–

Makulátlanul tisztán tartott konyha, sehol egy folt, zsírpecsét vagy porszem. Szól a rádió, lehalkítja. Csak, hogy jobban hallja az urát. Minden egyes hangra fülel, amikor a kanál nekikoccan a tányérnak. A konyhapult hófehéren ragyog, a csillogó ablakon át halványan szűrődik be a lemenő nap sápadt fénye. A csempékből és az asztallapból áradó tisztítószer és klórszag furcsa egyveleget alkot a vaskos, zsíros gőzzel, mely a tűzhelyen fortyogó lábasból áramlik. A gázon vastag falú, nagy fazékban tekintélyes mennyiségű pörkölt rotyog. Mindjárt kész.

Az asszony a mosogatónál áll, és egy odakozmált foltot igyekszik ledörzsölni a tepsiről, amiben épp az imént sült ki a véres hurka. Ha most nem is feltétlenül, de vacsorára talán jó lesz. Hátha addigra ismét megéhezik az ura. A mozdulatai dühödtek. Nem lehet tudni, hogy a foltnak, vagy inkább az undok házimunkának szól a mérge. Szája vékony pengévé húzódik, az ajka körüli ráncok mély barázdákat formálnak a koncentrálástól. Kíméletlenül dörgöli és csiszatolja a drótszivacsot az edény alján, a kezei fájdalmasan kivörösödnek a munkától, és a vékony sugárban rácsorgó tűzforró víztől.

Egy pillanatra megáll a sikálással. A válla felett hátrapillant az étkezőasztalra. Ebből a szögből jól láthatja a férje széles hátát, ahogy az asztalnál ülve a tányérja fölé hajol. Hangosan szürcsöli a lebbencslevest, időnként nagyot nyögve a kanalazás megerőltető műveletétől.

Az asszony undorral nézi a hájas tarkót, a redőződő fejbőrön égnek meredő, szürkés sörtéket. A férfi kimelegedett a forró ételtől, fejbőre és a nyaka zsíros verejtéktől csillog.

A nő visszafordul a tepsihez, hogy egy utolsó, elszánt rohamot intézzen a makacsul odaégett folt ellen. A soha nem szűnő, monoton házimunkánál már csak az életét gyűlöli jobban. Miután végzett az agyonhasznált edénnyel, pihenés nélkül a konyharuha után nyúl. Egy perc szünetet sem tartva, gondosan eltörölget mindent, majd visszateszi a helyére.

Sohasem ül le enni addig, amíg el nem takarította a főzés után a konyhát. Ezt a belé nevelt rendszeretettel és pedantériával magyarázza. Ezúttal is igyekszik húzni-halasztani a dolgot, csak hogy minél később kelljen egy asztalhoz ülnie. Vele. Ahogy odapillant az urára, végigfut rajta a hideg. De ezúttal nem kapja el a pillantását. Meredten lesi, hogyan fröccsen a viaszosvászon terítőre a pörkölt vastag, zsíros szaftja. Szegyet is főzött bele, meg egy kis faggyút, szalonnát. „Az íze kedvéért.” Meg hogy hathatósabb legyen. „Már nem tarthat olyan sokáig” – sóhajt magában mélyet, szaggatót.

Odalép a stelázsihoz, tiszta konyharuhát vesz elő a régi, nyirkos helyébe. A tekintete egy pillanatra elidőzik a csipkés szegélyű polc közepén terpeszkedő aranyos keretű esküvői képen. Bár az idők során elsárgult a fénykép, még mindig pontosan kivehetők az arcokon elterülő hátsó gondolatok. Az asszony legalábbis úgy véli.

A legragyogóbb, önfeledt mosoly egyértelműen az édesanyja arcán tükröződik. Már épp kezdte volna feladni a reményt, hogy valaha férjhez adja a középső lányát. Nem volt se különösebben szép, mint a nővére, vagy olyan cicásan bújós, mint a húga, de okos, szellemes vagy talpraesett sem. Igazi csendes, szürke kisegér volt mindig is, kívül-belül, és ezzel ő is pontosan tisztában volt. Nem is vágyott többre. A két testvére szemében viszont még most is határozottan látni véli a pökhendi büszkeséget, és azt az árnyalatnyi lenézést, amit az ő újdonsült hitvese iránt tápláltak. Persze. Mi más is jutott volna ennek a penészvirágnak, mint a málészájú tanító. A férjére viszont szinte rám sem ismerni a régi fotográfián. Talán a haja az egyetlen, ami semmit sem változott, az esküvő napján is ugyanolyan erős sörteként meredezett ki a fejéből.

A mostanra abszurd módon elnehezült, szétfolyó test akkor még jóval szikárabb és izmosabb volt. A fiatal vőlegény hálás mosollyal néz a kamerába, tekintete reményteli, talán egy kicsit büszke is, hogy rendben alakult a sorsa.

Megházasodik, ahogy az elő van írva, ráadásul házias asszonyra tett szert. Csak a menyasszony tekintetéből nem lehet semmit kiolvasni. Meredten szuggerálja a fényképész lencséjét, száját képtelen mosolyra húzni. „Csak essünk túl ezen a cirkuszon végre”.

Bármit megtett volna, hogy elkerüljön a szülői háztól. És ha ez az út az unalmas, jóhiszemű férfin keresztül vezet, ám legyen. Majd csak lesz valahogy. Épp csak arra nem számított, hogy ez a „valahogy” ilyen hosszú időn keresztül eltarthat. És hogy olyan kiállhatatlanul utálatos lesz minden pillanata.

A szeme sarkából látja, ahogy a férje egy utolsót tunkol még a vastag kenyérszelettel a pörköltszaftos tányérból, majd nagyot nyögve hátradől. A szék fájdalmasan megreccsen alatta. Az asszony azonnal a hűtőhöz lép. Kicsit pipiskednie kell, hogy le tudja emelni róla a súlyos tálcát, amin a krémesek vannak szépen felhalmozva. Tányérra tesz két vastag szeletet, majd fürge mozdulatokkal meghinti porcukorral. Gazdagon. Ezen aztán ne múljék. Erőltetett mosollyal nyújtja át a férjének a tálkát, noszogatva meg is böki a vállát, miután a férfi tekintetében bizonytalankodást vél felfedezni.

– Egyed csak, Dezső. Hisz neked készítettem. Megérdemled – teszi még hozzá gyorsan, mielőtt a férfi meggondolhatná magát. – Amilyen sok a munkád, te szegény...

Míg a férfi hangosakat fújtatva az édességet lapátolja magába, a gondos asszony egy doboz cigarettát és egy kopott öngyújtót készít ki az ura könyökéhez. Ne kelljen sokat fáradnia érte. Nem zavarja, hogy a férje a lakásban gyújt rá. Sőt, ami azt illeti, ő maga tanácsolta, talán a dohányzás segíthetne a mindennapi stressz kezelésében. Hisz olyan sok teher nyomja a vállát, megérdemli.

A konyhapultnak támaszkodva, összefont karral mered bele a gomolygó füstbe, miközben a férfi asztmás légzését hallgatja.

Már tényleg nem tarthat sokáig.

 

Fiala Borcsa

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Shutterstock/Everett Collection