Nem szabadkártyát, csak igazságos megítélést kérünk: ADHD és justice sensitivity

–

Angolul justice sensitivity (kb. igazságérzékenység) a neve annak a jelenségnek, amely árnyalja az ADHD egyik fő tüneteként ismert impulzív viselkedést. Az, ami sokszor hétköznapi tevékenységek során nyilvánul meg – földhöz vágott kontroller játék közben, idegből kiborított fiók, mert nem talál valamit), a társas érintkezés során más szinten jelentkezhet: heves reakciók, nagy kiborulások vagy akár teljes döntésképtelenség és összeomlás. „Dráma” – legyintenek gyakran az ilyen emberekre. Miközben a valódi dráma odabent, a lelkükben zajlik. De erről mintha nem akarna tudomást venni a külvilág. Egy közösségben szinte biztos lehetsz abban, hogy az ADHD-s az, aki kiakad a családi ebédnél, az értekezleten, mások szerint „túlreagál” valamit.

Várjunk csak: valóban TÚLreagál? Ez egyáltalán nem biztos. 

A kutatások azt mutatják ugyanis, hogy az ADHD-s emberek a többségnél sokkal érzékenyebbek az igazságtalanságokra. És ha nem megfelelően reagálnak, azt a környezetük nagyon félre tudja érteni, ami csak ront a helyzeten.

Ez sokféleképpen megnyilvánulhat – és mivel nekem kimondottan erős a justice sensitivitym (azért nem az igazságérzet kifejezést használom, mert ez nem fedi le teljesen az érzékenység tartományát, hiszen erős igazságérzete bárkinek lehet, ez nem az ADHD kizárólagos attribútuma), a saját megéléseimből kerestem példákat:

• tudod, hogy valaki hazudik, de nem tudod bebizonyítani azt a csoport többi tagjának, mert úgy tűnik, hogy be akarod mószerolni az illetőt, ezért persze teljesen kiakadsz, és hevesen bizonygatod az igazad, amitől csak még rosszabb;
• téged szigorúbban büntetnek meg valami miatt, amit más is ugyanúgy elkövetett a környezetedben, s ha emiatt kiakadsz, téged szúrnak le, hogy miért mondasz rosszat másokra;
• mást megdicsérnek azért, amiért téged nem/nem dicsérnek meg valamiért, amiért szerinted megérdemelted volna a dicséretet – kiborulsz, és jelzed, mit értél el, mire rád sütik, hogy beképzelt vagy és hencegsz az eredményeiddel;
• noha a képességeid ugyanolyanok vagy akár jobbak, mást „helyzetbe hoznak”, neked pedig magadnak kell kikaparnod a gesztenyét – ha felcsattansz, örök elégedetlennek tűnsz;
• hátrányt szenvedsz azért, mert nő/fiatalabb vagy, máshogy öltözöl, stb., mint az elvárt – ha reklamálsz, azt mondják, valójában azért szenvedtél hátrányt, mert nehéz eset vagy (pedig csak rávilágítottál a visszásságra);
• valaki valótlanságokat terjeszt rólad, ezért rosszabb a megítélésed, mint amilyet érdemelsz, ha viszont próbálod megmagyarázni, hogy „az nem is úgy van”, akkor azt mondják, folyton mosdatod/fényezed magad.

Mindezt érdemes teljes egészében látni

Az ADHD-s agy ugyanis folyamatosan zakatol. Szünet nélkül próbálja megérteni, miért történnek a dolgok úgy, ahogyan; elemezni kezdi az eseményeket, szavak szintjére bontva az elhangzottakat (vagy el nem hangzottakat), újra meg újra végigjátszva a történteket. 

Ennek pedig komoly következményei vannak:

• az egyik igazából pozitívum is lehetne: pont a fentiek miatt lát át a szitán az „igazságérzékeny” ADHD-s: mindenkinél előbb érzékeli, ha valahol kettős mércét alkalmaznak;
• de mivel fejben folyamatosan elemez, és ennek következtében milliószor lejátszott már gondolatban minden kérdést, választ, problémát és megoldást, ez a belső küzdelem iszonyatosan megterheli őt mentálisan;
• e miatt a megterhelés miatt (és mert a belső elemzéseinek „hála” az igazságtalanság úgy lüktet a fejében, mint egy hatalmas piros lámpa) az ADHD-s egyszer csak bumm, robban;
• az ADHD-s, különösen, ha sokszor került már bajba, mert nem „illendően” fejezte ki az aggályait, erején felül igyekszik megakadályozni, hogy megint „kiakadjon” – és sokszor épp ez az erőlködés vezet ahhoz, hogy elszakad a cérna;

• ha szeretné másokkal megértetni, miért érzi igazságtalannak a helyzetet, akkor hajlamos tételesen felsorolni, elemezni, szétcincálni a sérelmeit, példákat hozni a múltból, azt remélve ettől, hogy végre megértik, belátják, hogy a viselkedése nagyon is érthető és racionális („nem vagyok bolond!”). Erre gyakran az a vád éri, hogy képtelen elengedni a sérelmeit, és folyton felhánytorgatja a múltat;

• a külvilágnak fogalma sincs a belső vívódásról és az erőlködésről, ami a robbanást megelőzi, így az ADHD-s személyiségéről, sőt, annak érettségéről gyakran teljesen torz képet kap az, aki nem próbálja megérteni ezt a belső folyamatot: két heves „kitörést” lát, nem nyolc megakadályozottat, amikor az ADHD-s ember felülkerekedett a saját működésmódján, és csendben maradt;
• és itt érünk körbe: az ADHD-s a lelke mélyén pontosan tudja, hogy ez igazságtalan. Emiatt pedig folyamatosan gyűlik benne a keserűség és a frusztráció, hiszen KIZÁRÓLAG a hibái alapján alkotnak róla véleményt, a tízből nyolc sikert észre sem veszik – így pedig a róla festett kép óhatatlanul torz. Az állandó frusztráció miatt pedig sokkal nehezebb kontrollálnia az impulzivitását… és így tovább. Jól látod: ez maga a 22-es csapdája.

Nem szabadkártyát, csak igazságos megítélést kérünk!

Tisztázzuk: nem arról van szó, hogy felmentést keresnénk arra, ami a társas érintkezés során valóban problémás lehet. Igen, mi is látjuk azt, hogy egy kívülről váratlannak tűnő kitörés kényelmetlen, kellemetlen a közösség számára.

Ráadásul születésünktől arra kondicionálnak bennünket, hogy még a nyilvánvaló igazságtalanságokat is illedelmesen, „kulturáltan” oldjuk meg. Ami, ha engem kérdeztek, nagyon sokszor tökéletes táptalaja annak, hogy az emberek inkább mások háta mögött ventiláljanak – hiszen oké, legyél kulturált, csak épp ahhoz nem adnak kulcsot, mégis MIKÉNT mondd el illedelmesen azt, hogy „ne haragudj, kérlek, de hazudsz”. Vagy ha sikerül is jól kifejezned, sőt, még igazad is van, korántsem biztos, hogy egy érett, felnőtt reakcióval találkozol.

Arról van tehát szó, hogy az esetek egy bizonyos hányadában a valódi probléma nem az ADHD-s személy impulzív viselkedése. Hanem az csak egy jelzés egy mélyebb problémáról: arról, hogy valaki hazudik, kettős mércét alkalmaz, stb. De mivel kézenfekvőbb (és lássuk be, gyakran kényelmesebb) a hangos, látványosan kiakadó ADHD-st „megfegyelmezni”, mint leásni a probléma gyökeréig, gyakran csak felületi kezelés történik. 

Úgy kell ezt elképzelni, mintha egy zárlatos elektromos eszköz miatt kigyulladna a függöny (el is képzelem magam lángoló függönyként), de ahelyett, hogy a biztosítékot rohanna lekapcsolni valaki, a függönyt locsolják – amitől persze a zárlat nemhogy nem oldódik meg, csak még rosszabb lesz. És később majd leég a ház tőle.

Mi, Robin Hood

A témához tartozik az is (mert, ugye, igazságos akarok lenni, és emiatt a rosszat is leírom, haha), hogy a kutatások szerint a justice sensitivity akkor kiemelkedően erős, ha az áldozati oldalról van szó. Olyannyira, hogy az igazságérzékeny ADHD-s gyakran nem csak magáért szólal fel: 

• ő az, aki simán feláll órán és „bevédi” az osztálytársát, kockáztatva, hogy megrovást kap;
• a barátai, családtagjai konfliktusában gyakran élesebben fogalmazza meg a problémát, mint maga az áldozat, aki nem ritkán védekező módba kapcsol, s így az ADHD-s abban a helyzetben találja magát, hogy meg akart védeni valakit, de még az is elhatárolódik tőle;
• munkahelyi környezetben ő az első, aki például kollektív fizetésemelésért kardoskodik vagy felhívja a figyelmet a többeket érintő problémákra – amelyekről mások nem mertek szólni (emiatt gyakran állandó elégedetlen, problémás „ügyfélnek” tűnik, aki lázítja a többieket, miközben csak a már létező közös problémákat közli);
• ő lép oda elsőként, ha az utcán valakit vegzálnak, saját testi épségét is kockára téve;
• ő az, aki a cikkeiben vagy a közösségi médiában gyújtó hangú véleményeket közöl a közéleti eseményekről, amivel persze magára zúdítja az ellentábor haragját (publicista kollégák, szevasztok!).

Ez persze akár romantikusnak is tűnhet: mi, az igazság harcosai, a modern társadalom Robin Hoodjai. A valóság sajnos ebben is jóval árnyaltabb. A fentiek ugyanis iszonyatos mentális terhet rónak az igazságérzékeny ADHD-sokra – és mondanom se kell, ez a teher emeli a kiégés, a major depresszió náluk amúgy is rettentően nagy kockázatát. 

És ne titkoljuk el azt sem, hogy a kutatások kimutatták: amennyire érzik a nüanszokat az igazságtalanságokat elszenvedők szempontjából az igazságérzékeny ADHD-sok, sajnos (az impulzivitásukból fakadóan) sokszor nem tudják felmérni azt, hogy hol a határ, és ők mennyire lépik azt át.

Leegyszerűsítve: az lehet, hogy a rólad hazugságot terjesztőt a saját mentális egészséged érdekében „fel kell kérdezned” – de vajon el kell-e küldened üvöltve mindenkit a fenébe, aki neki hitt és nem neked, súlyos, személyeskedő sértésekkel? Hát persze hogy nem. De mire erre rájössz, addigra már megbántottál négy-öt embert, akit szimplán csak megvezettek. 

Tehát: attól, hogy igazad van, még nem kell mindenre lángszóróval menned. Igen, ezt magamnak mondom elsősorban, de hátha hasznos lehet a sorstársaimnak is. 

Egyrészt lényeges, hogy az ADHD-diagnózis nem egyenlő azzal, hogy innentől szabadkártyád van, és nem kell elszámolnod a tetteiddel vagy felelősséget vállalnod értük. Azt viszont ugyanilyen fontos tudnod, hogy teljesen jogosan érzed igazságtalannak, ha nem látják az igazságérzékeny-impulzív küzdelmed másik oldalát, és kizárólag a hibáid alapján ítélnek meg.

Hogyan oldható fel ez a helyzet?

Azért, hogy ne csak mindig nekünk kelljen fejlődnünk (hiszen az igazságtalan, ugye? Haha!), hadd hangsúlyozzam a neurotipikusok számára ennek a problémakörnek a számunkra legfontosabb üzenetét:

ti csak a két robbanást látjátok, a bennünk zajló iszonyatos, kimerítő, minden erőnket felemésztő kattogást, küzdelmet, a tízből nyolc megakadályozott kirohanást nem. Ha megpróbáljátok átkeretezni magatokban a rólunk kialakított – óhatatlanul torz – képet, elindulhat egy mindenki számára gyógyító, fejlődést segítő folyamat. 

És néha nem mi vagyunk a probléma – mi csak jelezzük, hogy gond van.

Szóval egy közösségen belül akár indikátorként is működhetünk. Ám ehhez az kell, hogy ne a „problémás ügyfelet” lássátok bennünk, hanem azokat, akik nem maguk választották ezeket a súlyos belső harcokat, de egész életükben vívniuk kell őket. Cserébe viszont van egy csomó hasznos és különleges képességünk, ami nagyon jól jöhet a teljes közösségnek.

Csepelyi Adrienn