A Mindszenty körüli vitákból jól látszik, mi a gond az emlékezetpolitika készre csiszolt üzeneteivel

–

„Az idő Isten kezében van, és az idő az igazság szövetségese” – mondta Mindszenty József 1948. június 29-én egy püspökszentelésen, és ugyan ezt az állítást lehetne vitatni, annyiban mindenképpen helytálló, hogy ha megvan rá a törekvés, lehetségessé válhat egyre komplexebben megismerni vagy rekonstruálni vészterhes idők eseményeit és résztvevőit.

Az elmúlt években új erőre kapott a vita Mindszenty József bíboros, Magyarország utolsó hercegprímásának személye, tettei és döntései, valamint öröksége körül.

Ha egyet hátralépünk, ez a vita jól bemutatja valós időben azt a folyamatot is, ahogyan a különböző történészek értelmezésében és kutatásaiknak köszönhetően egy történelmi személy, jelen esetben Mindszenty József alakja egyre árnyaltabbá válik. A gyakran kidomborított hősiessége, állhatatossága mellett jobban láthatóak szerepvállalásának ellentmondásos vagy jogosan elmarasztalható részei is.

Ezt illusztrálandó, ebben a cikkben most a Mindszenty-vita két pontját vázoljuk a megjelent cikkek, tanulmányok, könyvek segítségével.

Aki a börtönben is papokat szentelt fel 

Mielőtt rátérnénk a konkrét vitapontokra, röviden érdemes áttekinteni pályájának főbb állomásait. Karaktere és döntései megértéséhez először is elengedhetetlen tudni, hogy mélyen megviselte az Osztrák-Magyar Monarchia felbomlása és a Habsburg ház trónfosztása.

Papi pályáját Zalaegerszegen kezdte hittanárként és plébánosként, aztán pornói címzetes apát lett, majd 1944-ban XII. Piusz pápa veszprémi püspöknek nevezte ki, 1945-ben esztergomi érseknek, 1946-tól bíborosnak. Korábbi szembenállása a szociáldemokratákkal a Tanácsköztársaság idején azt eredményezte, hogy Szombathelyen internálták –

később a nyilasok a veszprémi börtönben tartották fogva, ahol viszont ő papokat szentelt fel, sőt, plébániákat is alapított.

A kommunisták tudatos egyházrombolási programjuk keretében 1948 karácsonyán letartóztatták, megkínozták, koncepciós perben elítélték és bebörtönözték. Az 1956-os forradalom alatt szabadult, ekkor sajtónyilatkozatban az eseményeket nemzeti szabadságharcnak minősítette. A szovjet bevonulás után 15 évig az Egyesült Államok budapesti nagykövetségén tartózkodott. 1971-ben pápai nyomásra hagyta el Magyarországot, majd négy év múlva Bécsben halt meg, 83 évesen.

Kovács Gergely Mindszenty-kutató, a Magyarországi Mindszenty Alapítvány képviselője a Telexen fejtette ki, hogy ha Mindszenty életútjáról beszélünk, meg kell említenünk „első világháborús lelkipásztori szolgálatát a hadifoglyok körében is, az őszirózsás forradalom egyre szélsőségesebb balratolódása idején a polgári értékek védelmében kifejtett tevékenységét, ekkori házi őrizetét, a zalaegerszegi plébánosi időszak szociális, karitatív és kulturális tevékenységét, az Andrássy út 60. alatti kínzatását, kirakatperét, nyolcéves börtönbüntetését és szigorú házi őrizetét, mely időszak alatt testsúlyának felét elveszítette, és sírig tartó súlyos betegségeket szerzett, 1956-os karitatív és diplomáciai szerepvállalását, tekintélyének latba vetését a Nagy Imre vezette nemzeti kormány mellett, 15 éves amerikai követségi félrabságát (végig egyfajta karanténban), és élete utolsó négy évében az emigrációs magyarság páratlan közösségi szolgálatát”.

Ungváry Krisztián történész, A Mindszenty-mítosz című könyv szerzője viszont a Válasz Online-nak úgy nyiltakozott, „(A)zok miatt a nagyon súlyos hiányosságok és problémák miatt, amik az életmű integráns módon elválaszthatatlan részei – a királypártiság legavíttabb formája, hajlam a politikai és világnézeti kirekesztésre és gyűlölködésre, a zsidóüldözésekkor produkált kétarcú magatartása stb. – nem alkalmas példaképnek, mert ahelyett, hogy egyesítené az országot és a nemzetet, továbbra is megosztja azt.”

Ezek után lássunk két ütközőpontot!

A hírhedt veszprémi nyilas mise

A veszprémi zsidók deportálásának lezárulásával a helyi nyilas főispán, Schiebema Ferenc kezdeményezésére szentmisét tartottak 1944. június 25-én a ferences templomban. Mivel a cél a hálaadás volt a „sikeres” akció után, ennek megfelelően a mise végén Te Deummal – ez egy 4. századi keresztény hálaadó himnusz, amit a mai napig használ a katolikus egyház. 

Ekkor a veszprémi püspök már Mindszenty volt, aki saját emlékirataiban azt állította, hogy a misét megtiltotta és az el is maradt. Más iratokból és személyes beszámolókból viszont kiderült, hogy a misét megtartották, és azon számos nyilas részt vett.

Edmund Veesenmayer – aki 1944-ben a náci Németország birodalmi biztosa volt Magyarországon – nürnbergi perének anyagában például szerepelt az a távirat, amiben összefoglalta az eseményeket.

Eszerint Mindszenty először valóban el akarta lehetetleníteni a misét és szót emelt a kikeresztelkedett zsidók mellett. Schiberna viszont megzsarolta a püspököt, aki így engedélyezte a misét azzal a feltétellel, hogy a Te Deum nem hangozhat el, a nyilasok pedig nem vehetnek részt egyenruhában – utóbbit a nyilasok visszautasították.

A mise napján Mindszenty nem tartózkodott a városban, utólag viszont levélben érdeklődött arról a ferences tartományfőnöknél, írja Holtzer Loránt a Beszélő Online-on megjelent tanulmányában.

„Június 28-án, hazatérése után ezért a püspök a mariánus rendtartomány főnökéhez, Vargha Theodorikhoz fordult, és megfenyíttette általa a helyi házfőnököt. Pulyai Lambert 1944. július 17-én kelt mentegetőzése az ügyben éppoly esetlen, mint hozzáállása az egész kérdéskörhöz: »Főtisztelendő Tartományfőnök Atya! Köszönöm alázatosan a megintést és figyelmeztetést. Restellem, hogy úgy történt, de biztosítom Főtisztelendőségedet, hogy többé ilyesmi nem fog előfordulni«” – számol be a misét követő eseményekről Mózessy Gergely. 

Annak ugyanakkor nincs nyoma, hogy a püspök a híveket is tájékoztatta volna, mennyire problémás volt ez a mise. Emiatt a legalaposabb Mindszenty-monográfia szerzőjéhez, Balogh Margithoz hasonlóan, Dr. Kis György plébános is – aki a bíborost egyébként nagyon magas polcra helyezi a nyolcvanas években megjelent könyvében – felteszi a kérdést:

„Hogy lehet, hogy ez a kiváló és kemény jellemű főpap most nem lépett – a veszprémi ferences templomban történt, mindenesetre félreérthető esemény után – a következő vasárnap székesegyháza szószékére, hogy felvilágosítsa veszprémi híveit a valóságról és az esemény erkölcstani vonatkozásáról?”

A fenti eset is illusztrálja, hogy Mindszenty megítélése a holokauszt tükrében meglehetősen ellentmondásos. A Mindszenty Alapítvány oldaláról Kovács Gergely, többek között Balogh Margitra hivatkozva amellett érvel, hogy Mindszenty „a hisztérikusan antiszemita korban, a vidéki zsidóság deportálásának kellős közepén” kifejti, hogy ami a zsidókkal történik, az a tízparancsolatba ütköző gyilkosság. Ungváry Krisztián ezzel szemben többek között azt emeli ki, hogy Mindszenty 1944 őszéig támogatta a deportáltak ingatlanjainak kiigénylését, egyházi eljárást kezdeményezett egy pappal szemben, aki hamis keresztlevelet adott az üldözötteknek, valamint csak a megkeresztelt zsidók elhurcolása ellen szólalt fel.

Aki a Habsburgokat vágyta vissza

„A [második] világháború második felében voltunk, s mi már világosan láttuk, hogy itt veszteni fogunk. Az orosz már nyomta vissza a német arcvonalat. Ekkor történt, hogy Zalaegerszegen jártam, s a plébánián szálltam meg, ahol az esperes plébános Pehm József volt. Már előzőleg is ismertem, mert eljött Érdre meglátogatni egy egyhetes papi tanfolyamot (több mint 1400 pap vett részt ezeken a tanfolyamokon abban az évben), s ott maradt egy napig. Most itt ültem vele szemben a plébánián, s csendesen beszélgettünk. Akkor még nem gondoltam, hogy mily sok közöm lesz hozzá majd akkor, amikor idegenül hangzó neve helyett föl fogja venni a magyarosan hangzó Mindszenty nevet. Ott és akkor ismertem meg József királyi főherceget, aki átutazóban meglátogatta a Habsburg-család egyik leghűségesebb hívét, a magyar legitimista mozgalom egyik leghűbb vezérét, a zalaegerszegi plébánost.

Már akkor elgondolkoztam, hogyan lehet egy bármilyen formában való Habsburg-restaurációról komolyan tervezgetni, amikor az orosz tankok naponta 150-200 kilométerrel jöttek közelebb az országhoz, és egész Európa összeomlás előtt állott, és a bolsevizmus készült bevonulni az országba. Az erőviszonyoknak mily katasztrofális félreismerését és naivságot tételezett ez föl”

– idézi fel Nagy Töhötöm (a fenti látogatáskor még jezsuita szerzetes) a Jezsuiták és szabadkőművesek című könyvében.

Mindszentynek a Habsburgok uralmát és a szigorúan hierarchikus berendezkedést visszaállítani szándékozó legitimizmusa nem ismeretlen a kutatók előtt – igaz, Ungváry Krisztián a kötete bemutatóján inkább ultrakonzervatívnak nevezte: „a dualizmus liberális hagyományait elutasította (mint például a polgári, illetve a vegyes [vallású] házasságok engedélyezését), és azt akarta, hogy nevezzék ki zászlósúrrá, valamint adjanak alá bandériumokat.”

A viták során visszatérő kérdés ennek kapcsán az, hogy vajon Mindszenty elképzelései mennyire voltak anakronisztikusak, mennyire volt helytálló a helyzetfelismerése és ebből következően a politikai szerepvállalása. Erre szintén érdekesen összetett példa az, ahogyan a trianoni határokhoz, az egykori monarchiához tartozó nemzetekhez és a határon túlra került magyarokhoz viszonyult.

Ungváry Krisztián osztotta meg a szélesebb nyilvánossággal, hogy Mindszenty szerint „egy harmadik világháború is vállalható akkor, ha ez Magyarország 1000 éves határainak visszaállításához vezet” – a trianoni szerződést pedig „nem demokrata, hanem soviniszta alapon utasította el”. És érvényesítette például egyházi ügyekben is, ahogy azt a történész a kötetbemutatón hangsúlyozta: „miközben igazságtalannak tartjuk, hogy a romániai csángóknak nem lehet magyarul miséző papjuk, és Közép-Európában az ortodox egyház vezetői heveny nacionalisták, például a magyarság kárára is, ugyanezt a viselkedést sokan nem kifogásolják Mindszenty esetében, aki mindent megtett azért, hogy a muraközi hívek az anyanyelvükön ne, csak magyarul hallgathassanak misét.”

Kovács Gergely ezt igyekezett árnyalni: „Bizonyos közép-európai népekkel kapcsolatban egy ideig valóban érvényesült nála a magyar kulturális felsőbbrendűség hibás és egyoldalú, de az ő korában általánosnak mondható tudata, ám az ő esetében ez távolról sem nevezhető gyűlöletnek. Élete utolsó évtizedeiben pedig már teljesen másként tekintett a kommunista elnyomásban a magyarhoz hasonlóan osztozó, ahogy ő fogalmazott: »rabnemzetekre«.”

Végszóként

E kutatások és viták nélkül a képünk Mindszentyről sokkal szegényesebb lenne – még ha tetszetősebb is.

Az emlékezetpolitika sajátja, hogy

a történelmi alakokat már értelmezett, kész „termékként” próbálja eladni,

ennek keretében leegyszerűsít, piedesztálra emel, és nem szereti, ha kritikai kérdéseket fogalmazunk meg róluk. A történészek vitája ezzel szemben arra tanít, hogy ne fogadjuk el a simára csiszolt válaszokat, a valóság mindig komplexebb ennél. 

Sándor Anna