Dr. Muszbek Katalin: A SzuperWMN-díj azt is jelenti, hogy a halál tabusításán sikerült oldani

–

„Ez számomra egy életműdíj, ami mégsem az én egyedüli eredményem, és nem csupán az én sikerem, hanem az egész csapaté, amelynek a vezetője voltam” – kezdi az elismeréssel kapcsolatban dr. Muszbek Katalin, aki túlzás nélkül saját gyermekeként tekint a Magyar Hospice Alapítványra, amit annak idején Polcz Alaine-nel hoztak létre.

A SzuperWMN civil kategóriájának győztesét a pszichiátria irányába annak idején egy nagyon személyes élmény terelte: a gyerekkori barátnője 19 éves korában mániás depressziós lett, ő pedig nem hagyta magára a betegségében. „Kísértem az úton – olykor értetlenül, sokszor kétségbeesve, sajnálkozva. Nem tudtam elképzelni, hogy ennyire súlyos állapotok előfordulhatnak egy addig teljesen kiegyensúlyozott embernél. Hogy például az öngyilkosság keresése olyan erős lehet egy korábban életvidám, fiatal nőnél, hogy más eszköz híján még megpróbálkozik azzal a klinikán, hogy egy hajcsattal – az egyetlen dologgal, amit nem vettek el tőle – a konnektorba nyúl, hátha az végez vele. Jobb szakaszában pedig teljesen értetlenül állt az előtt, hogy miért akart meghalni.

Az vitt az egyetemi évek során a pszichiátria területére, hogy testközelből láttam az ő küzdelmeit […] Rajta keresztül tapasztaltam meg először, hogy a szakszerű egészségügyi segítségnyújtás, illetve a környezet támogatása mennyit jelent – ő volt az egyik nagy tanítóm ebben” – mesélte korábban.

A pszichoonkológia, a rákbetegek és családjaik lelki támogatása felé pedig szintén személyes indíttatás, a családjában jelenlévő genetikai vonal vezette.

„Egy nagymamám kivételével ugyanis minden rokonom rákbetegségben halt meg. Anyukám, apukám, az egyik húgom, nagyszülők, nagynénik, sőt még két tíz év alatti kisgyerek is a családban daganatos betegségben halt meg. Tehát az, hogy rákbetegekkel foglalkozzam, szinte sorsszerű volt.”

1988-ban az Országos Onkológiai Intézetben elindította a Pszichoonkológiai munkacsoportot, amelyben pszichiáterek, pszichológusok, gyógytornászok, szociális munkások dolgoztak. Felosztották maguk között a házat, a különböző osztályokat, és miközben jártak a betegekhez, próbálták a személyzet szemléletét is formálni. „Minden héten egyszer tartottunk egy úgynevezett esetmegbeszélőt, és az addigra már nyugdíjas Polcz Alaine valahogy odakeveredett – épp az Onkológiai Intézetben volt valami dolga. Mivel már ismertem őt korábbról, jelezte, hogy szívesen csatlakozna ehhez a szakmai csoporthoz – így kapcsolódott be ő is a maga tapasztalatával.

A közös munka során kezdtünk el arról beszélgetni, hogy rákbetegnek lenni nagyon nehéz, de gyógyíthatatlan rákbetegnek lenni a ’90-es évek elején egyenesen rettenetes. Ne felejtsük el, hogy akkor a fájdalomcsillapítás még gyerekcipőben járt, a végstádiumú betegek vagy az úgynevezett elfekvőbe mentek, vagy belgyógyászatokon, itt-ott hevertek” – mondta a már említett interjúban.

Ebből kiindulva elkezdtek azon gondolkodni, hogy létre kellene hozni egy rendszert, ami erre megoldást nyújt. Pont abban az évben volt a WHO első nagy nemzetközi képzése Oxfordban, ahova dr. Muszbek Katalin is kijutott. Az ott megszerzett szakmai tudás és Polcz Alaine szemléletváltó elképzelései segítségével indították útjára az alapítványt, és kezdtek el otthonápolt betegekkel foglalkozni, akik elsősorban az Onkológiai Intézetből kerültek ki.

„Amikor 35 évvel ezelőtt elindítottuk itthon a hospice-mozgalmat, szinte kilátástalan helyzetben voltak azok az emberek, akik életük végén gyógyíthatatlan betegségben szenvedtek” – hangsúlyozza már a díj kapcsán – „Az első 8-10 évünk ebben a munkában Polcz Alaine-nel arra ment, hogy együtt küzdöttünk azért, hogy egyáltalán beszélni lehessen arról, hogy a halál is az élet természetes része. Hogy kapcsolatot tudjunk teremteni szakemberekkel: orvosokkal, háziorvosokkal, onkológusokkal, és el tudjuk fogadtatni velük, hogy van egy új típusú ellátás, ami pontosan ezeknek az embereknek, az életük végén járó betegeknek szól.

Abban, hogy ma már a hospice mint fogalom és ellátási forma széles társadalmi körben ismert, nagyon sok munka van, és én úgy érzem, hogy a SzuperWMN-díj is azt jelenti, hogy a halál tabusítását már valamelyest sikerült oldani, és hogy számos beteg és család kaphatott ez által megfelelő segítséget.”

Amikor annak idején a már említett interjúban arról kérdeztem, mit tanít az embernek az életről az, ha ennyi halál veszi körül, azt válaszolta: „Hogy élni kell! Minden percet ki kell használni. Nagy szerencsém, hogy alapvetően pozitív beállítottságú, optimista ember vagyok. Ha nem így lenne, ez a ház (a Hospice Ház – a szerző) sem létezhetne. Hiszen a semmiből, nulla forrásból indítottuk el, és mégis megcsináltuk. Az élet valahogy mindig engem igazolt abban, hogy bátran kell gondolkodni, és lehet nagyban gondolkodni – nagyobban, mint elsőre merné az ember.”

Filákovity Radojka