Tegyük fel a szokásos kérdést, megfordítva: mi a titka annak, hogy egy fogyókúra NE sikerüljön? Ha most félretesszük az agyonragozott „mit együnk és mit ne együnk?” témát, és inkább a mélyebb összefüggésekre figyelünk, van itt legalább négy fontos kérdés.

1. Megértettük-e a túlsúly üzenetét?

Aki abból indul ki, hogy a teste minden ok nélkül hozza létre a zsírpárnákat, nagy tiszteletlenséget követ el saját maga ellen. Úgy is fogalmazhatnék, hogy

a test üzenetét nem átvenni legalább akkora ostobaság, mint az ajánlott levél elől menekülni.

Lehet, hogy nem könnyű szembenézni olyan érzésekkel, mint az örömtelenség, a magány, az üresség, a túlhajtottság, az értelmetlenség, a szégyen és a többi... mégis sokkal bölcsebb abból kiindulni, hogy a háj nem véletlenül gyarapodik. Közünk van hozzá. Ha azzal áltatjuk magunkat, hogy nem is tudunk róla, ha az érzelmi életünk árnyékosabb oldalát el is takarjuk a szemünk elől, a testünk elég hű módon tükrözi életmódunkat, étkezési szokásainkat, ezek pedig szoros összefüggésben vannak lelkiállapotunkkal és érzelemvilágunkkal.

A test üzenetét befogadni bátorságot, őszinteséget, nyitottságot igényel önmagunk rejtettebb részébe. Mivel ezek nagyrészt tudattalan folyamatok, legtöbbször nem is megy egyedül. Egy igaz barát, egy tapasztalt terapeuta, vagy az úgynevezett szomatodráma játék sokat segíthet, hogy tisztábban lássunk: mi elől is menekülünk, milyen jellegű ürességet próbálunk kitölteni, mit jelent az evés számunkra, mire vágyunk igazán... és így tovább.

2. Mi a fogyókúra érzelmi mozgatórugója?

Nyilvánvaló, hogy karcsúbbnak lenni előnyösebb, csinosabb és egészségesebb is. Nagyszerű cél, amelyért érdemes erőfeszítéseket tenni. Azonban a legtöbb ember akkor kezd bele valamilyen szigorú diétába, amikor intenzíven megéli, hogy nem tetszik magának, viszolyog önmagától, kritizálja, elutasítja és utálja saját testét. Rosszabb esetben: megbetegszik, és nyilvánvalóvá válik, hogy fogynia kellene. A viszolygás, az undor vagy a betegség adja gyakran a végső lökést: „most aztán tényleg csinálnom kell valamit”.

De gondoljuk végig: származik-e bármi jó hosszútávon, ha az ellenségeskedés, harag, elutasítás, viszolygás adja hozzá az energiát? Ha például egy kisgyereket rá akarunk venni valamire, lehet-e kényszeríteni, bántalmazni, zsarolni? A válasz: persze hogy lehet, hiszen kisebb. De, lehet-e hosszútávon, következmények nélkül csinálni mindezt? Nyilvánvaló, hogy nem! Legkésőbb kamaszkorban, amikor megerősödik a gyermek, elkerülhetetlenül jön a nagy családi jojó-effektus: a lázadás.

Ha hosszabb távon szeretnénk alakítani valamit a testünkön, ajánlatos szeretettel és odafigyeléssel csinálni. Akárcsak a gyermeknevelést.

Bölcs dolog elfogadni a jelenlegi helyzetet, önámítás nélkül, tükörbe nézve, túljutva az elutasítás és elmenekülés kényszerén. Hasznos úgy kezelni, mint egy bajbajutott, de szeretett gyermeket, és együttérzéssel segítő kezet nyújtani neki...

3. Hogyan kommunikálunk közben a testünkkel?

Ha egy csecsemőt meg akarunk érteni, három dologra lesz szükségünk: ismerni kell, szeretni kell, és rendszeresen kommunikálni kell vele. Ugyanez a helyzet a testünkkel is, csak ez talán kevésbé nyilvánvaló a legtöbb ember számára. Pedig a testtel folytatott párbeszéd akkor is zajlik, ha nem tudunk róla.

Tipikus néma beszéd a testünkhöz a fogyókúra megkezdése előtt: „A francba, hogy nézel ki?! Ronda vagy! Főleg a derekad meg a segged... undorító! Na jó, ez így nem mehet tovább! Holnaptól nem kapsz édességet! És felejtsd el, hogy este hat után... stb. stb.”  El tudjuk képzelni, mihez vezetne, ha egy gyermeket próbálnánk így nevelni? Még egy növény is kipusztulna mellőlünk, ettől a hozzáállástól...

Ha eljutunk odáig, hogy legalább tudatára ébredünk ezeknek a belső, gondolati szintű párbeszédeknek, az már óriási előrelépés. Mert akkor esélyünk lesz arra, hogy módosítsunk a hangnemen. A hosszú távú siker titka az együttműködés, a jó bánásmód, a valódi odafigyelés... és ez alól a fogyókúra sem kivétel.

A kényszerített, zsarolt, éheztetett, bántalmazott test előbb-utóbb ellenünk fordul, nem rossz szándékból, csupán törvényszerűen.

Ha úgy döntünk, hogy le akarunk fogyni, érdemes minél több együttérzéssel és szeretettel kommunikálni a testünkkel. Csak a példa kedvéért, mondjuk valahogy így: „Elfogadom, hogy most itt tartunk, és tudomásul veszem, hogy így nézel ki, ahogy. Megvan az oka annak, hogy ide jutottunk. De most változtatni szeretnék ezen. Nagyon vágyom rá, hogy karcsúbbá válj. Kérlek, légy partner ebben! Neked is javadra fog válni az egész. És ezt csak közösen tudjuk véghezvinni! Kitalálok valamit, ami neked is kedvedre lesz, és én is örömmel tudom csinálni. Szükségünk lesz fegyelemre, kitartásra. A rövid távú élvezetek egy részéről lemondunk, a hosszú távú öröm érdekében... stb.”

4. Az akarás vagy az élvezet hatja-e át a folyamatot?

„Nem akarásnak nyögés a vége” – tartja a mondás, de sokszor az a helyzet, hogy a nagy akarásnak is nyögés a vége. Úgy tűnik, életünk legjelentősebb élményeihez nem igazán az akaráson keresztül jutunk. Sokkal jelentősebb dolgokat tudunk véghezvinni, ha olyasmit csinálunk, amit már önmagában élvezünk. Megvan az akarat szerepe is a folyamatban, de elsősorban abban, hogy tényleg akarni kell a változást, jobban, mint, mondjuk, a kényelmet. Aztán, a fogyókúra során – főként a nehéz időkben – leginkább kitartásra és fegyelmezettségre lesz szükségünk. Ezt pedig akkor tudjuk megadni magunknak, ha a folyamat nagy részét élvezzük.

Élvezet és öröm nélkül hamar elfáradunk, elunjuk, feladjuk.

Saját akaratunk elgyengülését átélni pedig csak tovább rontja önbecsülésünket és kedélyállapotunkat, így végül oda juthatunk, hogy egy rejtélyes erő megfoszt bennünket a beszámíthatóságunktól, a hűtőszekrényhez vonz, és arra kényszerít, hogy magunkévá tegyük azt, amit ott találunk...

Dr. Buda László

www.szomatodrama.hu