Mózes Zsófi: Fellebbezésnek helye nincs

–

A sales szobában ülök, háttal az ablaknak. Bindzsizek kicsit a monitoron, emelek a fényerőn, hogy lássam a táblázatot, mellettem a kollégáim. Nem sokkal azután, hogy belekezdünk a meetingbe, csippan egyet a laptopom, én pedig automatikusan a billentyűzet jobb felső sarkához nyúlok, hogy lenémítsam. A monitor szélén még egy pillanatra elkapom az értesítést, mielőtt kiúszik a képből: az ügyvédemtől jött e-mail, a tárgy pedig annyi csak, hogy Juhuhúúúúú.

Diónyira zsugorodik a gyomrom, a torkomban a szívem, remegő kézzel vezetem a kurzort a leveleim fölé

Mintha valaki víz alá nyomta volna a fejem, úgy távolodik tőlem a kollégák hangja. Még hallom őket, de a szavakat már nehezen veszem ki, lassan teljesen kiszakadok a meetingből és elvesztem a fonalat. Megnyitom a csatolmányt, de képtelen vagyok végigolvasni, a szemem csak egy-egy szót, rövidebb mondatot szúr ki a sokoldalnyi dokumentumból.

A Fővárosi Ítélőtábla az elsőfokú ítéletet helybenhagyja, az ítélet ellen nincs helye fellebbezésnek – áll rögtön az első oldal alján, én pedig nem tudom tovább olvasni, összefolyik előttem a szöveg, ahogy megtelik könnyel a szemem.

A hosszúra nyúlt eljárás évei alatt magamra szedett türelmet kiszorítja a testemből az izgalom. Egyszerre akarom látni a kilenc oldalt, egyszerre akarom megtudni, hogy mi áll benne, pislogni sem akarok, de a szemem csak cikázik, ugrál mondatról mondatra. Tekergetem az oldalakat fel-alá, a sűrű szövegből csupán részleteket látok, és ezek közül is csak néhány jut el a tudatomig, hogy ott aztán értelmet kapjanak a szavak. 

A bíróság a keresetben megjelölt és bizonyítottnak tekintett cselekményekről és magatartásokról megállapította, hogy azok a felperes személyiségi jogait sértőnek minősülnek, ugyanis a fizikai bántalmazás a testi épséget, egészséget, a lakásba a felperes akarata ellenére történő bezárás és ott tartás a személyes szabadságot, a magánlakásba történő behatolás és bent tartózkodás a felperes tudta és engedélye nélkül a magánlakáshoz, magánélethez fűződő személyiségi jogot, a felperes számítógépének bekapcsolása és az ott fellelt levelezés megnyitása, elolvasása (megszerzése) a magán- és levéltitokhoz fűződő személyiségi jogot sérti.

Itt van feketén-fehéren, hivatalosan, visszavonhatatlanul

Az erőszak, ami kapcsán a rendőrség először megszüntette a nyomozást, majd amikor ismét feljelentést tettem, zaklatásnak minősítette. Hogy bár a nyomozó szerint nem bizonyítható, hogy nem tudtam hozzáférni a kulcsomhoz, amikor Ádám rám zárta a lakást, a szabadságomtól fosztott meg – a szó leginkább kézenfekvő értelmében.

Minden zúzódás, heg és könnycsepp, az államon végigfolyó, vérrel vegyült nyálcsík, szilánkokra tört tükrök és műanyag játékok, az ökölnyom az oldalamon, a következő veréskor felszakadó plezúr, itt van minden, kint a fényben.

Többé nem fedi áthatolhatatlannak tűnő, ragacsos és visszataszító hazugságháló, nincs több gyomorforgató vallomás vagy üres frázisokkal operáló fellebbezés.  

Bevillannak képek, ütések és mondatok. Szagok és helyek, a közlekedési oszlop hidege, ahogy negyvenkét kilóra fogyva, a rendőrség épülete előtt állva nekidőlök, miközben megmondom Ádámnak, hogy vagy azonnal visszaadja a lakáskulcsomat, vagy bemegyek. „Minek, úgysem lesz belőle semmi” – válaszolta, és őszintén, sokszor én sem hittem, hogy a tettei nem maradnak következmények nélkül.

Megmásíthatatlanul itt van pedig, számtalan vallomással, két perrel, közel hat évvel később – és alig néhány bekezdéssel lejjebb: a felperes személyiségét az alperes részéről érő támadás súlyossága külön bizonyítás nélkül is milliós nagyságrendű sérelemdíjat alapoz meg, valamint kétséget kizáróan megállapítható az is, hogy az alperes a jogsértő magatartásokért fennálló felelősség alól nem tudta kimenteni magát.

Az ítéletet egy hónapja kaptam meg

Napra pontosan egy hónapja, hogy lecsuktam a laptopot a meeting végén, és kisétáltam a szerkesztőségből.

Behúztam magam mögött az ajtót, a testem a gangon lévő székre zuhant, az ujjam pedig ösztönszerűen tárcsázta a nőt, aki nélkül nem jutott volna idáig az ügy – sőt, túlzás nélkül mondom, én sem lennék már.

„Na, helló” – szólt bele nevetve a telefonba, én pedig nem tudtam kimondani, hogy vége. A hangom elcsuklott, minden porcikám remegett, és csak úgy maradt bennem a sírás, ha a gyakorlati dolgokról kérdeztem: mi a következő lépés, hogy kerül a számlaszámom Ádámhoz, mennyi ideje van fizetni. És mikor ünnepeljük meg, hogy vége.

Mire letettük, véget ért egy másik meeting is a szerkesztőségben. Voltak, akik hazaindultak, mások cigizni vagy friss levegőt szívni jöttek a körfolyosóra. Szokatlan látványt nyújtottam, belül is szokatlanul szét voltam esve, olyan apró darabokra. A többiek ijedten kérdezték, hogy mi történt, én pedig csak annyit tudtam mondani, hogy megkaptam az ítéletet. Többre nem volt erőm, csak bólogattam, amikor visszakérdeztek, hogy örülünk-e.

„Ezek az igazán nagy dolgok az életben” – mondta Kriszta, mielőtt elindult, azt meg talán már nem is látta, hogy ez volt az utolsó mondat, amit elbírtam. Hiába próbáltam visszanyelni, nem ment tovább. A könnyeim apró patakokként vájták darabokra a szikla keménységű súlyt, amit éveken át cipeltem, és pergett le rólam a teher minden apró töredéke.

Kétezer-százötvenhárom nap. Majdnem hetvenegy hónap, közel hat teljes év, de már nem számolom tovább.

A remegés néhány óra alatt csitulni kezdett, azt pedig, hogy vége van, az elmúlt egy hónap során ötször mondtam ki hangosan. Tudom, mert minden egyes alkalomra pontosan emlékszem.

Írásban is csak nemrég óta megy – bár még most is könnyes szemmel gépelem a szavakat. Kimondani még szokom. 

A bíróság által szabott határidő időközben letelt, és ahogy intézem a végrehajtás indítását, eszembe jut az e-mail, amit Ádám azután küldött, hogy kiderült, feljelentettem. Az üzenet, amiben azt írta, „szeretném már csak nyugodtan élni az életemet, és csak úgy végre elérni mindent, amit szeretnék. Ehhez szeretném most a te segítségedet is kérni, ha bármit számított neked, amit tettem azóta, és tényleg sajnálod, hogy ilyen lett köztünk minden, akkor légyszíves engedj el engem teljesen.”

Hogy a megalapozatlan fellebbezések miatt hónapokkal elnyújtott bírósági szakaszok, a végrehajtási eljárás szükségessége, az ezzel járó pluszköltség vagy a sérelemdíj bántalmazás óta növekvő kamata szolgálja-e a céljait, őszintén nem tudom.

Ismerem viszont a megkönnyebbülés érzését, a büszkeséget, a kitartást, az erőt és a szabadságot. Tudom a támogatást, a szeretetet, a feltétel nélküliséget, a biztonságot, a törődést, a hálát. És tudjuk végre mind az igazságot.

Kiemelt kép: Kerepeczki Anna

Mózes Zsófi