Ha nőként nem tudunk kapcsolódni a dühünkhöz, védtelenné válunk a bántással szemben

–

A nők világszerte egyre dühösebbek, és minden okuk megvan rá

A Gallup Intézet több mint 150 országból gyűjtött adatai szerint míg 2012-ben a férfiak és a nők dühszintje közel azonos volt, addig 2022-re a nők hat százalékkal elhúztak a férfiakhoz képest. A fordulópontot sokan a 2017-es esztendőhöz, a MeToo-mozgalom kezdetéhez kötik. A rákövetkező évben jelent meg Soraya Chemaly író és aktivista könyve is, a Rage Becomes Her, illetve a témáról készült TED-előadása, amely közel 2,5 milliós megtekintésnél jár. Ebben Soraya például a következőket mondja:

„A düh emberi érzés, se nem jó, se nem rossz. Valójában figyelmeztető érzelem, a méltatlanságra, a veszélyre, a fenyegetésre, a határaink megsértésére figyelmeztet minket.”   

Sok probléma adódik abból, hogy az érzelmeket pozitívnak és negatívnak címkézzük. Ez a dichotómia – mint a kettős kategóriák általában – nem szolgál minket. Hiszen a düh számos helyzetben létrejöhet: fiziológiai hiányállapotok hatására (éhség, hőség), a várt jutalom elmaradásakor, igazságtalan bánásmód esetén, vagy ha úgy érezzük, akadályoznak minket a céljaink elérésében (mondjuk, tötyögnek előttünk az utakon, vagy nem halad a sor, ahova beálltunk vásárlásnál, ügyintézésnél). A düh éppúgy lehet a fejlődést és a változást szolgáló energiaforrás, mint egy bennünket megbetegítő-felemésztő erő, ha elnyomjuk magunkban. 

Beszorulunk a saját életünkbe

Érdekes kettősség, hogy kutatások szerint a nőket elsősorban a férfiak viselkedése dühíti, a férfiakat viszont a nők érzelmei, felháborodása – hogy már nem tűrnek csendben. Ez az elcsúszás jól jelzi a nemek között máig fennálló hierarchiát. A nőknek kevesebb a szabadideje, a lehetősége, a fizetése, az orgazmusa, mint a férfiaknak, ellenben többször lesznek párkapcsolati erőszak vagy zaklatás elszenvedői. Ráadásul a nők számos országban azt a disszonáns tapasztalatot szerzik, hogy míg a munka világában többé-kevésbé emancipált életet élhetnek, addig otthon idejétmúlt patriarchális elvárások kötik őket gúzsba. Ez többek között a doubleday-jelenségéhez vezet:

amikor végeznek a munkában, kezdődik az otthoni műszak, a gyerekekről, idős és/vagy fogyatékossággal élő családtagokról való gondoskodás. Mintha betennék a nőket egy satuba, és ezáltal kétfelől éreznék a szorítást. 

Ez az érzés egybecseng a düh evolúciós történetével: több szakértő szerint a düh kezdetben a fizikai beszorítottság állapotára adott reakcióként jött létre (gondolj csak bele, mennyire őrjöng valaki, ha bezárják, lekötözik, kényszerzubbonyt raknak rá). Amikor az őseink sarokba voltak szorítva, és nem volt hova menekülniük, támadniuk kellett, és ebben a düh segítette őket. Napjainkban azonban a fenyegetés általában nem egy ragadozó, hanem egy másik ember, vagy valami sokkal láthatatlanabb probléma képében érkezik. A beszorítottság-érzés gyakran a pszichés folyamatok szintjén valósul meg: annyi feladattal kell foglalkozni, annyi ember szükségletére kell tekintettel lenni, hogy a saját igényeink felismerésére, kielégítésére nem mindig marad tér. 

 

Arra is vannak kutatási adatok, hogy a nők, mivel kiskoruktól azt tanítják nekik sok kultúrában, hogy nem lehetnek dühösek, a haragjukat nagyobb arányban hajlamosak elnyomni, illetve saját magukra irányítani: gyakrabban végeznek önsértést, nagyobb arányban fordulnak elő a körükben autoimmun betegségek, valamint krónikus fájdalom- és fáradtságtünetek.

Ki engedheti meg magának, hogy dühös legyen?

Számos tanulmány kimutatta, hogy míg a dühöt férfiak esetében erőteljesnek, hitelesnek, határozottnak értékeli az emberek többsége, addig a nők dühét inkább harsánynak, túlzónak, nehézkesnek tartja. Így van ez a politikában is: míg egy férfi haragja lendületet, már-már hősiességet sugároz, addig egy nőt hasonló helyzetben inkább úgy érzékelnek, mint aki nem képes uralni az indulatait, megőrizni a hidegvérét. Nem tapsot kap, hanem kételkedést. 

Egy 2020-as kutatásban például azt találták, hogy a résztvevők a férfi és a női munkavállalókat egyaránt kompetensebbnek észlelték, ha dühöt fejeztek ki, mint amikor szomorúságot. Viszont annak ellenére, hogy a düh kimutatásához nagyobb vélt kompetencia társult, a dühös nőket a dühös férfiakhoz képest alacsonyabb státuszúnak gondolták, azaz kevésbé néztek fel rájuk, kevésbé tisztelték vagy tartották szimpatikusnak őket. Ha tehát egy nő, akinek a társadalom szemében természeténél fogva támogatónak, kedvesnek, vigasztalónak, gondoskodónak kéne lennie, mégis kifejezi a haragját, minimum azt kockáztatja, hogy nem lesz rokonszenves, vagy azt, hogy nem fogják nőiesnek, netán nőnek tartani. Persze az sem mindegy, kivel szemben nyilvánul meg a düh. 

Ha egy másik nőre vagy dühös, az megengedhetőbb, sőt, ilyenkor a patriarchátus még kényelmesen hátra is dől, ölébe vesz egy tál popcornt és jóízűen eszeget, miközben figyeli, amit úgy hív: „cicaharc”. 

A szelíd, gyarmatosított lélek

„A fehérek gyarmatosították a fekete amerikaiakat. Ennek a folyamatnak a része volt, hogy megtanítottak minket arra, hogy elnyomjuk a dühünket, hogy soha ne tegyük őket a rasszizmus miatt érzett haragunk célpontjává” – írta bell hooks feminista elméletalkotó, társadalomkritikus. Ehhez hasonló gondolatokat fogalmazott meg Audre Lorde polgárjogi aktivista, író-filozófus is, aki 1981-ben egész előadást szentelt a düh kérdésének egy nőjogi konferencián. 

Felidézte például azt a gyakori tapasztalatát, hogy fehér feminista nők rendszeresen arra kérik, mondja el, mit érez, de ne túl nyersen, mert akkor képtelenek meghallani, amit közölni akar. „De vajon tényleg az én modorom gátolja meg őket ebben, vagy az üzenetben rejlő fenyegetés, hogy megváltozhat az életük?” – teszi fel a kérdést. Ha rámutatnak a privilégiumainkra azok a kisebbségek, akikhez nem tartozunk, az mindig kényelmetlen. Viszont azzal hárítani a mondandójukat, hogy túl dühösek, túl érzékenyek, túl intenzíven fogalmaznak, meglehetősen defenzív reakció.

„Az én dühöm nem mentség arra, hogy ne foglalkozz a vakságoddal, nem ok arra, hogy elzárkózz saját tetteid következményei elől” – figyelmeztet Lorde.

Nem lehet egyszerre a kiváltságainkat is megőrizni és elfogadónak is lenni. A kettő együtt nem megy. A kisebbségi csoportok dühös tagjai pedig sokszor ezzel az ellentmondással konfrontálnak minket. Raádásul a haragjuk a legtöbb esetben reaktív: egy olyan rendszerre adott válaszként jön létre, amely sokféle formában bántalmazza őket. 

Önrontó körök

Az előítéletek egyik megnyilvánulási módja az is, hogy egyes embereket hamarabb és valószínűbben érzékelünk dühösnek, mint másokat. Ez a torzítás a legjobb szándékunk ellenére, akár tudattalanul is létrejöhet, így fontos tisztában lennünk vele. Az Észak-Karolinai Egyetem kutatói 2020-ban megdöbbentő eredményeket kaptak, amikor 178 leendő tanárral végeztek vizsgálatokat. A pedagógusjelöltek 9–13 év közötti gyerekekről néztek rövid videókat. A gyerekek arca a hat alapérzelem egyikét fejezte ki: örömöt, szomorúságot, dühöt, félelmet, meglepetést vagy undort. Bár a leendő tanárok többé-kevésbé pontosak voltak a kiskamaszok érzelmeinek felismerésében, jellegzetes és aggasztó hibákat is elkövettek. Konkrétan: különösen a fekete fiúkat, de a fekete lányokat is gyakrabban észlelték tévesen dühösnek, mint a fehér gyerekeket. 

Ennek a torzításnak pedig messzemenő következményei lehetnek. A kutatók korábbi tanulmányokat idéznek, melyek szerint a fekete diákokat háromszor nagyobb valószínűséggel függesztik fel vagy tanácsolják el, mint a fehér tanulókat. Sajnos egy önbeteljesítő-önrontó kör is nagyon hamar beindulhat: ha egy kisgyereket igazságtalanul kezdenek el büntetni, fegyelmezni, valószínűleg tényleg egyre dühösebbé, ezáltal sok esetben engedetlenebbé válik. A sorozatos negatív tapasztalatai pedig egyre jobban elidegenítik az iskolától, ezáltal mind kevésbé lesz motivált a tanulásra, a konstruktív részvételre. 

Reakcióidő-mérő vizsgálatokban szintén azt találták, hogy fekete arcok esetén a fehér résztvevők hamarabb észlelik a dühöt, mint a boldogságot, míg a fehér arcok esetén pont fordított az összefüggés.

Ez a torzítás pedig életveszélyes is lehet, amikor, mondjuk, egy fehér rendőr rövid időegység alatt arról dönt, jelent-e potenciális fenyegetést egy fekete férfi vagy fiú. Az elmúlt években több olyan tragikus eset is történt, amikor rendőrök fegyvertelen fekete férfiakat, fiúkat gyilkoltak meg, mert rosszul mérték fel a helyzetet. Lényeges tehát, hogy értsük, ezek az előítéletek hogyan épülnek be, akár észrevétlenül, a gondolkodási folyamatainkba. 

Amikor a düh nem állapot, hanem tulajdonság

Az ókori görögök már az i. e. 4. században megfigyelték, hogy vannak emberek, akik indulatosabbak, nyugtalanabbak, hirtelen haragúbbak, mint mások – őket kolerikus temperamentummal jellemezték. Ám a düh egyéni különbségeinek tudományos tanulmányozására csak jóval később, az 1950-es években került sor. Charles Spielberger és csapata végül a ‘80-as években mutatta be nagyhatású elméletét az állapot- és vonás szintű düh (state-anger, trait-anger) megkülönböztetéséről.

Ebben a felfogásban az állapotdüh egy akut érzelmi-fiziológiai reakció, amelyet egy konkrét helyzetre adunk (ha igazságtalanság ér minket, vagy nem sikerül valami, akadályoznak minket, satöbbi), és amely az enyhe ingerültségtől az intenzív haragig széles skálán mozoghat. Ezzel szemben a düh – mint személyiségvonás vagy tulajdonság – az illető arra való krónikus hajlamát tükrözi, hogy milyen gyakorisággal, időtartamban, intenzitással él át dühöt. Úgy is mondhatnánk, az ilyen emberek dühe könnyebben kiváltható, hosszabb ideig tart, és hevesebb, mint mások haragja. 

Az, hogy a düh mint vonás, mennyire jellemző ránk, részben öröklött, temperamentumbeli tényezőkön múlik. Ugyanakkor nagy szerepe van a (koragyerekkori) környezeti hatásoknak is, hogy mit láttunk magunk körül, ki hogyan kezelte a dühét, és hogy mi magunk mennyire hatékony önkontroll-funkciókkal rendelkezünk. Lényeges viszont tudni, hogy a magas tulajdonságdüh az információfeldolgozási folyamatainkat is befolyásolja. Ebben az esetben jobban felfigyelünk az ellenségesség társas jelzéseire, hamarabb észleljük a dühvel kapcsolatos ingereket, mint a semlegeseket, és mentálisan hosszabban is foglalkozunk velük. Saját magunkról is több önéletrajzi emlékünk lesz mint dühös emberekről, és hajlamosabbak lehetünk kétértelmű helyzetekben rosszindulatot feltételezni másokról. 

Ha pedig így élünk, könnyen elmérgesedhet a viszonyunk a világgal: különösen az online térben, ahol a hírfolyamunk tényleg mindig tele van olyan posztokkal, kommentekkel, amelyek fűthetik a haragunkat. Sőt, lengyel kutatók idén nyáron publikáltak egy olyan tanulmányt is, amelyből kiderült, hogy:

azok az emberek, akik hajlamosak dühöngeni, jobban hisznek az összeesküvés-elméletekben (például különböző háttérhatalmakban), ami vélhetően még haragosabbá teszi őket.

Dühös állapotban pedig a gondolkodásunk még inkább beszűkül, ráadásul kockázatvállalóbbá válunk… – mindez azt is jelenti, hogy a népesség direkt hergelése, a frusztrációjuk különböző bűnbakok felé való irányítása különösen veszélyes hatalmi manőver a politikusok részéről. 

Védelmezhet és pusztíthat is

Az öregedéssel sok ember szerez fájdalmas tapasztalatokat: szembe kell néznie a családtagjai, a barátai, a párja elvesztésével, vagy azzal, hogy már egyáltalán nem, vagy nem úgy, nem olyan sebességgel tud elvégezni különböző tevékenységeket, amelyek korábban jól mentek neki. De más dolog szomorúsággal reagálni a veszteségre, és más következményekkel járhat, ha haragudni kezdünk miatta az egész világra, és megkeseredünk. 

A Concordia Egyetem munkatársai 2019-es kutatásukban 226 montreáli idős ember adatait elemezték. Azt találták, hogy a harag napi szintű megélése a 80 évnél idősebb résztvevőknél összefüggött a gyulladás és a krónikus betegségek gyakoribb előfordulásával, súlyosabb szintjével, míg a fiatalabb idősek esetében nem. Az ok a szerzők szerint abban keresendő, hogy

a düh egy energetizáló érzelem, amit a fiatalabbak még képesek lehetnek üzemanyagként felhasználni, viszont ha visszafordíthatatlan veszteségekről vagy elérhetetlenné vált célokról van szó, akkor a harag inkább felemészt minket.

Ebben a léthelyzetben a szomorúság adekvátabb érzelem, hiszen segít elgyászolni a korábbi célokat, hogy azok helyébe új, reálisabb célkitűzések léphessenek. 

  

Mikor van tehát baj a dühvel?

A düh teljesen természetes emberi érzelem, amely felkészít minket arra, hogy erőfeszítéseket tegyünk, hogy harcoljunk: segít, hogy kiálljunk az igazunkért, a jogainkért, a határainkért, a céljainkért. Ha viszont elfojtjuk a dühünket, az belülről fog rágni minket, ami jó eséllyel testi tünetekhez vezet. Az is lehet, hogy kerülőutakon, passzív-agresszív viselkedésekben, cinizmusban, agresszív humorban nyilvánul meg, vagy addig-addig gyülemlik fel bennünk, mígnem robbanni fogunk – bármelyik opció is valósul meg, tulajdonképpen arról mondunk le, hogy irányítsuk a haragunkat. 

Az is gyakori probléma, hogy a dühünkkel célt tévesztük: nem ott és akkor éljük meg, ahol keletkezett, hanem akivel szemben meg merjük engedni magunknak, ez pedig hatalmi kérdés, hiszen ilyenkor a nálunk gyengébben vezetjük le a frusztrációnkat.

Érdemes megvizsgálni a dühünket megelőző gondolatokat is, és feltárni, hogy ezek a valóság pontos felmérései-e, vagy belecsúsztunk az irrealitásba, és igazából a saját démonainkkal hadokozunk, miközben a környezetünket pusztítjuk.

Természetesen az sem mindegy, hogyan fejezzük ki a haragunkat: fontos, hogy az agresszió helyett az asszertivitást válasszuk, és a saját igényeinket, szükségleteinket úgy érvényesítsük, hogy közben tiszteletben tartjuk mások jóllétét. 

Mint a fentiekből láthattuk, gond lehet az is, ha olyan dolgokon dühöngünk, amelyekre nincs hatásunk. De annak megítélése, hogy egyes helyzetekben mi a valódi mozgásterünk, sok esetben nem könnyű. Ha viszont beletörődünk a helyzetünkbe, egyfajta gépies közönybe süllyedhetünk, ami még inkább csökkenti annak az esélyét, hogy változzon valami. Mígnem eljutunk a tanult tehetetlenség állapotába, infantilizálódunk, és már azokat a dolgokat sem próbáljuk meg, amiket viszont meg tudnánk oldani. Ne tegyük meg a hatalmaskodóknak ezt a szívességet! Lényeges, hogy megtaláljuk azokat az akár egészen apró sikereket, amelyeken el tudunk indulni, amelyek teljesítésével újra tetterősnek élhetjük meg magunkat. 

Illusztráció: Kurszán Kovács Andi

Érzelmekről szóló sorozatunk korábbi részei: üresség (illusztrátor: Román Krisztina), kíváncsiság (illusztrátor: Mikes Adél) és vágy (illusztrátor: Poszovecz László). 

Milanovich Domi