A szégyen evolúciósan az undorból ered, csak ilyenkor saját magadat éled meg szennyezőnek

–

A szégyen bibliai története tanulságos, és kulturálisan mélyen belénk ivódott akkor is, ha mi magunk nem vagyunk vallásosak. Ádám és Éva eleinte mindketten meztelenek voltak, ami egyáltalán nem zavarta őket a paradicsomi létezés felhőtlen állapotában. Csak miután fellázadtak Isten parancsa ellen, és ettek a tudás fájáról, akkor nyílt fel a szemük, és jöttek rá arra, hogy ruhátlanok. Ettől kezdve szégyellték magukat egymás jelenlétében, és fügefalevelekkel takarták el a nemi szerveiket. 

Az első emberpárhoz hasonlóan a gyerekek is kezdetben önfeledtek a testüket illetően.

Ha pukiznak, megkönnyebbülten felderül az arcuk (ezt nevezzük a pszichológiában gázmosolynak), a székletükre – mint életük első kézzel fogható produktumára – kifejezetten büszkék, és eszünkbe juthatnak a pucér rohangálásaik is, amikor csak önfeledten élvezik a mozgást, a pillanatot.

A félénkség vagy a szégyenlősség mint másodlagos érzelem, csak később érkezik meg: akkor, amikor már képesek kívülről, mások szemüvegén keresztül látni magukat. Hiszen a szégyen mindig arról szól, hogy mások vélt vagy valós elvárásaihoz képest milyennek éljük meg magunkat. 

A szégyen és a bűntudat rokonok, de különböznek 

Mint minden érzelemnek, a szégyennek is van adaptív funkciója. A feltételezések szerint azzal segítette a csoport jóllétét, hogy az egyéneket a közös normák betartására ösztönözte, illetve arra, hogy a társaik kedvében járjanak, vagy legalábbis ne bántsák őket.

Valójában, ha valaki soha nem tapasztal meg szégyent, az klinikai szempontból gyanús. Általában egyfajta gátlástalansággal, empátiahiánnyal, kapcsolódási nehézséggel jár együtt, ami pszichopátiára is utalhat. 

Ahhoz, hogy pontosan meg tudjuk határozni, mi a szégyen, érdemes különválasztanunk testvér-emóciójától, a bűntudattól. Míg a szégyen az énre vonatkozik, addig a bűntudat a viselkedésünkre. Amikor szégyent élünk át, úgy érezzük, rosszak, elégtelenek, selejtesek, mocskosak, undorítóak, értéktelenek vagyunk. A bűntudatot viszont a tetteink váltják ki belőlünk. Valami, amiért bocsánatot lehet kérni, amit jóvá lehet tenni. És pont ez lesz a lényeges eltérés a két érzelem között, még ha sok esetben együtt is járnak.

A bűntudat ugyanis konstruktívabb, mivel a kutatások szerint megközelítő viselkedéseket eredményez: a személy erőfeszítéseket tesz, hogy kijavítsa a hibáját. Szégyen esetén azonban nem a cselekedetét, hanem az egész énjét éli meg hibásnak, és ezt nehezebb „kijavítani”, így a szégyen legtöbbször elkerülő viselkedéseket vált ki. Ahhoz vezet, hogy az illető visszahúzódik, magába fordul, szerhasználatba, érzelmi tompultságba menekül, bizalmatlanná válik, igyekszik észrevétlen maradni, vagy pont ellenkezőleg, másokat támad, hogy elterelje a sebezhetőségéről a figyelmet. 

A megszégyenítéstől semmi nem lesz jobb, sőt!

Még napjainkban is sokan gondolják azt – sajnos segítő szakemberek is –, hogy a kemény, nyers visszajelzések hatására a másik majd hirtelen észbe kap, és végre kezébe veszi a sorsát, változtatni fog. Ennek tipikus esete, amikor az orvos azt mondja a páciensnek, hogy „fogyjon le” – mintha ezzel a személy maga nem lenne tisztában. 

Az Obesity Canada mérései szerint ötből legalább három felnőtt találkozik a testsúlyával kapcsolatos előítéletekkel az egészségügyi dolgozók részéről. Gyakran nem szándékosan vagy tudatosan, mégis megszégyenítő mondatok hangoznak el a rendelőkben, és ezek ártalmai jól dokumentáltak. Tudjuk például, hogy a testszégyenítés annak elszenvedőiből olyan viselkedési és fiziológiás válaszokat vált ki, amelyek negatívan befolyásolják az anyagcserét, illetve további súlygyarapodáshoz vezetnek.

A beszólások, különösen ha tekintélyszemélytől, orvostól, tanártól, szülőtől érkeznek, extra stresszforrást jelentenek: a kortizolszintje megugrik, az önkontroll csökken, a falásrohamok kockázata nő. 

De a kinézettel, vonzósággal összefüggő szégyen nem csak azok számára okoz fájdalmat, akik túlsúllyal élnek. Sokszor az elégtelenség érzése akkor is jelen van, ha valaki vékony vagy átlagos testalkatú. A szégyen tulajdonképpen a testkép- és étkezési zavarok központi eleme, ami gyakran a súlyvesztést követően sem múlik el, és amit összefüggésbe hoztak a szorongásos zavarok, a társas fóbia vagy a depresszió megemelkedett szintjével is. Ha a szégyennek és a megszégyenítésnek ennyire pusztító hatásai vannak, miért tesszük ezt egymással?

A szavak hatalma

Claire McCarthy, a Harvard Medical School orvosa hasznos szempontokat fogalmaz meg azzal kapcsolatban, hogyan lehetünk szülőként, tanárként, edzőként tudatosabbak a kommunikációnkat illetően. Ez azért is fontos, mert sokszor azok a dolgok, amiket a felnőttek szóvá tesznek – például az öltözködés, a hajviselet, vagy hogy kivel tölti az idejét –, a gyerek identitásának részét képezik. Máskor olyan dolgokért szidják meg, amiken nem, vagy csak korlátozottan tud változtatni (például a képességein). Mindenesetre az, hogy pont azok az emberek mondanak róla rosszat, akiket szeret, akikre felnéz, hosszú távon is nyomot hagy a serdülő önértékelésén. 

McCarthy azt javasolja, mielőtt szóvá tennél valamit a kamasznak, két kérdést mérlegelj magadban: tud-e rajta változtatni, és tényleg fontos-e, hogy változtasson rajta.

Utóbbi kapcsán sokszor kiderül, hogy tulajdonképpen nincs is akkora jelentősége a dolognak, így akár el is lehet engedni. Ha viszont a válasz mindkét kérdésre igen, akkor további döntési pontok tárulnak eléd. Ez-e a megfelelő hely és idő arra, hogy kifejtsd a véleményedet? A barátai jelenlétében, vagy közvetlenül egy téthelyzet előtt, amikor már amúgy is feldúlt, nem érdemes ezzel nyomasztani. Persze előfordulnak esetek, amikor társaságban is fontos kifejezni, hogy a gyerek viselkedése nem oké, de ez a gesztus is a határhúzásról szóljon, a cselekedeteiről, ne arról, hogy az egész személyiségére vonatkozóan teszel megállapításokat. 

Sérülékeny életszakaszok

Egy pszichológusokból álló kutatócsoport még 2010-ben azt találta, hogy a kamaszok a legérzékenyebbek a szégyenre, őket pedig az 50 év feletti korosztály követi. A szerzők ezt azzal magyarázzák, hogy általában fiatal felnőtt korunkra szilárdul meg az identitásunk, a reális önértékelésünk, nagyjából addigra találjuk meg a helyünket, aztán – ahogy idősödünk, megjelenik a hanyatlástól való félelem, és az egészségünk is romlásnak indulhat. Ez persze egy leegyszerűsített kép, hiszen a kettő között is kerülhetünk krízisbe, érhetnek bennünket traumák.

A szégyen emellett szorosan összefügg azzal is, ahogyan a testünkhöz viszonyulunk, amit annak kontrollálhatóságáról tapasztalunk. És pontosan a kamaszkor az, amikor úgy tűnhet, átmenetileg elveszítjük az irányítást. Hirtelen megnőnek a végtagjaink és/vagy a mellünk, feltűnnek rajtunk pattanások, szőrszálak, elárasztanak minket időnként a hormonok, elkezdjük felfedezni a szexualitást, miközben különböző stílusokat, ruhákat próbálgatunk, és olyan nagyon vágyunk a kortársak elismerésére. A szégyen megélése szempontjából mindez fokozott kockázatot jelent. 

Ötven év felett szintén elkezdhet radikálisabban átalakulni a testi valóságunk (ebben nyilván a menopauza is szerepet játszhat, meg sok más tényező).

De ha esetleg vizelet- vagy széklettartási nehézségekkel, refluxszal küzdünk, és ezt mások is észreveszik, az a szégyen új dimenzióit hozhatja el. A kontroll hiánya miatt is, de azért is, mert a legtöbb ember szeretné, ha mások vonzónak tartanák, sőt, a vonzerő – az, hogy mennyire vagyunk kívánatosak, jól tartjuk-e magunkat, – a társadalmi rangunkkal is összefügg. 

Amikor saját magadtól undorodsz

Bár különálló érzelmek, a szégyen és az undor között sok hasonlóság van a kutatók szerint: mindkettő a testtel kapcsolatos aggodalmakkal jár, köze van az erkölcshöz, és arra sarkall minket, hogy elkerüljünk másokat. Sőt, képalkotó eljárásokkal végzett vizsgálatok arra is fényt derítettek, hogy a szégyen és az undor mindegyike azonos agyi struktúrával, az anterior cinguláris kéreg aktivációjával hozható összefüggésbe. Ám míg az undor egyike a hat alapérzelemnek, addig a szégyen másodlagos, az énre vonatkozó érzelem.  

Éppen ezért John Terrizzi és Natalie Shook 2020-as kutatásaik alapján arra a következtetésre jutottak, hogy a szégyen evolúciósan az undorból eredhet, de a funkciója a későbbiekben bővült. Ugyanúgy, ahogy a madarak tolla a tudósok szerint eredetileg a hőszabályozás céljával jött létre, majd a repülést is lehetővé tette. Tehát míg az undor azt a célt szolgálta, hogy elkerüljük a fertőzéseket, a romlott táplálékokat, a betegségeket, addig a szégyen esetén az énünket tekintjük szennyezőnek, akár mások perspektívájából, ezért húzódunk vissza.

Sajnos gyakran annyira, hogy segítséget sem merünk kérni, mert szégyenkezünk a szokásaink, az otthonunk állapota, a testi tüneteink, az ismereteink szintje vagy a múltunk miatt. 

Ahogyan az Luna Dolezal és Matthew Gibson 2022-es tanulmányából is kiderül, mára gyökeret eresztett a pszichológiában az a gondolat, hogy a szégyen és a trauma elválaszthatatlanul összekapcsolódik. Vannak szerzők, aki poszttraumás szégyenről beszélnek, vagy a PTSD jellemzésére a „szégyenbetegség” kifejezést használják.

Azt mondják, a túlélők esetében a szégyen világszervező érzelemmé válik, egy olyan szűrővé, amelyen keresztül magukat és a környezetüket megtapasztalják.

Rengeteg minden kiválthatja, súlyosbíthatja ezt az érzelmet: maga a traumatikus élmény; a történtekért való önhibáztatás; a saját felelősség pontatlan érzékelése; a bemocskoltság, a szeretetlenség, az elhanyagoltság érzése, különösen gyerekkorban; az azon való állandó rágódás, hogy ő maga mit tett, mondott, hogyan reagált a trauma idején; az identitásához csatolt, a társadalom által stigmatizált címkék mint „áldozat” vagy „függő”; illetve a mások általi ítélkezéstől való félelem – hogy csak néhányat említsek közülük. 

Kinek a hangja? 

A szégyen sokszor traumatúlélőknél sem jelenik meg nyíltan az érzelmek között, inkább csak az elkerülő magatartásformákból tudunk visszakövetkeztetni rá. Abból, hogy elszigetelődik, rejtőzködik, távolságot tart, lemond találkozókat, feladja a felelősségeit, nem mer konfrontálódni, beszűkül, mígnem teljesen tehetetlennek, kicsinek éli meg magát. Ugyanakkor a szégyen felismerése nagyon fontos első lépés ahhoz, hogy képesek legyünk felülvizsgálni az önmagunkkal kapcsolatos hiedelmeinket, hozzáállásunkat. Ha valamit túl gyakran ismételgetnek nekünk, pláne kiskorunkban, azt egy idő után a saját hangunkon fogjuk hallani, és a mondatok igazságát meg sem kérdőjelezzük. 

Lényeges viszont feltárni, hogy ki látott minket így, kinek a szemüvegén keresztül nézzük magunkat. A bántalmazó sulykolta belénk ezeket az üzeneteket? Egy mérgező szülő vagy tanár?

Minél inkább elkezdjük látni, érteni az eredeti közlések kontextusát, annál inkább észrevehetjük, hogy nem rólunk szólnak. És fokozatosan megtanulhatunk gyengédséggel, együttérzéssel fordulni magunk felé úgy, ahogy a legjobb barátunkkal vagy egy gyerekkel tennénk.

Elkezdhetjük a saját valóságunk szerint újraépíteni az identitásunkat, kínkeserves munkával haladni egy olyan autentikus létezés felé, amelyből a múltat ugyan nem tudjuk kitörölni, de a ránk gyakorolt hatását képesek vagyunk csökkenteni.  

Politikai, társadalmi, gazdasági kérdés is 

A fentiekből is látszik, hogy egyáltalán nem mindegy, milyen a közbeszéd nívója. Ha valaki folyamatosan előítéletes, kirekesztő, áldozathibáztató szólamokat hall maga körül, az bántalmazás túlélőjeként és/vagy kisebbségi csoport tagjaként rendkívül megterhelő, és a saját szégyenét mélyítheti. Ahogy Szirtes Lili tanácsadó szakpszichológus mondta (a vele készült interjút ITT olvashatod), a későbbi mentális problémák szempontjából védőfaktort jelent, ha valakinek van egy egyértelmű olvasata arról, hogy ami vele történt, az nincs rendben, vagy ha egy ismerősét érte abúzus, akkor neki tudja tükrözni ezt. 

Ugyanakkor a szégyen erősen kapcsolódik a szegénységhez is. Az emberhez méltatlan lakhatási körülmények, a rossz minőségű ruházat, a hiányos fogazat, vagy az, hogy nincs pénze valakinek kimozdulni, a közösség életében részt venni, a gyerekét nyaralni vinni, stb., mind-mind fokozhatják a szégyent, különösen a társadalom áldozathibáztató, a személyes felelősséget túlhangsúlyozó narratívája mellett. És itt van még valami, ami nagyon fontos. 

Korábbi kutatások kimutatták, hogy a szegénységben élő emberek gyakrabban támogatnak tekintélyelvű vezetőket. De egy 2023-as vizsgálatból az is kiderült, hogy ez az összefüggés a szégyen érzésén keresztül valósul meg (nem a stresszen vagy a szorongáson).

Mivel a tekintélyelvűség az egyformaság illúzióját kelti, társadalmi visszailleszkedést sugall a kirekesztés helyett (vagy mások kirekesztésével teremt látszategységet), és a vezetőnek való feltétlen engedelmesség miatt a személyes felelősség kérdésköre amúgy is veszít a jelentőségéből, a szégyen oldódni látszik. Ráadásul az uralkodó hatalom az erő és az irányítás érzését nyújtja, amely potenciálisan enyhítheti az emberekben kialakuló tehetetlenséget. 

Létrejöhet tehát az a fonák helyzet, hogy a szegénységben élő emberek szégyenérzetét pont az a rezsim képes jobban csökkenteni, amely a gazdasági elnyomásukat fenntartja vagy akár mélyíti.

Illusztráció: Kővári Emese

Érzelmekről szóló sorozatunk korábbi részei: irigység (illusztrátor: Őri Boglárka), üresség (illusztrátor: Román Krisztina), kíváncsiság (illusztrátor: Mikes Adél), vágy (illusztrátor: Poszovecz László) és düh (illusztrátor: Kurszán Kovács Andi).

Milanovich Domi