A fiktív példaképek valódi erőforrást jelentenek az életben

–

Nemrég arról kérdeztek, nekem kik voltak a példaképeim eddigi életem során. Meglepődve vettem észre, hogy szinte csak fiktív karakterek jutnak eszembe a gyerek- és kamaszkoromból, akik viszont igazán jelentős és kézzelfogható módon határozták meg a gondolkodásomat, sőt talán egyes döntéseimet is.

Fontos azonban hangsúlyozni, hogy a rajongás és a példaképválasztás nem ugyanazt jelenti. Míg előbbi során az általunk imádott embert vagy fiktív hőst mindenféle olyan tulajdonsággal is felruházhatjuk, amelyhez se neki, se nekünk semmi közünk valójában, addig egy példakép esetében olyan jellemzőkre tudunk rácsatlakozni, amivel kapcsolatban ott az azonosulás lehetősége. Legyen az már felismert hasonlóság vagy egy vágyott tulajdonság, tevékenység, amelyről viszont reálisan hisszük, hogy számunkra is elérhető.

„A gyereknek első és legfontosabb példaképei a szülei, és ahogy egyre nagyobb lesz, tágul ez a spektrum: óvodáskorban már gyakran választ a tágabb családból, a nagynénik, nagybácsik, családi barátok közül” – kezdi Víg Sára gyerekpszichológus.

A családon kívüli példaképek és a fiktív karakterek közül választott minták korszaka körülbelül egyszerre kezdődik el, négy-öt évesen. A szakemberek nem győzik hangsúlyozni a mesék szimbolikus mivoltát számos téma kapcsán, és a példaképek esetében sincs ez másként: tudat alatt, a legmélyebb ösztönösség szintjén képes ugyanis a gyerek (és később a kamasz vagy a felnőtt is), kapcsolódni ahhoz a folyamathoz, amelyet a saját hőse átél, illetve a hozzáálláshoz, a cselekvőképességhez, a benne megjelenő tulajdonságokhoz, miközben egy-egy nehézséget leküzd és megtalálja a boldogulás útját.

Az időtlenség és állandóság biztonsága

„Az egész gyerekkor egy gyakorlópálya, ahol kisebb téttel próbálhatjuk ki az érzelmeinket, reakcióinkat, és tanulhatunk mintákat arra, mit hogyan kell megoldani az életben. A kamaszkor már nagypályán jelenti ugyanezt: ebben az időszakban ugyanolyan fontos szereppel bír a fantázia, a szerepjáték, a mese, még ha ez más műfajokban is mutatkozik meg.

A képzelet ugyanis remek eszköz arra, hogy megtapasztaljuk a bennünk rejlő képességeket, kapcsolódási módokat, és kortól függetlenül ad lehetőséget az önismeretben való elmélyülésre” – véli a szakember.

A fiktív példaképek sokszor nagyobb biztonságot adnak, mint a valódi emberek: hiszen sohasem öregszenek, mindig állandóak, újra és újra vissza lehet térni hozzájuk, és velük együtt egy konkrét élethelyzethez, nehézséghez, amelyből erőt meríthetünk. Ők már egy bejárt utat kínálnak számunkra, amelyet velük együtt végigjárhatunk többször is. Miközben életük minden apró részletébe beleláthatunk, nem csupán azokba, amelyekbe egy kívülálló beengedne minket – például egy hús-vér példakép esetén.

A pszichológus szerint veszély akkor jelenik meg a fiktív karakterekhez való viszonyulás kapcsán, ha egy szeretetben, kapcsolódásban hiányt szenvedő gyerek általuk igyekszik pótolni a kötődést. Ez azonban már a fanatikus rajongásba átcsúszó viselkedés, és nem említhető egy napon a motiváló, ambíciókat előmozdító példaképekkel.

Hermionétól a Pókemberig – bárki lehet viszonyítási pont

A fiktív példaképekről gondolkodva sokakkal beszélgettem, és több Facebook-csoportban is végeztem kisebb közvéleménykutatást.

A harmincas nők között meglepően sokaknak bírt nagy jelentőséggel a múltjában Anne Shirley személye (egyébként nekem is), aki Lucy Maud Montgomery egyik legismertebb regényhőse. Bár az általa élt élet már a mi gyerekkorunkban sem volt azonos a jelennel, mégis rengetegen azonosultak a jellemével és kerestek kapaszkodót a döntéseiben.

A másik nagy példakép a ’90-es évek második felétől kiskamaszkorukat élő lányok számára, Hermione Granger, aki végre nem a szépség jegyében lett meghatározó főhős, hanem az eszéért, a becsületességéért, a személyiségéért vált méltóvá arra, hogy kislányok milliói gondoljanak rá, amikor „csak okosnak” vagy „csak barátnak” érezték magukat egy aktuális élethelyzetben.

Persze neki is léteznek elődei, például az Austen-hősnők között, akik szintén gyakran felmerültek a példaképek sorában.

Barbinak ezzel szemben egy másik varázsló, egy fantasy-karakter segített a nagy felismerésben. „Édesapám adta a kezembe a könyvet, amelynek főhőse hasonló vívódásokon ment keresztül, mint én akkoriban. Általa tudtam megfogalmazni magamnak, hogy mindenkinek van egy világos és egy sötét oldala, hogy a világban mindig az egyensúlyra kell törekedni, és hogy a halál is az élet része.”

Zsófinak pedig az ellenazonosulás hozott el egy máig viszonyítási pontként működő igazságot:

„Szabó Magda Pilátusának főszereplője ébresztett rá, hogy milyen nem akarok lenni a másokkal való kapcsolataimban. Számomra ez a regény alapvető személyiségjegyekre világított rá, amelyeket felismertem magamban, és azóta kifejezetten figyelek rájuk.”

A kisfiúkból mára felnőtt férfivá ért generációban sokan találtak példaképet a képregényhősök között, akik egy idő után már nemcsak a lapokon, de a mozivásznon is elkezdtek megelevenedni, és megmutatták, hogy a legátlagosabb ember is bírhat szuperképességekkel: és igenis előfordul, hogy a kevésbé észrevehető, a halk szavú, a becsületes fiú menti meg végül a világot. Clark Kent vagy Pókember sok fiúban tartotta a reményt, amikor a való életben kevésbé találtak követendő példát. A sor persze a végtelenségig folytatható: indiánregények szereplőivel, kalandos felfedezőkkel vagy épp Bornemissza Gergellyel, és más – történelemből vett, de mégis – fiktív karakterekké írt alakok sorával. 

Boldogabbá tesz a gazdagabb belső világ

A példaképek inspirációt adnak, növelik az önbizalmat, segítenek a célkitűzésekben: nem véletlen, hogy kutatások bizonyítják: az üzleti életben is sikeresebbek azok, akiknek vannak példaképeik.

Miért ne lehetne hasonló a helyzet az érzelmi világunkat, a bátorságunkat, a másokhoz való kapcsolódásainkat tekintve? Hiszen utóbbi jellemzők erősen táplálkoznak a belső világunkból, éppen ezért könnyen sűríthetők össze akár fiktív karakterekben is.

„Nem is úgy fogalmaznék, hogy az boldogabb, akinek vannak fiktív példaképei. Inkább úgy, – és a kettő valahol mégiscsak összefügg, – hogy az, akinek gazdagabb a belső világa. Erre egyébként számos kutatás is felhívja a figyelmet. Persze a fikcióval való találkozás ma már sokféle platformot jelenthet: közhelyes talán a könyvek és az olvasás prioritását hangsúlyozni, mégis kikerülhetetlen. Valahogy úgy tudnám ezt láttatni, hogy amit saját magunk képzelünk el, az százszázalékosan hat ránk, amit viszont mások által rajzolt képekben látunk, az tízben” – hangsúlyozza a pszichológus.

Víg Sára hozzáteszi: természetesen ettől függetlenül a filmek is jó terepei a fantázia bekapcsolásának vagy akár az érzelmek gyakorlásának, csak tudatában kell lennünk, hogy szűkebb határokat húznak. „Ha egy filmhősről írjuk tovább a történetet a fejünkben, ott kicsit a színészről is fantáziálunk, ez pedig megint csak elvezethet a cél nélküli rajongásba, ami talán manapság még veszélyesebb. A közösségi médiának köszönhetően ugyanis még könnyebben elérhetők az idolok, akikkel kapcsolatban egy fiatal könnyebben beleeshet a csapdába, hogy ne értse: a vele való kontaktus egy paraszociális kapcsolat, nem valódi emberi viszony.”

A fiktív karakterek tekintetében ma már kikerülhetetlen beszélni az online játékokban feltűnő szereplőkről is.

„Itt is a játék jellege a mérvadó: lehet belőle erőt meríteni, hogy végigérsz a pályákon, és a hősöd teljesítette a feladatot. A kérdés, hogy mi jelentette a nehézségeket. Ha csak lövöldözni kell, miközben nem is egy, hanem hat életed van, az inkább eltávolít a realitástól vagy a személyiség valós erejétől, minthogy inspirációval szolgálna a való életben is” – figyelmeztet a szakember.

Egy fiktív példakép valódi erőforrás lehet

Arra pedig, hogy mennyire nagy szerepet játszanak a személyiségfejlődésünkben, az önismeretünkben a fiktív példaképeink, igazán erős bizonyíték, hogy a felnőtt terápiákban is gyakran előkerülnek. 

„Sokszor használom ezt a kérdést felnőtt klienseknél, hiszen gyakori, hogy a fiktív példaképeiken gondolkodva jobban megértik a saját múltbeli működésüket. Igazi nagy aha-élményeket hozhat, amikor ráébred valaki, miért éppen az az olvasmány, film, sorozat mozgatta meg gyerek- vagy kamaszkorában, ami a kedvence lett. Egyértelműnek tűnhet, de sokszor sokkal mélyebb dolgok rejlenek mögötte, mint elsőre hinnénk” – mondja Víg Sára.

A pszichológus szerint a példaképek lényege, hogy a saját identitásunkhoz kapcsolódnak.

Hozzájuk való viszonyunk legfontosabb része, hogy minket miképpen formálnak. A fiktív példaképek valódi erőforrást jelenthetnek a célkitűzések, az inspiráció, a mélypontokról való felállás tekintetében: éppen ezért ne szégyelljünk olykor visszanyúlni értük, vagy épp a gyerekeink kezébe adni őket.

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/ vgajic

Széles-Horváth Anna