–

Szia, Anyu,

Ha akkortól számítom a felnőtt életemet, – ahogy te mondtad mindig – amikortól már el tudom tartani magam, akkor többet éltem már felnőttként nélküled, mint veled. A kisbaba, akinek még kicsit részt vehettél az érkezésében, már 11 éves kiskamasz.

Nagyon sokszor mondtad tinikoromban, hogy ha van igazság a földön, akkor lesz majd egy olyan gyerekem, mint én. Ha ezen múlik, akkor most jelzem: van igazság a földön.

Még az elején vagyok, de nekem sokkal könnyebb terelgetni a szorongó és minden feszültségét rajtam levezető kis másom, mint neked volt annak idején. És ezért csakis neked tartozom hálával. Mert – ma már tudom – ha volt legalább egy jól szerető szülőd, akkor nem tud senki és semmi kibillenteni abból a mély, belső tudásból, hogy szerethető vagy. Neked nem volt, nekem viszont nagyon is – te. Így még a minitini rám zúduló, és sokszor nagyon is mélyre menő kritikái után is nagyon gyorsan visszaállok ebbe az állapotba. El sem tudom képzelni, hogy neked ez, a te múltaddal milyen nehéz lehetett (nem csoda, ha kiabáltál, azt azért én is szoktam). És nem ő az egyetlen unokád van egy húga és egy unokatestvére.

Olyan jófejek, mintha te nevelted volna őket – a legjobbtól tanultuk ezt az anyaság nevű dolgot, viccen kívül.

A római tálat összetörtem. A tőled kapott dolgok felét kidobtam vagy elhagytam, de nyugi, a rózsás tányérok a Borit boldogítják, és a nagymamád hülye nagy gyűrűje is megvan, amit nem lehet lekicsinyíttetni. És

a legfontosabbakat (vagy inkább az egyedüli fontosakat) már nem is mi őrizzük (azt nem tudtam elveszteni vagy tönkretenni), hanem a gyerekeink viszik tovább: azokat a tanításokat, amiket te egyedül küzdöttél meg és tetted le a családunk alapjaként.

Amikor erre gondolok, akkor nem magam miatt ölelnélek meg, hanem miattad. A sors furcsa fintora, hogy a nagyobb lányom 90%-ban a te (és persze az én) másom belülről, de a kisebb az, akit már most sem lehet ölelgetni. Köszi, hogy ezt is továbbadtad valami fondorlatos módon.

De azért sok helyzet van, amikor nagyon kellene egy-két anyai jótanács. Olyankor megpróbálom elképzelni, hogy mit mondanál. Általában elég könnyű kitalálni... amit szerintem is tenni kellene, de nem mindig teszem azt. Mondjuk, amikor a 4. és 5. macska befogadása kapcsán hívtalak volna, nem hiszem, hogy egyezett volna az álláspontunk.

Az a baj az anyák napjával, hogy olyankor gyereknek lenni jobb, mint anyának... legalábbis, ha olyan szuper anyukád van, mint te.

Úgyhogy ezt a napot általában csak kibekkelem, és nagyon igyekszem, hogy ne gondoljak arra, hogy hány anyák napja járt volna még nekünk. Nekem, hogy meglephesselek, vagy pufoghassak, hogy ez egy hülye mesterkélt ünnep és nem kell túltolni. És neked, hogy kiélvezhesd a haszontalan ovis és iskolás biszbaszok tömegét, hogy sírhass helyettem az ünnepségeken (sajnálom, a publikus zokogást Bori vitte, az a rózsás edénykészlethez járt).

Hogy végignézhesd, ahogy ez az egész gyereknevelés nevű dolog megérkezett oda, ahol te már közel 40 éve voltál. Azóta 100 címke került ugyanarra, amit mi még árral szemben kaptunk tőled: a válaszkészségre, az odafigyelésre, a gyerekeknek szentelt évekre.

És megveregethesd a saját vállad... vagy mi, már szülőként mondhassuk el, nem félig csak sejtve, hogy mekkora munkát végeztél. 

És nem csak ezt tanultam meg tőled, mindennap számtalan olyan dolgot csinálok és mondok, amit neked köszönhetően tudok vagy tudok úgy, az Excel-táblázatoktól a takarításig, a konyhapszichológiától bármilyen konyhai tevékenységig. Nagyon sok időbe telt, mire megtanultam, hogy én nem teátrális módon őrzöm az emlékedet, hanem a két lábon járó lenyomatod vagyok, minden mozdulatom, szavam őriz valamit abból, hogy nekem és a testvéreimnek szentelted az életed – mert így volt.

Szóval

most egy kicsit minden olyan felnőttnek mondom, akinek él az anyukája: az egyetlen dolog, amit igazán bánok az életemben az, hogy nem voltam elég hálás az anyukámnak azokért a dolgokért, amik – bevallom – evidenciák voltak nekem, hogy megtett értem, értünk, a gyerekeiért.

Én nem tapasztalhattam meg, hogy milyen úgy ünnepelni az anyák napját, hogy egyszerre vagy anya és van anyukád, akit felköszönthetsz – nem csak egy ilyen hülye levélben. Pedig most már tudom, hogy mennyi minden nem evidencia. Szóval köszi, anyu, és ne aggódj, rendben vagyunk. Miattad vagyunk rendben nélküled is. Azt hiszem, ennél többet nem lehet elérni szülőként.

Tóth Flóra

Kép forrása: Tóth Flóra; WMN