Az irigység korát éljük, de eldöntheted, másokat húzol le vagy magadat emeled fel

–

Érdekes, hogy az irigységnek több nyelvben, kultúrkörben is a látáshoz van köze. A latin invida (irigység) kifejezés az invidere szóból származik, ami azt jelenti, ellenségesen nézni. Persze ezt a „gonosz tekintetet” sokszor elfedjük vagy tettetett kedvességgel kompenzáljuk. Az irigység ugyanakkor könnyen el is vakíthatja azt, aki szenved tőle. Ha valaki folyton arra összpontosít, mije van másoknak, ami neki nincs, akkor egy idő után egyre kevésbé tudja értékelni, élvezni azt, ami igenis megadatott neki, vagy amit kemény munkával elért.

Nem véletlen, hogy Dante „Isteni színjáték”-ában „az irigy lelkek” szemhéját vasfonallal varrták össze: mivel életükben csak a földi javakat lesték, vakon kell megtanulniuk észrevenni azt, ami az életben igazán számít. 

A pszichológiától természetesen távol áll a bűnökben való gondolkodás, és inkább azt hangsúlyozza, hogy az irigységnek mint bármely más érzelemnek, helye van az egészséges emberi érzelmek spektrumában. De nem mindegy, mennyire tudjuk kordában tartani, és mire használjuk: mások lehúzására vagy önmagunk felemelésére. 

Az irigység a sóvárgásról, a féltékenység a birtoklásról szól

Bár az irigységet és a féltékenységet sokan összekeverik vagy szinonimaként említik (főleg angol nyelvterületen), érdemes különbséget tenni a kettő között. Az irigység azt jelenti, hogy vágyunk valamire, ami a másiknak van, de nekünk nincs; féltékenység pedig akkor keletkezik bennünk, amikor fenyegetve érezzük magunkat, hogy mások elveszik tőlünk azt, ami nekünk van. A féltékenység általában háromszöghelyzet: tipikus esete, amikor attól félünk, hogy a partnerünk megcsal vagy elhagy minket. Persze az sem kizárt, hogy egyszerre érzünk féltékenységet és irigységet: féltékenyek vagyunk, mert a párunk mostanában estébe nyúlóan dolgozik az egyik munkatársával, és irigykedünk, mert ezt a munkatársat nálunk sportosabbnak, extravertáltabbnak, sikeresebbnek észleljük. 

Noha elsőre talán szőrszálhasogatásnak tűnik az irigység és a féltékenység közti különbségtétel, igazából akkor lesz – akár önismereti – jelentősége, ha megnézzük, milyen érzelmek társulnak egyikhez-másikhoz a kutatások szerint. Míg ugyanis a féltékenységet a düh, a szorongás, a veszteségtől való félelem és a bizalmatlanság jellemzi, addig az irigységgel általában a szégyen, a vágyakozás, a neheztelés és bizony, a kisebbrendűségi érzés jár együtt.

Az irigységnek elsősorban a hiányhoz van köze, ahhoz, hogy elégtelennek éljük meg magunkat – ez viszont azon is múlik, mihez képest szemléljük magunkat, tehát milyen elképzeléseink vannak arról, milyennek is kéne lennünk, hol kéne tartanunk az életben, mi mindent kéne birtokolnunk.  

„Tükröm-tükröm, mondd meg nékem!”

A társadalmi nemiszerep-elvárások hatását számos vizsgálat kimutatta: míg a férfiak irigysége gyakrabban irányul a pénzre, a státuszszimbólumokra (karóra, autó) és a teljesítményre (sport, szex), addig a nők közül aránylag többen vágynak olyan külsőre, testi adottságokra, ruhatárra, mint amilyen egy ismerősüknek vagy egy sztárnak van. A szépség a belsővé tett előítéletek miatt a nők körében központibb kérdés, és sajnos fokozhatja a köztük lévő rivalizációt is, mint a Hófehérke című mesében.   

A nemi különbségek mellett izgalmas életkori különbségek is kirajzolódnak az eddigi kutatásokból. A San Diegó-i Kaliforniai Egyetem pszichológusai, Nicole Henniger és Christine Harris 2015-ös tanulmányukban 987 résztvevőt kérdeztek meg arról, kiket és miért irigyelnek. A válaszok elemzéséből kiderült, hogy a fiatalok nagyobb valószínűséggel irigyelnek másokat, mint a középkorúak vagy az idősek. Míg a 30 év alattiak 80 százaléka számolt be arról, hogy az elmúlt egy évben legalább egyszer erős irigység kerítette hatalmába, addig az 50 év felettiek körében ez az arány 69 százalékra csökkent. Előfordulhat tehát, hogy idővel az irigység tompul bennünk, vagy legalábbis azt tanuljuk meg, hogy nem érdemes őszintén beismerünk.   

Emellett az is érdekes volt ebben a vizsgálatban – és más kutatások is hasonló eredményeket hoztak –, hogy az emberek többsége a kortársaihoz és a vele azonos neműekhez hasonlítja magát, idővel pedig az irigység kiváltó oka is változni látszik: míg a fiatalok inkább a többiek romantikus sikereit irigyelték, az idősebbek a szakmai elismerést és a pénzt. Ez egybevág Erik Erikson széles körben ismert fejlődéselméletével is, mely szerint a fiatal felnőtt éveinkben az intimitás, ezt követően pedig a generativitás, az alkotóképesség létrehozása, fenntartása jelent számunkra gyakrabban életfeladatot. 

Az érzelmek iránytűk a társas világban

Az irigység, mint minden más érzelem, információt is hordoz számunkra, és a pillanatok törtrésze alatt segít eligazodni a társas környezetünkben. E megközelítés szerint

irigységet akkor élünk át, amikor egy magasabb státuszú emberrel találkozunk, és az a célja, hogy valamilyen úton-módon csökkentsük ezt a státuszkülönbséget.

A kutatók ez alapján kétféle irigységet különböztetnek meg: a rosszindulatú irigységet, amely arra ösztönöz minket, hogy mások státuszát csökkentsük (például azzal, hogy leértékeljük a teljesítményüket vagy negatív pletykákat terjesztünk róluk, stb.); illetve a jóindulatú irigységet, amely arra motivál minket, hogy a saját státuszunkat növeljük, általában az erőfeszítéseink fokozásával. Ilyenkor az irigyelt személyt csodálni kezdjük, tanulunk tőle, és még többet teszünk azért, hogy valami hasonlót érjünk el, mint ő. 

De min múlik, hogy valaki rosszindulatú vagy jóindulatú irigységet vált ki belőlünk? Az egyik legfontosabb tényező ebben, hogy mit gondolunk arról, mennyire érdemelte meg az illető azt, amije van. Ha arra jutunk, hogy sorsának alakulásában kevés a személyes felelőssége (csak jókor volt jó helyen, szerencsés vagy gazdag családba született), illetve negatív tettekkel (csalással, törtetéssel, agresszióval, korrupcióval) jutott előre, akkor nem fogjuk igazságosnak, megérdemeltnek tartani a pozícióját, és nagyobb valószínűséggel fogunk rosszindulatú irigységet érezni iránta. Ez egyúttal azt is jelenti, hogy

olyan társadalmi rendszerekben, ahol az „urambátyám” politizálás érvényesül, az emberek egyrészt megszokják, hogy nem a kemény munka, hanem a protekció, az ügyeskedés vezet eredményre, ezáltal pedig könnyen elharapódzhat a lakosság körében a rosszindulatú irigység.

Mert nem látják azt, hogy az erőfeszítéseikkel célt érhetnének (a jóindulatú irigység kevésbé lesz opció) – mintha a tettek és a következmények egyre inkább elszakadnának egymástól. 

Azt, hogy a másik sikerének észlelt megérdemeltsége tesz különbséget az irigység két típusa között, 2020-ban egy nagyszerű magyar kutatás mutatta ki. Bolló Henrietta, Háger Dzsenifer Roxána, Manuel Galvan és Orosz Gábor munkájából egy másik meglepő dologra is fény derült: arra, hogy – a közhiedelemmel ellentétben – a megkérdezettek nem a leggazdagabbakat irigyelték a legjobban, hanem azokat, akik köztiszteletben álltak. Tehát a kézzelfogható anyagi javaknál (az objektív társadalmi státusznál) nagyobb súllyal esett a latba, hogy az illetőt mennyire csodálták mások, mekkora befolyást, hatást tulajdonítottak neki (mekkora volt a szubjektív társadalmi státusza).

Más vizsgálatok alapján is úgy tűnik, noha az anyagiak jelentőségét hajlamosak vagyunk túlbecsülni, a szubjektív státusszal kapcsolatos összehasonlítások gyakran nagyobb önrelevanciával bírnak számunkra: ha valaki olyasmiben jobb nálunk, ami a saját identitásunknak is központi eleme, az elsőre nagyon fenyegető lehet – vagy akár még sokadszorra is.  

Mindig találsz olyat, akitől rosszul érezheted magad

Egy kognitív viselkedésterapeuta, Windy Dryden szerint két tényező tesz különösen sebezhetővé minket az irigységgel szemben a közösségi médiában, ahol folyamatosan mások „tökéletes” boldogságáról, „tökéletes” családjáról, párkapcsolatáról, munkájáról, utazásáról látunk képeket. Az egyik az alacsony önértékelés, ami más kutatások szerint is összefügg az irigység magas szintjével, a másik pedig, amit úgy hív, deprivációs intolerancia. Ez azt a képességünket jelenti, hogy mennyire tudjuk elviselni, ha nem kapjuk meg azt, amit szeretnénk. 

Erről Frans de Waal klasszikus állatkísérlete jutott az eszembe, amelynek során

majmok lelkesen hajtottak végre feladatokat uborkaszeletekért. Aztán az egyiküknek elkezdtek szőlőt adni…

A finomságot látva a többiek kedve hamar elment mind az uborkaszeletektől, mind a korábban örömöt jelentő munkától. Ezzel persze egyáltalán nem azt akarom mondani, hogy igazságos, ha valaki szőlőt, más meg uborkát kap ugyanazért a teljesítményért, sőt! Fontos, hogy tegyünk az egyenlőtlen bánásmód és a társadalmi igazságtalanságok ellen (Magyarországon a leggazdagabb 1 százalék birtokolja a lakossági összvagyon 33,5 százalékát, ami tarthatatlan állapot).   

Csak arra igyekeztem rámutatni, hogy a megfosztottságérzés és az irigység akkor erősödik fel, amikor a dolgokat nem önmagukban, hanem másokhoz viszonyítva szemléljük. Ha körülöttem például senkinek sincs drága telefonja, kevésbé fog zavarni, hogy nekem sincs, mint amikor az összes osztálytársamnak az van (relatív depriváció). Vagy ahogy a bevezetőben említett Bertrand Russell érzékelteti egy meglehetősen férfias példával: „Ha dicsőségre vágysz, irigyelheted Napóleont, de Napóleon Caesart irigyelte, Caesar Nagy Sándort, és Nagy Sándor, megkockáztatom, Herkulest, aki soha nem is létezett.”

Egy olyan korban, amelyben a reklámok folyamatosan vásárlásra, túlfogyasztásra ösztönöznek minket, különösen fontos lehet felismerni, mi az, ami nélkül tulajdonképpen jól megvagyunk. Különben mindig lesz egy újabb, menőbb, okosabb modell, amit be kell szereznünk. Emellett azt is lényeges tudatosítani:

attól még, hogy nem tartunk ott, mint mások, nem értünk el vagy halmoztunk fel annyit, egyáltalán nem vagyunk rosszabbak vagy kevésbé értékesek, mint ők. 

Néha még saját magunkra is irigykedünk

Az online tér furcsa hozadéka, hogy a közösségi médiabeli énünk és a hétköznapi énünk elkezdhet távolodni egymástól. Egy idő után akkora lehet a szakadék a kettő között, hogy végignézünk a tökéletesen megkreált posztjainkon, és elkezdünk irigykedni arra az önmagunkra, akit ott látunk, majd pedig aggódni a valóságos életünkért – hiszen nemrég még olyan boldogok voltunk! Közben meg elfelejtjük, hogy úgy posztoltuk ki azt a mosolygós képet a párunkkal, hogy tulajdonképpen elég sokat veszekedtünk azon a nyaraláson, vagy hogy a hosszú munkaórákat, a sok stresszt nem jelenítettük meg, csak a munkahelyi sikereinket. 

Érdemes tehát számolni ezzel a torzítással, ahogy azzal is, hogy kutatások szerint a passzív Facebook-használat károsabb, mint az aktív. A Michigani Egyetem professzora, Ethan Kross és munkatársai két héten át, napi ötször kérdeztek rá emberek érzelmeire, és azt találták, hogy azok, akik kukkolásszerűen, passzívan görgették a hírfolyamukat, gyakrabban voltak irigyek, és ez negatívabban hatott a lelki jóllétükre. Fontos lehet tehát törekedni arra, hogy a közösségi médiát inkább kapcsolattartásra, célirányos tájékozódásra, kommentelésre, posztolásra használjuk. 

Édes a káröröm, de belefulladunk

Amit még lehet tapasztalni a közösségi médiában, az a káröröm időnkénti kirobbanása, áradása (magáról a kárörömről ITT írtam korábban). Jó, ha tudod, hogy az irigység és a káröröm, úgy tűnik, neurológiai értelemben is kapcsolódik egymáshoz. Egy japán vizsgálatban fMRI-készülék segítségével mérték a résztvevők agyműködését. A megkérdezettek náluk magasabb státuszú személyt képzeltek el, és minél intenzívebb irigységet éreztek az illető iránt, annál hevesebben tüzelt az agyukban a fizikai fájdalom feldolgozásában is szerepet játszó hátsó-elülső cinguláris réteg. Ezt követően, amikor a résztvevők azt képzelték el, hogy ugyanez a személy elbukik, akkor az agyuk jutalommal összefüggő területeiben, a ventrális striatum dopaminban gazdag örömközpontjaiban növekedett az aktivitás – annál inkább, minél irigyebbek voltak a személyre. 

Tehát az irigység erőssége előrejelezte a káröröm erősségét! Ahogy az egyik szerző, Hidehiko Takahashi által idézett japán mondás tartja:

„mások szerencsétlensége a méz íze”. De ez a méz hosszú távon mérgező lehet, és egyfajta függést is kialakíthat: egyre inkább növelni kell az adagot, hogy jutalmazó maradjon a káröröm.   

Ezt vidd magaddal

Az irigységkutatásban fontos lépést jelentett egy 2018-ban publikált ausztrál vizsgálat, amely reprezentatív mintán, összesen 18 ezer fővel készült, és amelynek során 2005-ben, 2009-ben és 2013 vettek fel adatokat ugyanazoktól a személyektől. A hosszmetszeti kutatás egyik legfontosabb tanulsága az volt, hogy az irigység magasabb szintje mind a jelenben, mind a jövőre nézve előrejelezte a mentális egészség alacsonyabb szintjét. Egy másik tanulmányban az irigység és a depresszió összefüggését tárták fel, amely részben a megromlott emberi kapcsolatokon, a társas támogatás hiányán, részben az alacsony pszichés rugalmasságon keresztül valósul meg. 

Lényeges, hogy mentálisan ne fixálódjunk annak méricskélésére, kinek mije van, ne pörögjünk bele az irigység önrontó köreibe. Hanem amikor észleljük magunkon, vizsgáljuk meg, miről szól ez az érzés. Az irigység ugyanis, ha jól használjuk, rámutathat olyan hiányokra, eddig meg nem valósult mérföldkövekre, életcélokra, amelyekről talán nem is gondoltuk, hogy ennyire fontosak nekünk. De sosem késő, hogy elkezdjünk mozogni feléjük. 

Illusztráció: Őri Boglárka

Érzelmekről szóló sorozatunk korábbi részei: üresség (illusztrátor: Román Krisztina), kíváncsiság (illusztrátor: Mikes Adél), vágy (illusztrátor: Poszovecz László) és düh (illusztrátor: Kurszán Kovács Andi).

Milanovich Domi