Az ókori Görögországban egy nőt, Phrünét istentagadás vádjával állítottak bíróság elé, ő azonban azzal érvelt: ártatlan, hiszen a szépsége miatt kedvelik őt a felsőbb hatalmak. Az alibi bevált: Phrünét felmentették a vád alól. Jeremy Meeks anno lőfegyverrel való visszaéléssel került börtönbe, de a rendőrségi fotója olyan jól sikerült, hogy mozgalom indult a kiszabadításáért, ma pedig már ünnepelt modellként dolgozik. A Chicago című filmben, a gyilkosságért börtönbe zárt, őzikearcú Roxynak bármit elhitt az esküdtszék, és valóságos rajongótábor szurkolt a felmentéséért – legalábbis egészen addig, amíg nem lépett színre egy még dögösebb bűnöző. Amy Schumer paródiavideójában mindenki a csinos, de meglehetősen béna teniszezőnek szurkol a tehetséges, ám kevésbé vonzó ellenfelével szemben. A pretty privilege, azaz a szépek kiváltsága észrevétlen hálót fon körénk a mindennapi életben és a művészetekben egyaránt, a tudatalattinkra hatva befolyásolja döntéseinket, és még olyan fontos kérdésekbe is beférkőzik, amik a biztonságunkat vagy a karrierünket érintik. De mégis mi áll a hátterében?

Aki szebb, az bizonyára jobb is

Azt, hogy a szépséget a jósággal, a visszataszító külsőt pedig a gonoszsággal kötjük össze, már Szókratész és Kant is felismerte, emellett számos műalkotás, história árulkodik arról: automatikusan morális többletet ítélünk annak, aki vonzó. A jelenséget az 1970-es években kezdték tanulmányozni a szakértők, és megállapították: a vonzó külsejű idegeneket melegszívűnek, őszintének, nagylelkűnek ítéljük, és olyan tulajdonságokat társítunk hozzájuk, mint a józan gondolkodás, a szociális viselkedés, a bölcsesség, valamint a kompetencia. És mindez nagyban befolyásolja a döntéseinket is: egy 2005-ös felmérés szerint a munkaadók 10 százaléka magasabb fizetést kínál a szép munkavállalóknak, az Evolutionary Psychological Science-ben publikált kutatás pedig rámutat:

mivel a szép és ápolt embereket egészségesnek ítéljük meg, nagyobb eséllyel megyünk bele velük védekezés nélküli egyéjszakás kalandokba.

Mindemellett egy 2017-es kutatás rámutatott, hogy a női diákok rosszabb jegyeket kaptak az online kurzusokon, mint a személyeseken, míg 2022-ben, a Covid hatására a kifejezetten vonzó külsejű nők osztályzatai is romlottak, amikor online térbe került át az oktatás. És azt hiszem, ebből a három, egymástól távoli példából már jól sejthető: a jelenség bizony cseppet sem veszélytelen.

A minta belénk van kódolva, de felülírható

És ha azt gondolnád, rád mindez nem igaz, sajnos rossz hírünk van: kutatások igazolják, hogy az első benyomásunk sokkal gyorsabban és sokkal kevésbé tudatosan jön létre, mint azt feltételeznénk, és noha kellő önreflexióval ezeket felülírhatjuk, természetes reakciónk, hogy külső jegyek alapján döntünk a szimpátiáról. És bár ez elsőre talán felszínes viselkedésnek tűnhet, valójában evolúciósan belénk kódolt ösztönről van szó. Charles Darwin elsőként írta le – ezt már korábban A cukiság faktora című kiállításról írt cikkemben is idéztem: „a cukiság a reprodukciós folyamat sikerességének záloga, ugyanis a kisbabák olyan fizikai jegyekkel születnek, amik gondoskodásra ösztönzik a felnőtteket”. Tehát az, hogy a kisbabák pici, pisze orral, nagy szemmel, és a testükhöz képest aránytalanul nagy fejjel jönnek a világra, voltaképpen a túlélésük zálogának is tekinthető – csak épp napjaink felnőtt társadalmát nézve sokszor sajnos félrevezet bennünket. 

Térjünk csak vissza egy gondolat erejéig a védekezés nélküli szexhez, meg a magasabb fizetést „érdemlő” munkavállalókhoz! Esetüket ugyanis az úgynevezett halo-effektus magyarázza – ezt gyakran fizikai vonzalmon alapuló sztereotípiának is nevezik –: ha egy személyhez egy pozitív tulajdonságot társítunk (mint például a szépséget), akkor azt feltételezzük, emiatt automatikusan más pozitív tulajdonságai is vannak.

Ha tehát az aktuális randipartner vonzó, minden bizonnyal egészséges is, míg ha a kolléga csinos, akkor biztosan kompetensebb, és ügyesebben képviseli majd a cég ügyeit a tárgyalásokon.

Mint az már ebből is sejthető, a pretty privilege sokkal mélyebben hat a mindennapjainkra, mint elsőre gondolnánk. Egyrészt, mert saját kompetenciáinkról, tehetségünkről, szerethetőségünkről egy olyan szűrőn át érkeznek hozzánk visszajelzések, amikre voltaképpen nincs ráhatásunk. Míg a vonzóbb külsejű ember egyre nagyobb önbizalomra tehet szert, amiért környezete automatikus bizalommal és szimpátiával fordul felé, a kevésbé attraktív személy az őt érő negatív megkülönböztetés miatt még inkább veszíthet önbizalmából, és ezáltal motivációiból is. És ez a kettős mérce nem csak egyéni, de globális, nem kis téttel járó társadalmi kérdésekben is felüti a fejét: nagyon nem mindegy ugyanis, hogy egy választási kampány vagy egy bűnöző megítélése kizárólag racionális alapokon történik-e, vagy a szimpátia is szerepet játszik benne. Azonban, még ha értjük is a jelenség eredetét, fontos látnunk: ha képesek vagyunk döntéshozatal előtt önreflexiót gyakorolni, megvizsgálni saját preferenciáink hátterét, igenis felülvizsgálhatjuk és felülírhatjuk ezt a mintát. 

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images / draganab

Takács Dalma