Embertelen módszerek, abúzus és adoptálás – Simone Biles amerikai tornászt múltbéli traumái élete egyik legfontosabb pontján, a tokiói olimpián kényszerítették térdre. Talpra állásának történetét dolgozza fel a Netflix dokumentumfilmje, amit Széles-Horváth Anna nézett meg.
Árvai Nóri hatdiplomás pszichológusként saját bőrén tapasztalta meg, milyen utóhatásai vannak egy autóbalesetnek, és kidolgozott egy módszert szorongó vezetőknek, hogy kézizzadás és szívdobogás nélkül újra élvezni tudják a vezetést.
A harmincas éveiben járó Anikó jelenleg egy átmeneti szállón él. A férje tette földönfutóvá: szabályosan el kellett szöknie az otthonából, mert az életét féltette. Jelenleg azon dolgozik, hogy visszakaphassa a gyerekeit. Az éveken át tartó abúzus során maradandó sérüléseket szenvedett, kitörtek a fogai, megsérült a koponyája, és halláskárosult lett, de a lelki sebek még súlyosabbak, poszttraumás stressztől szenved.
Olvasónk, Kriszta, évekkel ezelőtt szexuális erőszak áldozata lett. Arról ír, milyen érzések, gondolatok születtek meg benne a bűncselekmény óta, és milyen felismerésekre jutott.
A szülők merő jószándékból sokszor túlterhelik a gyerekeiket, megpróbálnak nekik mindent megadni, amiből nekik anno nem jutott elég. De mennyi az elég, mi szolgálja a gyereket, és mi az, ami már árt? Erről beszélgetett Mészégető Marcsi, dr. Gyurkó Szilvia, Hajós András, Fiala Borcsa és dr. Holló Márta a Hello Szülő pécsi rendezvényén.
A módszer, ami a büntetés helyett a felelősségvállalásra, a jóvátételre irányul és a felek közti kommunikációnak ad teret, könnyen elképzelhető iskolai helyzetekben, vagy kisebb kaliberű bűncselekmények esetén. De mennyire használható akkor, ha valakit súlyos trauma ért, például éveken keresztül abuzálták, vagy egy fegyveres támadás során pisztolyt szegeztek a fejéhez?
A kutyák szaglása tízezerszer-százezerszer érzékenyebb, mint az emberé, és úgy tűnik, már az előtt képesek lehetnek a gazdájuk leheletéből kiszagolni egy közelgő emlékbetörést, hogy az illető a tudatában lenne, mi fog következni.
Lehet ragaszkodni a sebeinkhez, a kérdés csak az, hogy meddig.
„Mindenkinek így kéne tennie: ha megvan a tehetsége, a lehetősége, a kapacitása, dolgozzon saját magán és nyújtson valamit a közösségnek is.”
Néha teljesen összeomlunk, és apró darabokból építjük újra magunkat: ha viszont sikerrel járunk, mint a japán kerámiák esetén, az aranyporral kevert ragasztó is több lehet bennünk.