„Na és ha gyilkos? Hát olyan szexi!”

 –

„A bűnben a legnagyobb rossz talán az, ha valamiféle jó, netán a szeretet és igazság nevében követjük el.” (Pilinszky János) 

A törvényen kívüliek mítosza

A modern populáris kultúra egyik legfőbb alakítója, Amerika eleve agresszió révén vált azzá, ami: a Vadnyugat története a törvényen kívüliek története – akik nem ritkán már eleve viselt dolgaik elől pattantak meg az óhazából. A véres történetek romantizálásának igazi nagymestere Hollywood: vegyük csak a cuki és szerelmes mesévé változtatott Pocahontast, amely mögött őslakosok százezreinek fájdalma lakozik. De a westernfilmek is telis-tele vannak önbíráskodással, gyilkossággal: „lelőlek, mint egy kutyát” – hangzik magyarul az egyik legjellegzetesebb fordulatuk. 

Ami Amerikában a Vadnyugat, az nálunk a betyárság: Rózsa Sándor, Sobri Jóska, Zöld Marci igazi megdicsőült bűnözők.

Népszínmű, regény, ponyva, fényképes album, film született az életükről, tetteikről (és elképzelt, megideologizált cselekedeteikről).

De már kisiskolásként találkozunk a hazugság romantizálásával is: Háry János kalandjai kapcsán aligha arról folyik a szó a tanórákon, hogy mi a gond a patológiás hazudozással, de Lúdas Matyi is a disznófejű nagyurakat tanítja móresre (hogy mindjárt Adyt is idecitáljam). Történelmi okokból pedig úton-útfélen a bűn, az agresszió viszonylagosságával találkozunk a magyar kultúrtörténetben: az Angliában a sörgyári munkások által megvert Haynau megalázásának emlékét ma is tábla őrzi, ha a csúnya labanc vagy a török ellen követnek el valamit, az egyenesen vicces és jól megérdemelt. Na nem mintha Döbrögi vagy Haynau szimpatikus szereplője volna az irodalomnak/történelemnek. 

És akkor a tévéről még szó se esett:

az idén 25 éves Maffiózók sorozat, a Peaky Blinders vagy épp az Aranyélet is azt feszegeti, milyen viszonyban áll a bűn az egyes emberrel, a jellemmel, az igazsággal. Tele a TikTok az úgynevezett mob trendekkel: a maffiafeleségek sminkjét és öltözködését utánozni igyekvőknek segítséget nyújtó videókkal. Ez mi, ha nem a törvényen kívüliség vágyása, romantizálása?

A kedvenc jelenetem a Peaky Blindersből az, amikor a gyermekbántalmazások fölött szemet hunyó egyházi árvaházvezetőt Polly Grey és Tommy Shelby fenyegeti meg halálosan: miközben ők a bűnözők, a konkrét ügyben nyilvánvalóan a látszólag tiszteletre méltó apáca a valódi bűnös, s így nem kérdés, kinek szurkol a néző.  

De vajon van-e veszélye annak, ha szexivé tesszük a törvényen kívüliséget? Erről szól a Chicago című musical is: hogyan húz hasznot a bűnből és a szépségből a sajtó, az ügyvéd, miként ússza meg megjelenése és tehetsége folytán a lesittelést két gyilkos. És úgy tűnik, a világ manapság épp ugyanazzal a hévvel tapsikol a szemfényvesztéshez, mint a darab történetének idején, a húszas években: a szesztilalom és maffia korában.

De hát olyan szexi!

„Amikor azt kell tapasztalnom, hogy csalnak mindenki szeme láttára, és a világ még csak meg sem veti a bűnöst, azt sem tudom, hova legyek… olyankor magam is dühössé, sőt gonosszá válok…” (Nyikolaj Vasziljevics Gogol)

Wade Wilson 2019-ben meggyilkolta Kristine Meltont és Diane Ruizt a floridai Cape Coralban. A jellegzetes arctetoválásairól ismert férfinak (akinek egy sor egyéb bűnügy is száradt a gyilkosságok előtt már a lelkén) a sajtó a Deadpool Killer „becenevet” adta, neve egyezik ugyanis a képregényhős „polgári” nevével. Noha érthető, hogy a média számára hasznos egy jól beazonosítható, hangzatos név, gyakran már ez a becézgetés is problémás: jelen esetben például egy képregénykarakterrel mossa össze a nagyon is valós és véres gyilkosságokat, elemelve azt a valóságtól.

Közben pedig Wilson nyilvánvalóan veszélyes bűnöző, aki a két, sokkolóan kegyetlen gyilkosság indítékával kapcsolatban annyit mondott vallomásában: „Egyszerűen meg akartam tenni.” Ennyi. Se megbánás, se semmi. 

Wilson tárgyalása kapcsán kismillió kommentben olvashattuk, hogy a férfi mennyire szexi – sokan egyenesen odáig mentek, hogy emiatt fel is mentették bűne alól.

A bűnözők külseje miatti kettős mérce nemhogy nem újdonság, de számos esetben a jó megjelenés a további gyilkosságok egyik oka is, például a szintén jóképűnek kikiáltott Ted Bundy vagy Jeffrey Dahmer esetében. Hiszen ki gyanakodna egy fess, kedves úriemberre? 

A feleségét és gyermekeit kivégző Chris Watts esetében is ez volt az egyik, ami miatt a közvélemény nem akarta elhinni, hogy ő a tettes. 

S olyan is akad, amikor a bűnösség nem kérdés – csak nem érdekel senkit. Jeremy Meeks 2014-ben két évet kapott illegális fegyverbirtoklásért és több rendbeli rablásért – szabadulása után pedig modellszerződést, mert az internet népe nem bírt napirendre térni „mugshotja”, azaz az elfogásakor készült fotói fölött. Kit érdekelt, hogy korábban bandatag volt, ha egyszer olyan helyes?

Kommentek helyett levelek

A hübrisztofília egy parafília (azaz szexuális deviancia), amely a bűnhöz, a bűnöshöz való vonzódást jelenti. Richard Ramirez, Ted Bundy, Charles Manson és szinte valamennyi hírhedt sorozatgyilkos tudhatott magáénak rajongótábort, amelynek legelkötelezettebb tagjai nem csupán levelezésben álltak a börtönben ülő gyilkosokkal, de alkalomadtán meg is látogatták azokat (sőt: Manson például meg is nősült a börtönben…).

A hübrisztofíliát szokás Bonnie és Clyde-szindrómának is nevezni, egyik válfaja ugyanis azt takarja, amikor valaki társelkövetővé válik a szexuális devianciája miatt. Emlékezetes példa rá Angliából Ian Brady és Myra Hindley gyilkosságsorozata: a páros a hatvanas évek első felében öt 10 és 17 év közötti gyereket bántalmazott szexuálisan és gyilkolt meg közösen. 

A hübrisztofília az egyik, de nem az egyetlen oka annak, hogy valaki köztörvényes bűnözőkhöz vonzódik, s alakít ki velük kapcsolatot. A szakértők szerint emellett a vonzódás oka vagy alapja lehet még:

• pszichózis (amikor a bűnözőért rajongó fél nyilvánvalóan mentális zavarral küzd)
• korábbi traumák (bántalmazó gyerekkor, párkapcsolat)
• megmentőkomplexus (amikor az illető úgy érzi, az ő feladata a jó útra téríteni a bűnöst)
• idealizált párkapcsolat (mivel egy börtönben ülő félre nem kell mosni, főzni, nincsenek viták, az illető hajlamos ezt megfeleltetni annak, hogy a bűnöző az ideális partner; miközben ez javarészt egy elkerülő kötődési minta szélsőséges megnyilvánulása: nem kell közel lenni ahhoz, akit szeretünk)

Mielőtt tehát valaki bekommentelné, hogy mennyire szexi a kézre kerített gyilkos, talán érdemes elgondolkodnia azon, szeretné-e tovább homályosítani a határvonalat helyes és helytelen, egészséges és kóros között.  

Csillámpor és nyomkövető

Mindezekhez képest akár ártalmatlannak is tűnhet, hogy az amerikai Dancing With The Stars legutóbbi évadának egyik versenyzője nem más, mint az az Anna Delvey, akinek viselt dolgairól Netflix-sorozat is készült. Az Anna Szorokin néven született, letöltendő börtönre ítélt csaló 2013 és 2017 között a New York-i elit tagjai között szerzett befolyást és pénzt, és ebben egyértelműen szerepet játszott előnyös megjelenése is. 

Igen, Szorokin/Delvey gazdagokat vert át. Világos, hogy sokak szemében ez inkább mókás és kárörvendésre ad okot („ugyan már, meg se érzik ezt a kis pénzt”). 

Na de egy elítélt csalót szerepeltetni a világ egyik legnézettebb táncos show-műsorában? Strasszokkal megpakolni, egyenesen szexi kiegészítővé tenni a nyomkövetőt? Komolyan? Mi lesz a következő? Valamelyik magánzárkás „szexi” sorozatgyilkos előadhatja a cellájában a Chicago Cell Block Tangóját? 

A magyar médiában is tetten érhető az a különös kettős mérce, amely alapján a Viszkis rablóként elhíresült, harminc fegyveres rablást elkövető Ambrus Attila már-már celebstátuszba lépett szabadulása után – miközben a rossz helyen parkoló hírességeket (most épp Delhusa Gjon, korábban Kern András) a bulvárlapok olvasói „nyomják fel” a kollégáknál. (Tisztázzuk: a vétség nem viszonylagos, az egyik nem lesz attól kevésbé valódi, hogy a másik súlyosabb!) De ide sorolhatjuk a Lagzi Lajcsi művésznéven sztárrá vált Galambos Lajost, akinek homályos közműlopási ügye éveken át tartotta izgalomban a bulvárt (letöltendő börtönbüntetést kapott), most pedig korábbi felesége halála kapcsán van újra a címlapokon. 

Egyrészt Ambrus Attila könyveiben és nyilatkozataiban is felelősséget vállalt tetteiért, s igyekezett felfejteni annak okait is, hogy bűnözővé vált. Másrészt viszont mindannyian emlékszünk azokra az időkre, amikor a fél ország szabályosan szurkolt neki, hogy minél hosszabb ideig túljárjon a rendőrök eszén.

Míg Anna Delvey esetében az „a kőgazdagok úgyis megérdemlik, hogy átverik őket” logika mentén történt meg a felmentés, Ambrusnál épp a hatóságokkal szembeni ellenérzés az, ami miatt már-már Robin Hoodot csináltak a Viszkisből – miközben ő nem jótékony céllal rabolt.

És még lehet fokozni

Hasonló, de még ennél is felfoghatatlanabb kategóriába tartozik az a riport, amelyet az amerikai kábel-hírcsatorna, a Newsnation készített Ashleigh Banfield műsorvezetésével. 

Joggal tekinthető médiatörténeti pillanatnak a helyszíni bejelentkezés a börtön elől, ahol Luigi Mangionét fogva tartják – a riporter élő adásban kérdezgeti a börtön tévével rendelkező lakóit, akiknek reakcióit (hangos ordítás és a villanyok kapcsolgatása) a helyszínen álló stáb rögzíti.

Nem tudjuk, kik vannak azokban a cellákban, azt sem, mit követtek el – és emiatt talán nem is igazán releváns, szerintük mit kellene tennie Mangionénak (ez volt ugyanis az egyik kérdés hozzájuk). Arról nem is beszélve, hogy újságíró etikailag mennyire van az rendben, hogy (nem annyira) titkos jelrendszerrel büntetésüket töltő elítéltekkel beszélgetünk, mintha csak egy maroknyi kollégistát szavaztatnánk meg egy valóságshow-ban. 

A jónak álcázott gonosz

„A bűn nem akkor a legveszedelmesebb, mikor nyíltan és bátran szembeszegül az erénnyel, hanem mikor erénynek álcázza magát.” (Weöres Sándor)

 Vissza a Mangione-féle gyilkossághoz:

az amerikai egészségbiztosítási rendszerrel nyilvánvalóan és érthetően sokaknak van problémája. Számos sorozat, film, újságcikk alapján még mi is tudjuk, milyen kegyetlen az ottani szisztéma – és azt is, hogy bőven akad konkrét hiba vagy akár rosszhiszeműség is a rendszerben.  Így aztán – kizárólag logikailag, de – érthető, hogy számosan tudnak azonosulni az elkövetővel.

A gyilkosról (hála a médiának) már tudjuk, hogy egyik példaképe az Unabomber néven elhíresült amerikai sorozat-elkövető, Theodore John „Ted” Kaczynski, aki 1978 és 1990 között három embert megölt és huszonhármat megsebesített egyetemeknek és légitársaságoknak címzett levélbombáiban. Hagymázas ideológiája szerint így akarta felhívni a figyelmet a modern technológia veszélyeire.  

Nem ő az egyetlen persze, aki valamiféle torz küldetéstudat, félreértelmezett társadalmi misszió mentén szedte áldozatait: már Hasfelmetsző Jack – és őt követően sok más kéjgyilkos – kapcsán is felmerült, hogy a várost akarta megtisztítani: ő a prostituáltaktól, mások a hajléktalanoktól vagy épp a bevándorlóktól.  

A szürkezóna

És akkor ott vannak azok az esetek, amikor az igazságszolgáltatás hiányosságai, a rendőri vagy tárgyalótermi baklövések, vagy egyéb kiskapu miatt vérlázító ítélet születik egy sokakat megrázó ügyben.

Kaleta Gábor korábbi perui nagykövetet 2020-ban 19.000 pedofil felvétel birtoklásáért első fokon egy év felfüggesztett börtönbüntetésre, illetve 540 ezer forint pénzbüntetés megfizetésére ítélték. A hírhedt és gyomorforgató eset azóta is hivatkozási alap, valahányszor pedofília a téma Magyarországon.

De van példa a skála másik végpontjáról: az idén augusztusban egy 15 váci lányt próbáltak megerőszakolni, később a támadót számonkérő nevelőapa (vallomása szerint véletlenül, de) autóval elgázolta a zaklatót.

A kérdés adott: ha Kaleta ennyivel megúszta, akkor hogyan lehetséges, hogy a lányát védő apa feje fölött Damoklész kardjaként ott a börtönbüntetés eshetősége?

Az önbíráskodás sohasem lehet cél vagy megoldás. De hibáztatható-e valaki, ha jogosnak érzi, hogy a kegyetlen erőszakoló, aki megússza a börtönt, a kinti világban beleszaladjon egy verésbe? Az érzés nyilván érthető. A józan ész határa azonban mindig a képzelet és a megvalósítás között húzódik.  

Sok mindenre magyarázatot adhat egy sorozatgyilkos előélete is: például az A szörnyeteg című filmben Charlize Theron által alakított Aileen Wournos az őt megerőszakoló vagy megerőszakolni próbáló férfiakat ölte meg – az ítélet ötszörös halálbüntetés volt. A Bűn és bűnhődésben Dosztojevszkij is foglalkozik a témával, megérdemelheti-e valaki azt, hogy bántsák, ha rossz ember. 

Érzéseket megkérdőjelezni persze ostobaság lenne. Van azonban valami, amit mindannyiunknak hasznos volna szem előtt tartani. 

Ez pedig nem más, mint a legfontosabb kérdés: képesek vagyunk-e higgadtak maradni, és látni az éles határvonalat a „nem sajnálnám, ha…” és a valós cselekvés között.  

Csepelyi Adrienn