–

Végtelen, gyönyörű tájaival, életvidám lakosaival Mexikó maga a lüktető élet. A mindennapok nyüzsgő színtereitől néhány lépésnyire azonban eltűnt emberek maradványaitól van felsebezve a táj – a tömegsírok gyakran több száz holttestet rejtenek. Az országban évente több tízezer embert ölnek meg, és több tízezren tűnnek el. A drogért és a területekért zajló hibrid háború áldozatai ők, sokan közülük ártatlan civilek. Évekig nem lehetett tudni róluk, majd egy csoport gyermekét kereső anya tömegsírok felkutatásába és feltárásába kezdett, visszhangot keltve az egész világon. Adél évekig kísérte őket ezen az úton, közel került hozzájuk, nemcsak a traumáikat, hanem az örömeiket és az erejüket is megismerte, sokukkal pedig a mai napig tartja a kapcsolatot. Talán épp ezért, annak ellenére, hogy anyaga elképesztően nehéz témát dolgoz fel, ugyanannyira – ha nem jobban – szól az életről, mint a halálról.

„A remény oázisa a kétségbeesés világában”
A Colectivo Solecito de Veracruzt hét éve alapította Lucia Diaz, miután elrabolták a fiát. A csoporthoz több tucat gyerekét kereső anya csatlakozott, a számuk az évek során csaknem kétszázra duzzadt. Sokuk számára ez a közösség és ez a munka segít abban, hogy célt adjon a mindennapoknak. A keresés költségeit maguk állják, rengeteg pénzt és energiát spórolva így az államnak. A drogkartellekhez kötődő legnagyobb sírt 2017-ben, Veracruz mellett találták meg, 166 koponyával a gödrökben.

Filákovity Radojka/WMN: Pár hete újabb tömegsírt tártak fel Mexikóban. Figyeled az ilyen irányú híreket? Megérintenek akkor is, ha épp nem vagy az országban?

Koleszár Adél: Egy ideje már leszoktam arról, hogy napi szinten figyeljem. Akkor szoktam intenzívebben, amikor a munkámhoz végzek kutatásokat, így persze volt olyan időszak, amikor követtem minden hírt, minden eseményt, de nem feltétlenül jó ezekkel a dolgokkal napi szinten foglalkozni: könnyen kicsúszhat az ember lába alól a talaj. Különben pedig alapvetően a legtöbb cikk ugyanarról szól – számokról, nevekről, válogatott szörnyűségekről –, így sokszor elsiklunk afelett, hogy valójában milyen fontos globális folyamatok állnak mögöttük, amik mindannyiunkat érintenek. Ezért is próbáltam a fotók mellett már egy ideje interjúkat is készíteni, hogy a hírekben szereplő démonizált emberek és az áldozatok megszólalhassanak.

Érzelmekkel, valódi emberek hangjával próbáltam átadni ezeket a folyamatokat, olyan következtetéseknek, érzéseknek hangot adni, amiket a saját élettapasztalataink alapján is át tudunk érezni: mindannyiunkkal megesik például, hogy elvesztjük a reményt, a hitet.

Egyébként visszatérve a tömegsírokkal kapcsolatos hírekre, mindig van egy bizonyos átfutási idejük: azokról a sírokról, amik mostanában kerülnek be a világsajtóba, a helyiek már jó ideje tudnak, csak most jutnak el a feltárásukig. 2016-ban egy interaktív térkép is készült, amelyen fel van tüntetve az összes hely, ahol tömegsírokra utaló nyomokat találtak – csak ezekről nem minden esetben számol be az európai sajtó.

Koleszár Adél - Fotó: Szombat Éva

F. R./WMN: Ezekre a tömegsírokra általában a keresők vagy a hatóságok bukkannak rá?

K. A.: Leginkább a keresők, persze a hatóságok is tudnak róluk, sok esetben már jóval korábbról. Nem feltétlenül szeretnék politikai dolgokba belemenni, hiszen fotós vagyok, nem külpolitikai szakértő, de a hatóságok mélyen érintettek a sírok kialakulásában. E tendenciák egyébként nem Mexikóból eredeztethetők, a mexikói kartellek főleg kolumbiai módszereket fejlesztettek tovább.

F. R./WMN: Arra utalsz, hogy a hatóságok együttműködnek a drogkartellekkel és más bűnszervezetekkel?

K. A.: Azt a sírt, amivel én is foglalkoztam Veracruzban, tulajdonképpen a hatóságok „gyártották”. Sokszor politikusok is be vannak vonva: fizetnek a kartelleknek dolgokért, amiket el akarnak intéztetni velük, és a helyet is ők adják hozzá. Veracruzban, a Colinas de Santa Fe negyed közelében található tömegsírokra például egy lezárt magánterületen bukkantak rá – nem a sivatag közepén, ahol bárki szabadon járkálhat.

F. R./WMN: Hogyan zajlik egy sírfeltárás?

Van egy kereszt alakú vasrúd, amit leszúrnak a földbe, miután kihúzták, megszagolják a végét, és ha éreznek valamit, ásni kezdenek

– ez persze éghajlattól is függ: a trópusi területeken, ahol iszonyatosan erős a pára, a bomlási folyamatok is teljesen mások. Vannak helyek, ahol a talaj összetétele miatt alig lehet ásni, így más módszerekkel dolgoznak a kartellek is, leginkább égetnek – a keresők ott csontokat szitálnak a homokból, hogy bármiféle DNS-vizsgálatra alkalmas maradványt találhassanak.

F. R./WMN: Az általad említett veracruzi tömegsír – amit 2016 és 2017 folyamán fotóztál – nemcsak azért „különleges”, mert több száz ember maradványait rejti, hanem mert, ahogy magad is említetted, nem a pusztában található, hanem a város külső negyedénél, az emberek mindennapi életterében. A lakosok sokáig nem is tudták, mi van a házuk közelében. Te hogy tudtad feldolgozni az ott látottakat?

K. A.: 2014-ben, Igualában jártam először tömegsírnál, egy francia fotóst kísértem el asszisztensként. Negyvenhárom eltűnt diákot kerestek, van, akinek a mai napig nem került elő a holtteste. Pár héttel a fiatalok elrablása után mentünk a tömegsírhoz, még kvázi forrónyomon jártunk. Teljes téboly volt az egész. Ez volt az első olyan tömeges emberrablás, ami hírverést kapott, és nemcsak a többség szemét nyitotta fel, hanem az enyémet is, hogy ilyen dolgok egyáltalán léteznek – ennek hatására kezdtem el foglalkozni a témával. Ez az első eset még megviselt, de később, mire Veracruzzal kezdtem foglalkozni, már hozzászoktam.

Az ember valahogy úgy raktározza el a fejében, hogy ha nem lát semmit, akkor olyan, mintha nem is lenne igaz az egész.

Egyébként sosem a látványra reagáltam rosszul, hanem azokra a történetekre, amiket a hozzátartozóktól hallottam, amikor egy barátom segítségével interjúztam velük. Egy traumatizált embert nagyon óvatosan szabad csak kérdezni, rettentően sok tapasztalat kell hozzá, nehogy felszakítsd a sebeit – ezt az elején nem tudtam. De az is nagy lelki teher, hogy úgy tudj ott lenni a feltáráskor, hogy ne bánts, ne árt semmivel: a kérdéseiddel, a viselkedéseddel. Ez iszonyúan nehéz, állandó odafigyelést igényel.

F. R./WMN: Van olyan történet, amire ma is élesen emlékszel?

K. A.: Valamilyen szinten mindegyikre. Az például nagyon erősen megmaradt bennem, amit a gyereküket kereső anyák csoportjának, a Colectivo Solecito de Veracruznak (Veracruzi Napfénysugaracska Csoport) a vezetője mondott arról, milyen volt, amikor először tömegsírt látott: „Amikor közelebb mentem, pillangók szálltak fel: a tetemekből keltek ki. Rengeteg pillangó volt.”

F. R./WMN: Elég idealizált képet festett.

K. A.: Persze, ha ezt kívülállóként olvassa az ember, el lehet képzelni egy szép jelenetet, de a valóságban biztos nem olyan volt, amit bárkinek jólesett volna látni. Ezek az anyák igyekeznek még egy ehhez hasonló, iszonyúan negatív élményt is idealizálni, valami olyanná formálni a fejükben, ami miatt úgy gondolják, érdemes folytatni a munkát. De nyilván számukra tényleg megvan a maga szépsége annak, hogy valakinek végső békét adnak. Amellett ugyanis, hogy a saját gyereküket keresik, ezt az egészet azért csinálják, hogy az ember, akire rábukkannak, újra láthassa a fényt. Az utolsó dolog, amivel találkozott ugyanis, maga volt a pokol.

Részletek az anyákkal készült interjúkból

„Ha itt tovább sétálsz, mindenhol csontmaradványokat találsz. Tele van velük a sivatag.”

„Amikor maradványokat találunk, és kiássuk a gödröt, akkor mindig mondunk fölötte pár szót. Jó érzés kimondani azt, hogy: »Üdvözlünk újra köztünk! Üdvözlünk, szeretettel, gondoskodással fogadunk.« Hogy miért mondjuk ezt? Azért, mert az utolsó, amit az eltemetett ember átélt, erőszak, gyűlölet, harag, sötétség volt. És amikor felnyitjuk a sírt, mi, anyák vagyunk ott, hogy úgy érezhessék, valaki várja őket, hogy újra láthassák a fényt.”

„Tíz éve kezdtem el keresni a lányomat. Sok minden meghal benned a fájdalomtól vagy rengeteg más okból. […] A feltételezések, hogy mit tettek vele, igazak-e, mindig velem vannak. Amikor ezekre a dolgokra gondolok, azt kívánom, hogy bárcsak inkább megölték volna. Nem azért, mert rossz vagyok, de nem tudom, a lányom hogyan viselhette volna el ezt a rengeteg szenvedést, ami akkor várt rá, ha életben tartották.”

„Minden héten mentem. Elmegyünk a sírhoz, elvisszük a felszereléseket, machetéket, napernyőt, mert rettentően tűz ott a nap. Elkezdjük a vasrudat a földbe verni, kihúzzuk, megszagoljuk, és ha érzünk valamit, elkezdünk ásni. Ott ellazulunk, mindannyian nevetünk, annak ellenére, hogy ez egy elrejtett tömegsír. Ott, a mosolyok és szomorúság között, ha valamit találunk, csak csönd keletkezik, semmi más, csak csend. Ha valamit találunk, amikor feltárjuk a földet, szenteltvizet öntünk és elmondunk egy imát. Jó érzés, hogy valakit ki tudunk onnan emelni és nem marad többet egy rejtett tömegsírban. Hogy visszatérnek a családjukhoz. Hogy legalább ezeknek a családoknak valamiféle békét adhatunk.”

„Amikor kinyitom az ablakot, mindig megállok, hogy érezzem a levegőt, hogy érezzem, hogy élek. Hogy érezzem az életet, amit azért adtak nekem, hogy élvezzem és éljem. Az emberek, akik elvettek tőlem mindent, nem vehetik el tőlem ezt a boldogságot. A napot, a levegőt, az eget, a természetet, mindezt nem tudják elvenni tőlem.”

F. R./WMN: Ezeknek a nőknek nemcsak a gyerekük eltűnésével kell megbirkózniuk, hanem a tudattal is, hogy esetleg mit élhetett át, mielőtt meghalt.

K. A.: Ez a gondolat folyamatosan kísérti őket. Ugyanakkor sok esetben nem a halál a legrosszabb, ami ezekkel az emberekkel történhet. Volt egy hölgy, aki azt mondta, azt kívánja, hogy miután elvitték a tizenhárom éves kislányát, bár rögtön megölték volna. Nem akarta, hogy a gyerekének olyan dolgokat kelljen átélnie, amikről tudja, hogy lehetségesek.

F. R./WMN: Ha egy anya megtalálja a gyereke testét, az valódi lezárást ad? Tovább lehet lépni valaha egyáltalán?

K. A.: Sokat gondolkodtam rajta, hogy ezek a nők valójában meg akarják-e találni a gyereküket. Megkönnyebbülés-e számukra, amikor kiderül, hogy nem az ő, hanem valaki más gyerekének a testére, földi maradványaira bukkantak. Egyébként nem sok emberrel találkoztam, akinek azonosítani tudták a gyerekét, talán két ilyen anya volt.

Amíg azonban nincs holttest, nincs lezárás sem, az egész ott lebeg a levegőben. Ez számukra azt is jelentheti, hogy a gyerekük még életben van, ami egy hamis motivációt hoz az életükbe, miközben a többi szociális kapcsolatuk és a valós életcéljaik háttérbe szorulnak, szorulhatnak: a keresés válik az életükké, a gyász uralja a beszélgetéseiket, emiatt nem ritka, hogy ezektől a nőktől a saját családjuk is elfordul.

A hölgy például, akinél korábban laktam, nyolc éve keresi a fiát, és a körülmények ellenére még ott munkál benne ez a furcsa remény, hogy rátalál.

F. R./WMN: A tömegsírok keresése és feltárása mennyire válik életformává egy idő után az anyák számára?

K. A.: Teljes mértékben azzá válik. A már említett Colectivo Solecito de Veracruz egy nagy közösség, amiben a tagok aktívan tartják egymással a kapcsolatot, közös programokat szerveznek, rendszeres információs megbeszéléseik, továbbképzéseik vannak. Ezeknek a nőknek hasonló a fájdalmuk, a gyászuk, ezért összekapaszkodnak. Ennek persze megvannak a politikai okai is, a társadalmi szerepvállalásuk hátterében az is munkál, ha ők nem cselekszenek, akkor ki fog. Iszonyúan nagy zajt képesek csapni: többek közt ennek a veracruzi csoportnak is köszönhető, hogy a világ tudomást szerzett a tömegsírokról.

F. R./WMN: Honnan merítik ezek az anyák ezt a mérhetetlen energiát, életerőt?

K. A.: Ezt én is sokszor kérdeztem tőlük, és általában azt válaszolták rá, hogy a reményből. Az a tudat élteti őket, amikor felkelnek reggelente, lehet, hogy épp aznap fogják megtalálni a gyereküket. Ez a hatalmas életszeretet alapvetően a latin virtusból ered. Az olyan helyeken pedig, ahol nagy a szegénység és a létbizonytalanság, az emberek valahogy jobban becsülnek minden napot. A mérhetetlen életigenlésük mögött azonban egy olyan erős fájdalom lapul, amit sokan elképzelni sem tudunk.

De nem szeretném, ha Mexikóról nagyon rossz képet festenénk, mert igazából hihetetlenül jó hely. Mindenhol történnek jó és rossz dolgok, ha a társadalmi pozíciónk megengedi, a mi választásunk, mire koncentrálunk, és mi az, amit másoknak átadunk. Nagy ellentmondásnak tűnhet, hogy valaki jól is érezheti magát egy ilyen munka mellett, de látni kell, hogy nem a latinók tehetnek erről.

Ha Amerika nem fogyasztana annyi drogot, a bűnözés sem lenne ilyen mértékű Mexikóban. Ha nem telepítették volna be a hatvanas években a marihuánaültetvényeket az országba, nem lett volna El Chapo, és még folytathatnám.

Az egész csak reakció az adott helyzetre. Mexikó elképesztő hely, és épp azért van annyira célkeresztben, mert rendkívüli erőforrásai vannak: víz, nemesfém, olaj, kávé. Tömeges eltűnéseket és mészárlásokat sokszor épp olyan helyeken végeznek, ahol meg akarják tisztítani a területeket, ahonnan el akarják tenni az útból az embereket, hogy valaki arra később rátehesse a kezét, gyárat építsen vagy bármi mást – Veracruzban is ezért volt akkora balhé. A tájért folyik a harc.

F. R./WMN: Emiatt a munkád során a tájábrázolás is fontos szerepet kapott. Mit tapasztaltál, van párhuzam a tájon és az embereken ejtett erőszak nyomai között?

K. A.: Kezdetben a végtelenségben láttam ezt a párhuzamot: nem csak a táj, az erőszak is végtelen. Ember számára beláthatatlan területekről van szó, amik bármit rejthetnek. A tömegsírok által nemcsak az emberi életek, hanem a táj is fel van sebezve. A már említett Igualában például a táj gyönyörű volt, tele elképesztő hegyekkel, mindeközben a természet szépségét beárnyékolta az erőszak. Ezt szerettem volna valahogy képekben is megfogalmazni: a csodálatos táj végtelenségét, amit áthat egy nyomasztó érzés, a halál.

F. R./WMN: Az erőszakról magáról mit tanultál?

K. A.: Ez reakció a környezetre: a legtöbb ember képes ilyen dolgokra, ha olyan a környezete, ha úgy volt kondicionálva, ha ez a norma, amiben felnő, és ha ez jelenti számára a túlélést. Ahogy az is igaz, hogy

Mexikóban az emberek nagy része, aki bűncselekményt követ el, általában sosem józan, és sok esetben nem önszántukból állnak szer hatása alatt – de persze ők csak a tápláléklánc alján vannak.

Azonkívül, hogy az erőszak valahol mindenkiben benne van, és mindenkiből előhozható, úgy gondolom, alapvetően az elkeseredettségből vagy a kapzsiságból fakad, az emberség elvesztéséből következik, hiszen a legtöbb esetben azért ezeknek az embereknek van választásuk.

F. R./WMN: Az jutott eszembe, ahogy beszélgetünk, egy ilyen lelkileg megterhelő munka során mennyire fontos a távolságtartás. Lehet egyáltalán távolságot tartani?

K. A.: A kérdés az, miért kellene közel engednem magamhoz ezt az egészet. A téma nagyon fontos, kell hogy az emberek tudjanak róla, viszont a távolságtartás is elengedhetetlen. Meg kell találni az arany középutat, különben elveszítheted a kapcsolatot a saját normalitásoddal és a közegeddel. Ez tanulható egy bizonyos fokig, de olyan nem lesz, hogy ezek a dolgok ne hatnának rád, ne alakítanának valamennyire.

F. R./WMN: Ismered a sötét és az élettel teli oldalát is, de melyik jelenti igazán számodra Mexikót?

K. A.: Mindkettő. Semmi sem csupán ilyen vagy olyan. Minden országban jelen van az a kettősség, ami Mexikónak is sajátja. Nagyon sokszor voltak bennem ambivalens érzések iránta, de összességében nagyon élhető helynek tartom. Mexikóváros az évek során izgalmas művészeti központtá vált, sokszínű kultúrával, vibráló, energikus hangulattal. Maga a szabadság. A tömény, sosem múló életszeretet.

Filákovity Radojka

Képek: Koleszár Adél