-

Ambivalens a viszonyunk. Pontosan követhető a változás. A súlyom és a lelkiállapotom szorosan összefüggnek. Egyenesen arányosak. Vagy fordítottan. Minél rosszabb a kedvem, annál kövérebb vagyok. Ha jó, akkor vékony. Kivételek vannak. Amikor a gyerekemet vártam, a hetedik hónapig maradtam a versenysúlyomnál (ötvenöt kiló), aztán utána három hónap alatt belehúztam. huszonnyolc kiló hízás lett a vége. Bálnaként, nyolcvanhárom kilósan mentem szülni.

Arra még nem jöttem rá, hogy a terhességem elején azért nem híztam, mert boldog voltam, vagy csak azért, mert egyfolytában hánytam. Volt olyan hét, amikor kilenc kilót ettem össze. Persze lehet, hogy csak a gyerek hízott. Ő azért, mert jól érezte magát a hasamban. Amikor kibújt, azt gondoltam azonnal ötvenöt kilós leszek ismét. Hát nem. Lejött kilenc kiló a szüléssel, de még maradt tizenkilenc. Abból szépen lassan még tizenegy, így maradtam hatvanhárom. Ez lett az új versenysúlyom. Ehhez kellett ragaszkodnom. Ez lett az az új adat, ami kifejezte, hogy mennyire vagyok jó passzban.

Azért volt olyan időszak, amikor nem álltam mérlegre, úgy három évig. A szembesítés időpontja. A mérleg és én. Csak ketten vagyunk. Mutatja a számot. Az igazság pillanata.

Ha kihagyom a reggeli mérlegelést, sunnyogok. Tudom, hogy olyat mutatna, ami nem tetszik, amit ráadásul én csináltam. De nem veszek róla tudomást. Mintha ezzel megoldódna a problémám. A három év mérlegmegvonás alatt tíz kilót híztam.

Az évente 3,333 kg, ami nem sok. A végére mégis sok lett.

Nem vettem róla tudomást. Igaz, teljesen le kellett cserélni a ruháimat, de ez folyamatosan történt, nem egyik napról a másikra, így úgy tehettem, mintha nem is történt volna semmi. Volt előnye is, nagyobb lett a cicim. Meg a fenekem, meg a combom, meg a narancsbőrrel is szorosabb kapcsolatba kerültem. Lett tokám is. De csak bizonyos szögből látszott. Ha oldalról néztem magam a fejemet felfelé tartva, nem is látszott. És mindez úgy, hogy a heti négy futásom ugyanúgy megvolt. Csak mindig ettem. Annyit, amennyit nem tudtam a minimum nyolcórás ülőmunka mellett lefutni.

A kilók ragaszkodtak hozzám. Szépen kipárnáztak. Páncélként voltak rajtam. Hiszen tényleg rosszul voltam. A házasságom végérvényesen megromlott, elköltöztem, új életet kezdtem. Nehéz volt.

Az újrakezdésnél olyan sok dologra kellett figyelni, hogy magamra már nem is tudtam. Annyi mindent kellett kézben tartanom, hogy a testemet már nem tudtam kontrollálni. Éhes voltam. Egyfolytában. Akkor nyugodtam meg, ha étel került a számba. Nem zabáltam, csak ettem, ettem, ettem, ettem. A tuti megoldás a gumicukor volt. Az abszolút kedvenc. A mélypontomon megettem háromnegyed kilót. Én megnyugodtam. A testem nem. Dolgoztam, innen vittek be a kórházba. Gyomormosásra. A rengeteg leharapott fejű, színes gumimacik a rémálmom részei. Azóta nem eszem gumicukrot. Ez volt az első lépés a leálláshoz.

A legnagyobb lökést azonban egy próbafülke adta. Ott amúgy is előnytelen a világítás, de ez még elfér. Ami a legnagyobb traumám volt, az a nadrág, ami nem jött rám. A méret 44-es! Úgy éreztem magam, mint egy lamantin. De a lelkem is megnyugodott. Tudtam már, hogy boldogulok egyedül is, megoldom a gyerekem életét, és a sajátomat is. A mérce, ha az első telet kibírom, éh- és fagyhalál nélkül, akkor jól csinálom. Nyilván túlzok, de nagyon akartam, hogy sikerüljön. Már csak a szembenézés volt hátra. A mérleggel. hetvenhárom kiló. Tudtam, mit kell tennem. Abbahagyni az önsajnálatot, magamat jól érezni. Öt hónap alatt lement a fölösleg. Sőt, hatvankét kiló lett az új viszonyítási alap.

Mostanában is vannak kisebb megingásaim. Értsd: plusz két–három kilók. De amilyen gyorsan jönnek, úgy mennek is. És megjelent az új célom is: ötvennyolc kiló!

Mert ennyire jól érzem magam.

ÁtlagEdit

 

 

 Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Shutterstock/Kletr