagosan 4,5–5,5 liter vért tartalmaz. Nekem úgy tűnt, az ágyon és a földön már legalább fél liter ömlött szét, és ki tudja, mennyi vesztett még el a helyszínen és szállítás közben.  

A kollegák csatlakoztatták a monitort, folytatták a gépi lélegeztetést. A képernyőn villogott a „nincs pulzus” felirat. Újraélesztés kezdése. Vérzéscsillapítás, újabb és újabb kötszerek áztak át, mindenen átütött a vér. Megállíthatatlanul, könyörtelenül.

–  Fel kell tárni – mondta a mellkassebész.

– Nem fogunk eljutni vele a műtőbe – rázta a fejét az egyik orvos.

– Akkor hozzatok mellkastálcát – felelte a sebész. Szürreálisan nyugodt volt a hangja.

Véna biztosítása, vérvétel, vércsoport meghatározása, transzfúzió megkezdése. Gyógyszerek adása, véralvadást segítő szerek, keringéstámogatás. A monitoron nincs változás, a többi paraméter is csak egyre romlik.

Megérkezett a mellkastálca. Feltárás, vérzésforrás keresése. A vér csak folyt tovább. Úgy tűnt, az is csak kiömlik, amit transzfúzióval folyamatosan belenyomunk.

További próbálkozás. Mellkasi nyomások. Gyógyszerek.

A vér közben lustán folyt le a matracról, lecsöpögött a földre és körbekúszta az orvosok és ápolók cipőjét. Steril kesztyűkön csúszott végig, a fehér latexen üvöltött a vörös.

Kék szem. Szőke haj. Viaszsárga lábak. És mindenhol, mindenhol vörös vér.

Végül a csapatot irányító főorvos megköszörülte a torkát, figyelmet kért. Nem volt rá szükség, így is mindenki leste minden mozdulatát. Megkérdezte, van-e valakinek még bármi ötlete, van-e még bármi, amit még meg lehetne próbálni.

A mellkassebész megrázta a fejét. A beteg kijelölt orvosa hátralépett.

„A hypovolaemia, a testnedvek csökkenése reverzibilis halál” – visszhangzott a fejemben. A vérmennyiség csökkenése elméletben visszafordítható. A kivérzés már nem.

Az egyik ápoló a beteg karjára mutatott. Különböző színű zúzódások, a gyógyulás különböző stádiumában levő sérülések tarkították mindkét karját. Megragadások nyomai. Az arcán, a vér alatt félig elrejtve, szintén zúzódások voltak láthatók. Hosszantartó, szisztematikus bántalmazás jelei.

– Nem először van nálunk, már többször láttuk el a traumán – szólalt meg az egyik orvos, aki addig a beteg korábbi dokumentációját olvasta át a számítógépben. – A férje rendszeresen bántalmazta. De a rendőrséget sosem értesíthettük, mert mindig nyolc napon belül gyógyuló sérülései voltak, és ő sosem vallotta be, mi történt pontosan, sosem akart feljelentést tenni.

Láttam, ahogy a mellettem állónak megfeszül az állkapcsa, ökölbe szorul a keze. 

Itt fekszik valaki, aki egyszer azt mondta valakinek, hogy szereti. Azt mondta, bízom benned, bízom abban, hogy te is szeretsz, hogy szándékosan sosem bántanál, se szavakkal, se tettekkel. És ő aztán fogta a szeretetét, a bizalmát, a földhöz vágta, aztán módszeresen eltaposta.

Először csak a hangját emelte fel. Aztán a kezét. És végül a kést.

Vajon eszükbe jutott-e az eskütételük idején, hogy ide fognak jutni? Hogy egyikőjük aktívan tenni fog azért, hogy a „holtomiglan–holtodiglan” ilyen hamar valósággá váljon? Hogy a „boldogan éltek, míg meg nem haltak” sosem lesz igaz, sosem voltak boldogok, és a történetük vége az lesz, hogy az egyik a másik keze által holtan, a míg a másik börtönben végzi? 

 

Ez nem egy véletlen baleset volt. Itt valaki megfogott egy kést, és belevágta a másikba. Tudatosan, szándékosan. Ez egy döntés volt. Valaki úgy döntött, hogy ő elvesz egy életet. Elvesz minden további lehetőséget, örömöt, vágyat, álmot. Kiszakít valakit egy családból, egy közösségből.

Vége. Ennyi volt egy élet.

Sorra húztuk le a kesztyűket és dobtuk be a veszélyes hulladák zsákba. Volt, aki csendben, volt, aki sóhajtva, volt, aki legyőzve, lemondóan. És volt, aki hozzám hasonlóan, dühösen vágta bele.

Lemostam a vért az alkaromról, ahol a kesztyű nem védett meg, és visszacsatoltam a karórámat. A számlap szerint alig több mint egy óra telt el, mióta beléptem a sokktalanítóba. Nekem valahogy egyszerre tűnt öt percnek és öt órának.

Elindultam kifelé. Mögöttem maradt a kontrollált káosz, a mostanra szétcsúszott koncentráció, a feszült csönd, a vér mindent elöntő szaga. Kint nyugalom volt, fertőtlenítőillat, beszélgetések hangja. Mintha egy másik világ lett volna.

Nemsokára a sokktalanító is helyre fog állni, és újra ennek a világnak lesz a része.

Kedves betegeink, ne aggódjanak, gyorsan felmosunk, újratöltjük a készleteinket, kitöltjük a hatpéldányos halottvizsgálati bizonyítványt, és a sokktalanító vizsgáló máris újra készen áll az önök fogadására. Köszönjük, hogy kórházunkat választották.

Milyen érdekes lenne, ha mi is úgy működnénk, mint egy áruház. Ha az, hogy fel kell mosni, csak annyit jelentene, hogy valaki véletlenül leejtett egy üveg vörösbort.

Visszaértem a vizsgálómba. Leültem a gép elé. Nem éreztem semmit. Elcsitult a dühöm, elhalkult az a belülről szétfeszítő érzés, hogy egyszerűen nem tudom felfogni a történteket, nem tudom megérteni, ez hogy történhetett, hogy lehet képes valaki ilyen brutalitásra. Mindent elfedett a kimerültség.

Elővettem a következő betegem papírjait. Huszonöt éves volt, de ágyon kellett betolni a vizsgálóba.

– Jó estét – mondtam, mosollyal az arcomon. – Mi a baj, miben segíthetek?

A srác elkínzott arccal nézett rám.

– Három napja edzés közben meghúztam a hátam, és azóta is fáj – nyögte.

Ilyen ez a munka. Egyik pillanatban próbálsz segíteni megmenteni valakit, akiből a mellkasán tátongó lyukon keresztül pillanatok alatt ömlik ki az élete. A másikban egy három nappal ezelőtt túlterhelt hátizom miatt vizsgálsz valakit, aki fájdalomcsillapítót nem vett be, de nem is hajlandó, mert ő nem szereti a gyógyszereket, viszont azt várja, hogy te csodát tegyél vele.f

Mindezt szombaton hajnali négy órakor, egy sürgősségi osztályon.

  

Automata üzemmódban, együttérző hangon kezdtem el kikérdezni a fiút a pontos panaszairól. Nehezen koncentráltam a válaszaira. Reméltem, hogy az ujjaim rögzítik a szükséges információkat a klaviatúrán, miközben az agyam lebeg a semmiben. Egy idő után már gépelni is nehezemre esett, elrévedtem. És észrevettem egy fura foltot a nadrágom szárán. Megérintettem. Nedves volt.

Összeszoruló mellkassal néztem a nyomokat az ujjaim hegyén. Vörösek voltak. Vérvörösek.

Megtöröltem a kezemet, és gondolatban megpróbáltam lehúzni a rolót az agyamban az elmúlt egy óra mögött. Mosolyt erőltetve az arcomra álltam fel, hogy megvizsgáljam az új beteg fájó hátizmát.

Neki a saját állapota a tragédia.

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Getty Images/Alex Potemkin

Imolya Patricia