Kertelés nélkül kimondta: bőrrák – szóval csak óvatosan a nappal!

–

Lehet tudni, hogy nagy a baj. Az ember érzi ezt. Nem igaz, hogy felesleges aggódni, nem igaz, hogy nem szabad azonnal megijedni, nem igaz, hogy az ember ötven fölött már hajlamos minden esetben, ha kisebb kinövése vagy problémája van, a legrosszabbra gondolni. Nem minden esetben gondol a legrosszabbra.

Volt, hogy fájt a talpam egy hónapon át, tudtam, tisztában voltam vele, hogy nem olyan nagy a gond, ahogy akkor is, amikor két hétig állandó, nem nyugtalanító, de zavaró fejfájásom volt. És tudtam, amikor a nyakamon észrevettem egy olyan anyajegyszerű foltot, ami nem volt ott korábban, hogy most, itt, ezzel a folttal, ezzel az anyajegyszerű valamivel igenis baj van. Ez nem olyan, mint amikor hosszú távokat futottam (ultra versenyre készülve), és ledörzsölődött a lábamról az anyajegy. Éreztem, hogy ez a kis folt nem egy kis probléma. És szűnni nem akaró szorongás töltött el, ha eszembe jutott.

Az első fázis miután a foltot észrevettem, persze a hárítás volt: nem annyira lényeges, biztos elmúlik, nem lehet, hogy az, amire gondolok, holnap reggelre biztosan nem lesz már ott. De nehezen aludtam el, és ha éjszaka felébredtem, nehezen aludtam vissza, mert eszembe jutott a folt a nyakamon. 

A rossz lelkiismeret és a valóságos gond egyik legbiztosabb jele az, ha az éjszakai, akármilyen okból történő felébredés után az ember nem tud visszaaludni, álmatlanul hánykolódik, fejben újra és újra lejátssza azt a kínos vagy más szempontból megviselő esetet, ami történt vele, megoldásokat, vagy a megoldást elhozó helyzeteket kreál, és addig kapargatja, turkálja a közelmúltja eseményeit, amíg egy kis reményre nem talál. Én is a folytonos reménykedéssel töltöttem az ilyen üres, lassan elcsorgó, szájszárazságot és a mellkasról leemelhetetlen nyugtalanságot okozó órák java részét.

Aztán egy kedd délutánon, az orvos, akivel együtt teniszezem, az öltözőben meglátta a nyakamat és rajta a foltot, és csak annyit mondott: „Ezt azonnal nézesd meg.” Már másnap a körzeti orvosnál voltam. 

A folyosón egy lány őrjöngött, az orrában fekete piercingagyarok, a kezén önsebzés nyomai, hogy neki azonnal szüksége van pszichológusra. Az idős körzeti orvosnő nem tudott mit kezdeni vele, én kísértem ki a lányt az utcára, hívtunk mentőt. Kiestem közben a sorból, így növekedett meg körülbelül két és fél órányira a várakozási időm. 

A bőrgyógyászaton kaptam időpontot, két hét alatt sorra kerültem. Ez a két hét is nagyon soknak tűnt, mert ha ez az, amire gondolok, akkor ki tudja, mi minden fejlődhet még belőle, tipródtam.

Az egyik kerületi kórház bőrgyógyászatára mentem, ami egykor az elit kórháza volt, nemrég újították fel, a folyosók tiszták, eszembe jut mindig, hogy itt kezelték még Kádárt is.

A rendelőben a vélhetően már nyugdíjas, de még aktív orvos megnézte a nyakamat, majd m minden kertelés és mellébeszélés nélkül, gyakorlatilag a köszönés után, ahogy rám pillantott, és felnagyította a foltot, kimondta: bőrrák.

Érdekes módon nem taglózott le a kijelentés, nem ért váratlanul, egészen biztos voltam benne akkor már, hogy az. Ahogy abban is, hogy kezelhető, nem kell feltétlenül a legrosszabbra gondolni. És az is eszembe jutott még, hogy lám, akkor mégis pontosak voltak a megérzéseim, jól éreztem, hogy az nem egy elmismásolható sérülés a bőrömön, hogy ennek, ha nem kezeltetem, következményei lesznek. 

Az orvos adott egy papírt, hogy menjek át a Jánosba, kérjek időpontot a sebészeten. Itt elvesztettem a hivatalos magyar egészségügyet.

Csak ősz elején műtöttek volna meg, ennyit végképp nem akartam várni, a teniszpartnerem, ugye, sebész, felhívtam, mondjon valakit, aki szerinte megbízható – ő ugyanis csak szíveket operál, ebben, mondjuk, a legjobb – meg is adta az unokatestvére számát. Öt nap múlva, persze nem ingyen, leszedték a daganatot a nyakamról, egy hétre rá meg is volt a szövettan, majd egy újabb hétre rá a vérvétel, a tumormarker eredménye. Ha fel nem is lélegezhettem, de megnyugodhattam.

Három fontosabb tanulságot szűrtem le ebből a tulajdonképpen – kopogjuk le – jól végződő történetből. 

Nemrég láttam egy dokumentumfilmet az egyik legnevesebb és legbefolyásosabb magyar galeristáról, arról, ő hogyan élte meg az enyémnél sokkal súlyosabb és veszélyesebb betegségét, a hasnyálmirigyrákot. Némileg zavart, hogy az alkotók nem reflektáltak arra, hogy a főhős speciális helyzetben van, német orvosok látják el, megteheti, hogy külhoni magánklinikára jár, és a Kék Golyó utcában is a vezető fogadja, látja el tanácsokkal. (Eszembe jutott róla Tamás Gáspár Miklós írása, amiben említette, hogy a „Kék Golyóban” már hat óra óta várakozott egy asszony, mert az első busszal kellett feljönnie a fővárosba, később nem volt járat onnan, ahol élt, egy kis faluból, és türelmesen ült, egészen tizenegyig.) Az említett dokumentumfilm nem a magyar valóságot ábrázolja, egy olyan beteggel ismertet meg – egyébként megmutatva a betegség lefolyását és a főszereplő szenvedéseit –, aki kiváltságos, nem az állami rendszer kiszolgáltatottja. 

Vagyis az első tanulság az, hogy ha mindenképpen és sürgősen gyógyulni vágyunk – márpedig ki ne vágyna arra –, akkor, ha megtehetjük, igénybe kell venni a magánorvosi szolgáltatásokat. Vagyis jelen pillanatban arra kell készülni Magyarországon, főleg, ha valaki, mint én, már ötven fölött jár, hogy félre kellene tenni, nem is keveset egészségügyi szolgáltatásokra, mert az állami rendszer (bár nem minden szegmense) kiszámíthatatlan, tele van kockázati tényezőkkel.

Ott tartunk, hogy hazánkban az egészséghez való alkotmányos jog korlátozott. Pedig vannak kiváló orvosaink.

Szívsebész barátom mondta, hogy egy ápolónő nem is feltétlenül a bérek miatt megy Nyugatra, hanem azért, mert nem akar olyan körülmények közt dolgozni, amilyen körülmények közt dolgozni kénytelen. Penészes falak, omló vakolat. Olyan állapotok vannak a kórházakban, hogy rossz az ott dolgozók közérzete.

A magánorvosi rendelőben halkan szólt valami francia easy listening rádió. Minden patyolattiszta volt, megnyugtató, meg sem fordult a fejemben, hogy nem gyógyulok meg. És itt rá is kanyarodhatok a másik tanulságra.

Nem akartam elmondani senkinek, hogy beteg vagyok. Csak a közeli hozzátartozóknak. 

Ennek az egyik oka az volt, hogy nem akartam, hogy ismerősök, barátok sajnáljanak, hogy kissé szánakozó arccal nézzenek rám, és azt érezzem, hogy némileg mintha neheztelnének is rám, mert azzal, hogy a betegségemről beszélek, növelem bennük a szorongást, azt a félelmet, ami mindig bennünk van, lefojtva. A félelmet attól, hogy a saját haláluk is valóságos lehet, nem csak valami olyasmi, mint az időutazás: egy elméletben sem igen lehetséges dolog, ami velük biztosan nem fog megesni.

Azért sem akartam elmondani, hogy mi van velem, mert úgy éreztem, akinek tudomására hozom, az biztosan keresgélni fogja a betegségem lelki okait. 

Elterjedt nézet, hogy a betegségnek lelki eredetű okai vannak. Minden betegségnek. 

Egy pszichológus ismerősöm, ha hozzá fordul valaki, megkérdezi, milyen betegségei voltak, mije fáj, és előveszi a Thorwald Dethlefsen–Ruediger Dahlke-könyvet, hogy megnézze, a betegséget milyen lelki eredetű bajra vezetik vissza.

Én ebben, hogy minden betegségnek lelki eredetű oka van, nem hiszek. Bizonyos értelemben károsnak is tartom, hogy minden betegséget lelki okokra vezetünk vissza. Azt gondoljuk ugyanis ebből következően, hogy a gyógyulás előfeltétele a lelki sérülések helyrehozatala.

Igen. Lehet benne szerepe. De ugyanúgy vissza is vethet egy beteget, ha ezt gondolja. Visszavetheti az, hogy nem hagyják a traumára, a betegségre koncentrálni.

Mert a betegség, még egy olyan apróbb is, mint az enyém, trauma. Traumatizál.

És az nem sokat segít a trauma feldolgozásában, ha az ember azt hallja folyton, hogy előbb lelkileg kell jól lenned, az elakadásaidat kell tisztázni, megnézni, milyen sérüléseid vannak, rendbe hozni az életedet. Ha ezt nem teszed meg, kevesebb esélyed van a gyógyulásra. 

Ha azt halljuk, hogy minden betegség lelki eredetű, akkor még azt sem merjük esetleg elmondani, hogy valami fáj. Nagyon fáj. A bőrrák is fáj. Naná! Ezt ki kell(ene) beszélni.

Nem minden betegség lelki eredetű. Biztos vagyok benne, hogy az enyém sem az. És itt jön a harmadik tanulság.

Az én betegségem oka, hogy nem védtem a bőrömet a káros sugarak ellen. Sokat voltam napon. Voltam – a szívsebész haverommal amúgy – fiatalon, kőműves segédmunkás. Sokat futottam, olvastam a napon. 

Olyan erős az UV-sugárzás, olyan durva hatás érheti az ember fejét, nyakát (mondjuk, éppen tenisz közben), hogy nem érdemes kockáztatni. És ellenőriz(tet)ni rendszeresen a bőrünket, nincs-e rajta az enyémhez hasonló folt. Nem nagy tanulság. De fontos.

Napozás, fényvédelem, leégés témában további hasznos tanácsokért olvasd el EZT a cikket!

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/ Anastasiia Stiahailo

Kolozsi László