Tudnál szeretni egy pszichopata gyilkost? És ő tudhatna szeretni téged?

–

Pár nappal ezelőtt, mielőtt a cannes-filmfesztiválon bemutatták volna Quentin Tarantino remegve várt új filmjét, a Volt egyszer egy Hollywoodot, a rendező nyílt levelet küldött a fesztiválnak – és azon keresztül a film minden nézőjének –, ami természetesen körbejárta az egész internetet. A hagyományos írógéppel papírra vetett szövegben azt kéri, hogy azok, akik a filmjét megnézik, ne adják tovább a hírét másoknak, ne meséljenek róla, ne spoilerezzenek (bár ezt a szót nem használja), mert ő és a stábja rengeteget dolgoztak azon, hogy meglephessék a közönségüket.

Majdnem hatvan évvel korábban Alfred Hitchcock is használati utasítást készített a Psycho című filmjéhez, ugyanebből az okból – szerette volna, ha a film minden egyes nézője ugyanazt élheti át, mint azok, akik az elsők között látják. Pedig akkor még sehol sem volt az internet, de a szóbeszéd is tönkretehette egy „suspense”-re (vagyis feszültségkeltésre) épülő film hatását.

Gondoljátok el, hogyan vághatott bele akkor a filmje készítésébe Joe Berlinger 2018-ban, aki az Egyesült Államok történetének egyik leghíresebb, egyben legelvetemültebb sorozatgyilkosáról, Ted Bundyról készült forgatni. Természetesen ő már nem is álmodhatott arról, hogy bárkinek meglepetést szerez, Bundy sztorija annyira ismert volt mindenki számára. És tulajdonképpen ez volt a szerencséje.

Így már meg sem kellett kísérelnie egy hagyományos krimi felépítését követni, kezdhette egész máshonnan. És ha valakinek volt esélye arra, hogy ebből a százszor hallott (és persze még mindig felfoghatatlan) sztoriból érdekes filmet készítsen, akkor neki.

Berlinger ugyanis szakértőnek számít, mind a műfajban, mind Ted Bundyban. Gyakorlatilag a karrierje kezdete óta (ami még a 80-as évekre esett) foglalkozik bűnügyi esetekkel, többnyire dokumentumfilmekben és sorozatokban, és ezeken keresztül (vagy néha külön produkcióban) az amerikai igazságszolgáltatás működésével is. Elképesztő mennyiségű tapasztalatot és tudást halmozott fel a kriminológia területén.

Ted Bundyról pedig ő készített négyrészes dokumentumfilm-sorozatot a Netflixnek, ami szintén azt jelenti, hogy mindent, amit meg lehetett róla tudni, fel kellett kutatnia, hónapokat gondolkodva a személyiségén. Mindez persze önmagában még nem garancia egy jó filmre. De arra talán igen, hogy valakinek legyen a fejében hiteles koncepció.

Azt hiszem, ha valaha bárkinek megfordult volna a fejében, hogy Ted Bundyról egy hagyományos krimit készítsen, az tudta: ez a projekt minimum David Fincher után kiált, ő ennek a műfajnak a koronázatlan királya – esetleg Nic Pizzolatto (a True Detective – A törvény nevében írója és kreátora) jegyezhette volna a forgatókönyvet. De ők csak magukat tudták volna ismételni, és Ted Bundy rémtetteit megmutatni úgy, ahogy sosem akartuk látni.

Joe Berlinger viszont egy olyan nézőpontot választott, ami tényleg új fénytörésben ábrázolja a bűn természetét.

Berlinger úgy döntött – és ez máris bizonyítja a szakmai rátermettségét –, hogy nem fogja megmutatni Bundyt, a gyilkost. Nem lesz egyetlen jelenet sem a kegyetlenségekről, amiket elkövetett. Nem mutatja be továbbá a személyiségtorzulását, és az utat, ami ahhoz vezetett, hogy ő legyen Amerika történetének egyik leghírhedtebb sorozatgyilkosa, több mint harminc diáklány megerőszakolója és hóhéra. Nincsenek gyerekkori flashbackek a családjáról, ami a szörnyeteggé válásáért felelős lehet (pedig alapanyag volna hozzá), sem a gátlásos kamaszról, a megszégyenült szerelmesről, aki mindazok előtt volt, hogy kifejlődött volna a később hírhedtté vált személyisége. Mindezekről legfeljebb érintőlegesen hangzik el egy-egy utalás, de igencsak töredékesen.  Végül pedig nem tocsogunk a vérben, sem az erőszakos jelenetekben.

Hát akkor mi az istenről szólhat ez a film? – kérdezhetitek. Főleg, ha még azt is elárulom előre, hogy így is hátborzongató és iszonyatosan érdekfeszítő, az utolsó percéig.

Nos, ami Joe Berlinger fejében megfogant, azt én csak úgy hívom magamban, hogy a „Hitler titkárnője”-sztori. Pár évvel ezelőtt ugyanis az volt a szenzáció, amikor A bukás című német filmben Hitler halálát, és az ahhoz vezető utat (egyben a nácizmus és a második világháború végét, és egy diktatúra összeomlását) a titkárnője szemszögén keresztül ábrázolták. Mert még a legkegyetlenebb tömeggyilkosok körül is vannak olyan emberek (néha csak egy-kettő), akikkel „normálisan” viselkednek, mint egy átlagember. Hitler titkárnője egy kedves, emberséges nagypapát látott, akinek legfeljebb néha dühkitörései támadtak, és akit „mások” végül sarokba szorítottak. Nem látta benne a szörnyeteget.

Joe Berlinger pedig megtalálta azt a személyt Bundy környezetében is, akivel a kéjgyilkos a végsőkig őrizte az emberséges oldalát. Ráadásul egy olyan nőről van szól, aki simán lehetett volna az áldozata is – egyébként éppen ezért volt jó álca Bundynak.

Ha képes volt együtt élni egy nővel és annak gyerekével anélkül, hogy egy ujjal is bántotta volna őket, akkor rossz ember nem lehet!

De még csak nem is olyan egyszerű a képlet, hogy Elisabeth Kendall pusztán arra kellett neki, hogy legyen egy jó fedősztorija. Ha hihetünk a filmnek, akkor valóban szerette őt, ez volt az a „normális élet”, amire az egyik oldala tényleg vágyott. A másik egy teljesen másik életben zajlott, amiről Elisabethnek nem volt tudomása, és nem lehetett fogalma. Ha valamivel adós marad a film, akkor egyébként ezzel: hogyan tudta megoldani Bundy, hogy az otthonától jelentős távolságra, különböző államokban „portyázzon” és kegyetlenkedjen, miközben az élettársa ebből semmit nem vesz észre.

Mert az egy dolog, hogy az érzelmi kötődés olyan erős volt közöttük, hogy Liz egyszerűen nem láthatta meg benne a gyilkost, de hogy logisztikailag miként lehetett azt megoldani, hogy sose gyanakodjon arra: a vele élő férfinak van egy rejtett élete, az nem derül ki a filmből. Pedig a film egyik kulcsmozzanata (amit spolierezés nélkül nem tudnék nevén nevezni) épp arra enged következtetni, hogy azért voltak jelei a kettős életnek – Liz pedig okos nő volt.

De ha eltekintünk attól, hogy nem látjuk Liz kihallgatásait, nem tudjuk, ő hogyan rakta össze magában a képet, és elfogadjuk, hogy ez a film az ő érzelmi életükről szól elsősorban, akkor még bőven találunk itt elgondolkodtató kérdéseket. És el kell fogadnunk, hogy a teljes Bundy-sztorit úgysem lehetett volna két órában elmesélni, annyival komplexebb. Joe Berlinger úgy döntött, inkább egyetlen szeletére koncentrál: a pszichopata azon jellemzőjére, hogy VAN egy normális oldala, LEHETNEK valós érzelmei. És ettől csak még félelmetesebb, mert így nem felismerhető.

Bizony, még a legkegyetlenebb gyilkosoknak sincs a homlokukra írva, milyen démonok lakoznak bennük. De rosszabbat mondok: a szemük sem feltétlenül árulja el őket. Egyszerűen nem mindenkin látszik. Ez borzasztó és nyugtalanító, hiszen így védekezni sem lehet ellenük, de ez van. Nem tudhatod.

Bundy egyébként klasszikus pszichopata volt abban az értelemben, hogy bravúrosan tudott manipulálni, mert iszonyatosan okos és magabiztos volt. Egészen a halálos ítéletének végrehajtása előtti utolsó napokig ragaszkodott ahhoz az álláspontjához, hogy ártatlan. És ezt olyan vehemenciával és eltökéltséggel tette, ami tényleg nagyon megzavarhatta az embereket. Gondoljunk csak egy másik zseniális bűnelkövetőre, aki ugyanígy viselkedett – csak jóval kevesebb intellektuális képességgel megáldva: O. J. Simpson. Az ő hasonló jellegű (csak nem ekkora tételben elkövetett) ügyét a The American Crime Story – The People vs. O.J. Simpson című remek sorozatban dolgozták fel.

O. J. sosem ismerte be a gyilkosságot – Bundyt azonban a halál közvetlen közelsége és elodázhatatlansága rákényszerítette, hogy végre ki merjen lépni a hazugság hálójából, és ezzel feloldozta végül Lizt is. De a film azt sugallja, hogy éppen őmiatta ragadt bele a megtévesztésbe és tagadásba, mert meg akart felelni az egyetlen lénynek, aki iránt valós érzelmei voltak. Hogy így volt-e, nem tudhatjuk, de sztorinak jó, és egy film esetében ez a lényeg.

Mindezek után – talán már ti is látjátok – szinte mellékes, hogy Ted Bundyt ebben a filmben Zac Efron alakítja. Hiába érdekel mindenkit az, hogy megugrotta-e a szintet, amit ez a szerep megkövetelt, és el lehet-e hinni róla, hogy a világ legkegyetlenebb kéjgyilkosa – a kérdés értelmetlen. Nem kell róla elhinnünk.

Épp az a lényeg, hogy ne higgyük el róla, ahogy a tárgyalások során Ted Bundyról sem hitték el sokan.

Zac Efron igazából egy másik tulajdonságát hozza kissé erőtlenül: nem elég okos hozzá. Sosem volt az. Bundy viszont – ahogy a bíró is megállapította a tárgyalás végén elhangzott beszédében – lefegyverzően intelligens volt.

De Zac Efron is oké, nem szeretném bántani – nagy kihívás lehetett neki ez a szerep, és komoly előrelépés. Lily Collinsnak is (aki Liz Kendallt alakítja) legalább ennyire fontos lehetett, hogy kitörjön a bájos naiva karakteréből, és neki is sikerült. De amikor John Malkovich megjelenik a színen a végső tárgyalást vezető bíró szerepében, akkor azért egy másik minőség villan fel előttünk, egy olyan súlyú személyiség, amilyen nincs még egy ebben a társulatban. Ilyenkor érzi meg az ember, hogy a színészi nagyság mennyit képes emelni egy film színvonalán.

Ez a film azonban nem a színészekről szól, bármilyen izgalmas karakterekre épült is a története. Sokkal inkább arra a nyugtalanító kérdésre keres választ, hogy a szörnyetegeknek is van-e emberi oldaluk, és ha van, akkor azt le lehet-e választani róluk. És ebben a tekintetben az Átkozottul veszett, sokkolóan gonosz és hitvány minden, csak nem hollywoodi mese – mert távolról sem fekete-fehér.

Gyárfás Dorka