„Egy vacak kis vázlattal bűnözőket kaphatok el” – áldozat volt, a világ legsikeresebb fantomképrajzolója lett
Milyen lehet szörnyű bűntények elszenvedőit, szemtanúit arra kérni, hogy idézzék fel a traumatikus élmény minden apró részletét? Hogy lehet úgy rákérdezni az erőszaktevő arcvonásaira, hogy ne omoljon össze az áldozat, amikor felidézi? Lois Gibson maga is adott személyleírást fiatal lányként a férfiról, aki majdnem megölte. A sorsfordító élmény után fantomképrajzoló lett, ráadásul a világ legsikeresebbje. Szabó Anna Eszter írása.
–
Első ránézésre hétköznapi rajzművésznek tűnik
Lois Gibsonról senki nem mondaná meg, hogy mindennapi munkája részeként egy üres festőállvány előtt ül, szénnel a kezében, miközben rémesebbnél rémesebb történeteket hallgat végig betörőkről, gyilkosokról és egyéb bűnözőkről. Ez a hivatása: fantomképeket rajzol az áldozatok, szemtanúk leírásai alapján.
Ráadásul nincs könnyű dolga, mert a hozzá fordulók legtöbbször csak egy röpke pillanatig látták a bűnelkövetőt, akiről részletes leírást kellene adniuk, és sokszor annyira súlyos az őket ért megrázkódtatás, hogy az apró részletek, a támadó külső jegyei teljesen elhomályosulnak. Ilyenkor szükséges lehet az az extra érzékenység, ami Gibsont jellemzi – ő képes ugyanis megteremteni azt a légkört, amiben könnyebb visszamenni a félelmetes élményhez. Jól tudja: minden részlet, minden kis apróság számít, és a legfontosabb: minél többet megtudni az elkövetőről úgy, hogy az áldozat vagy a szemtanú ne traumatizálódjon újra.
Gibson úgy teremt kapcsolatot az emberekkel, hogy könnyebb legyen beszélni és kérdezni is mindkettőjük számára. Ennek a munkának a rajztudáson túl rengeteg olyan pillére van, ami szinte egy pszichoterapeuta munkakörét is lefedi. Rengeteg múlik azon, hogy miképp tesz fel egy kérdést – például, ha az illető nem emlékszik az elkövetőre, akkor előbb beszélgetnek kicsit a környékről és a környezetről, és csak aztán térnek vissza az arckifejezés leírásához.
„Ha erre tudnak válaszolni,
ha meg tudják mondani, mi volt az a bizonyos arckifejezés, akkor látták az arcot – mondja Gibson –, annak ellenére, hogy meg voltak győződve az ellenkezőjéről.”
Gibson elkötelezett abban, hogy a külső tulajdonságokon túl a személyiségvonásokat is megjelenítse a fantomképein. Összerakja fejben a kettőt, és ez alapján kap teljesebb képet mindarról, ami a tett idején tükröződhetett a támadó arcán.
Évente átlagosan százhúsz portrét rajzol meg, érzelmileg rendkívül megterhelő ülések során. Ezek a beszélgetések bűnténytől függően nagyon zaklatott folyamatok, de Gibson talán azért is képes ilyen jól ráérezni a vele szemben ülők helyzetére, mert már ő is ült a másik oldalon.
„Azt hittem, meg fogok halni”
1972-ben Gibson adott személyleírást arról a brutális sorozatgyilkos erőszaktevőről, aki őt is megtámadta. Egyik éjjel egy férfi betört a lakásába, berúgta az ajtót, eszméletlenre verte és megerőszakolta a huszonegy éves színész-táncosnőt.
„Az első dolga az volt, hogy majdnem letépte a fejem a testemről. Majdnem halálra kínzott. Amikor elment, a szememből és a nyakamból is folyt a vér. Tudom, milyen érzés a halálomon lenni valaki miatt, minden ok nélkül, csak mert ő egy szörnyű ember — nyilatkozta 2005-ben a CNN-nek.
– Kínzásos nemi erőszak volt. Azt hittem, meg fogok halni. […] Szóval megértem a hozzám fordulók fájdalmát.”
Ez a szörnyű élmény fenekestül felforgatta az életét. A támadásból felépülve szemtanúja lehetett annak, hogy a rendőrség letartóztatta a körözött bűnözőt, és ebből végül inspirációt merített jövőbeni munkájához. Elköltözött Los Angelesből a texasi San Antonióba, ott szerzett képzőművészeti diplomát, majd portrérajzolóként kezdett dolgozni, és úgy háromezer portréval később elsajátította a fantomképkészítéshez szükséges készségeket.
Életmentő, szánalmas vázlat
Amikor elkezdett dolgozni a houstoni rendőrkapitányságon, az első rajzával nem volt elégedett.
„Vacak, szánalmas vázlat volt. De rájöttem, hogy egy ilyen szánalmas kis rajz megállíthat egy olyan gyilkost, mint aki engem is majdnem megölt. És meg is állítottam.”
Az első vázlat elkészítése egyébként rendkívül megviselte érzelmileg, de amint kiderült, hogy elfogták a tettest, tudta, hogy jó úton jár.
„Egyszerűen rabjává válsz a bűnözők elfogásának. Elkaphatod őket egy apró kis vázlattal, amit alig egy óra alatt összehozol. Teljesen függő lettem, és tudtam, hogy én ezt soha nem akarom abbahagyni.”
Ma pedig már a Guinness-rekordok könyvében is ott áll a neve, mint a legtöbb – azaz hétszázötvenegy – sikeres beazonosítást hozó fantomkép megalkotója.
Gibson honlapján – és számos netes oldalon – fent van néhány fantomkép, mellettük a beazonosított bűnözők portréja. Egészen hihetetlen, néhány esetben milyen döbbenetes a hasonlóság. Gibsonnak tökéletesen sikerül megragadnia a vonások lényegét – ennek azonban előfeltétele, hogy jó kérdéseket (jól) tegyen fel a vele szemben ülőnek.
Volt kollégái szerint Gibson munkája nélkül számos esetet lehetetlen lett volna felderíteni. Megkerülhetetlen figurája lett a houstoni rendőrkapitányságnak, és törvényszéki munkája mellett még könyveket is írt, csontvázmaradványokból készített rekonstrukciós rajzokat, és abban is kiképezte magát, hogy portréin az idő múlásával járó, feltételezhető arcvonások változását is ábrázolni tudja.
Ügyelt arra, hogy tudását továbbadja, sokakat tanított, mentorált, gondoskodott arról, hogy nyugdíjba vonulása után legyen, aki folytatja a munkáját.
Idén, négy évtized után, eljött az utolsó munkanapja, és megkezdte jól megérdemelt pihenő éveit.
Forrás: ITT, ITT, ITT, ITT, ITT
Kiemelt képünk forrása: YouTube/ ABC13 Houston
