Az üresség a hiány, a belső összefüggéstelenség fájdalma, de toxikus környezetet is jelezhet

–

„Az üresség egy fekete lyuk. Azt hiszem, fuldoklás. Vagy mintha egy konzervdobozban süvítene a szél… mintha te magad lennél az a konzervdoboz.”

„Olyan, mint egy lehangoló, üres úszómedence. Egy betonmedence, némi vízzel és sok penésszel… Elhagyatott, nem olyan, amilyenben az emberek görkorizni szoktak.”

„Számomra nagyon robotszerű élmény, semminek nincs értelme vagy célja.”

„Ilyenkor olyan vagyok, mint egy feneketlen hordó. Semmilyen élmény nem tud tölteni.”

És te? Hogyan definiálnád az üresség érzését? 

Nehéz megragadni, mit is jelent

Ahhoz képest, hogy az emberek milyen gyakran számolnak be a kínzó ürességről a pszichológiai rendeléseken és a hétköznapokban egyaránt, meglepő, hogy csak a közelmúltban kezdődtek meg a téma feltárására irányuló empirikus kutatások. Holott a krónikus ürességérzést régóta a borderline személyiségzavar (BPD) egyik vezető tüneteként tartják számon, de más mentális nehézségek esetén is a kliensek 26-34 százaléka szenved tőle, különösen azok, akik narcizmussal, skizofréniával, depresszióval élnek. Ugyanakkor az ürességet – igaz, más időtartamban, intenzitással és hatással – de jó eséllyel bárki megtapasztalja, azok is, akiknek nincs klinikai szintű pszichés problémája. Már csak azért is, mert ez az érzés gyakran a veszteségélményeink velejárója, sőt, nagyon fontos jelzőfunkciója is lehet.

Akkor is megmutathatja, hogy valami nincs rendben, ha az adott sérülésről vagy hiányról igyekszünk nem tudomást venni, vagy ha nem vagyunk még készek belátni, hogy a környezet, amelyben élünk, számunkra kedvezőtlen.

Az üresség kutatásában az is nehézséget okoz, hogy emberek sok különböző dolgot értenek alatta. Egy meglehetősen összetett belső állapotról van szó, amely átfedésben áll más érzelmekkel is. Számos okból létrejöhet – ezekről azért is érdemes tudást szerezni, mert ha rájössz, mi áll a te ürességérzésed mögött, az az első lépés lehet ahhoz, hogy kezelni tudd. 

Elszakadni mindentől, a semmiben lebegni

A cikk elején szereplő idézetek egy 2021-ben megjelent amerikai kutatásból származnak, amelyben Caitlin E. Miller és munkatársai 15 borderline személyiségzavarral élő emberrel készítettek mélyinterjúkat a krónikus üresség érzéséről. A megkérdezettek az ürességet a semmi, a zsibbadtság érzéseként definiálták, és az önmaguktól, illetve a másoktól való elszakadás élményeként írták le. Ez magában foglalta azt is, hogy ilyenkor azt élik meg, nincs identitásuk, vagy bizonytalan, nem tudják, kik is ők valójában. Volt, aki arról számolt be, ilyenkor nem érzi magát igazi személynek, sőt, a saját testéhez sem tud kapcsolódni. Mintha az üresség annyira felemésztené, hogy nem marad belőle semmi. Volt, aki inkább a többi embertől való elszigetelődést hangsúlyozta, mintha csak megfigyelő, nem pedig résztvevő lenne a saját életében. 

A krónikus ürességhez a céltalanság, a beteljesületlenség is kapcsolódott. Nem véletlen, hogy a hétköznapi életünkben gyakran éppen egy nagy ünnep, kihívás vagy projekt lezárultával szoktunk egyfajta vákuum-állapotot átélni, amelynek során teljesen eltompulunk.

Más vizsgálatok szerint a kimerültség amúgy is felerősítheti az ürességérzést, utóbbi a kiégésnek is jellemző tünete. Ezekben az állapotokban közös lehet, hogy a személy gépiesnek éli meg a működését, a munkáját, az életét pedig a jelenlegi formájában értelmetlennek látja, legalábbis érzékeli, hogy valami hiányzik belőle. Érdekes egyébként, hogy a jelentésteliség és a valahová tartozás érzése mennyire összefügg: néha azt érezzük, a munkánknak nincs értelme, pedig csak annyit dolgoztunk, annyi társas (és egyéb) szükségletünket tagadtuk meg, hogy közben teljesen elmagányosodtunk. 

Az eddigiekhez hasonló gondolatokat fogalmazott meg az a több mint 400 ember is, akiket Shona Joyce Herron és Fabio Sani kérdezett meg Skóciában. Tanulmányuknak, amely 2022-ben jelent meg a Journal of Mental Health című szaklapban, az az egyik különlegessége, hogy a résztvevők fele – saját megítélése szerint – soha életében nem küzdött klinikai szintű mentális nehézségekkel. A válaszok összesítése alapján a szerzők úgy vélik, az üresség nemcsak érzés, hanem egzisztenciális állapot is lehet: a létezés egy módja, hiszen az énhez, a többi emberhez és a személytelen világhoz való alapvető viszonyulásunkat is egyaránt magában foglalja. Olyan, mint egy kellemetlen háttérzaj, ami a legélvezetesebb dallamokba is belerondít, vagy egy filter, ami folyamatosan átszínezi az élményeinket. 

Néha ilyenkor is a környezetet okoljuk, pedig elsősorban magunkkal lenne dolgunk. Mint más érzelmek esetén, az üresség kapcsán sem könnyű eldönteni, milyen arányban származik a szenvedésünk belső, belsővé tett és külső forrásokból. 

Körbenőhetik az énről szóló grandiózus képzetek

Az üresség érzése narcisztikus személyiségzavarokban is gyakori, ám a vonatkozó szakirodalom nagy része máig inkább elméleti. Otto F. Kernberg pszichoanalitikus munkáit egy USA-ban működő szerb származású pszichiáter, Dragan M. Švrakić fejlesztette tovább. Az ő feltevése az, hogy narcisztikus állapotok esetén a személyiség két szinten szerveződik. Létezik egy manifeszt, kifelé mutatott szint, ahol a grandiózus, nagyzoló én működik, és egy mélyebb, az előbbitől elszakított szint, ahol a valódi én lakozik. 

Ehhez a – kora gyermekkori élmények hatására – lehasadt énrészhez tartoznak az elsődleges narcisztikus érzelmek, amelyek krónikus, intenzív irigység, üresség és unalom, valamint düh, agresszió formájában nyilvánulnak meg. Ezzel szemben a mások számára is jobban érzékelhető, felszíni szintet a másodlagos narcisztikus érzelmek uralják.

Üresség itt jelentkezhet, de elsősorban akkor, amikor a grandiózus én táplálása megszakad.

Ha megszűnnek a külső megerősítők, a dicséretek, az ajnározás, a személyt hirtelen ellepi az üresség nyomasztó, intenzív érzése, amely általában rövid ideig tart, hiszen igyekszik minél előbb olyan helyzetet teremteni, amelyben ismét pozitív visszajelzést kaphat. Mindenesetre Švrakić elmélete azért érdekes, mert kétféle ürességérzésben gondolkodik: egy enyhe, de krónikus típusban, és egy hirtelen jövő, átmeneti, de erőteljes, az elnyeletéssel fenyegető formában.

Üresnek élhetjük meg azt, ami valójában kusza

Alessandra D’Agostino és kollégái 2020-ban publikáltak hasznos szakirodalmi összefoglalót a Harvard Review of Psychiatry című folyóiratban. Munkájukban sorra veszik az ürességérzés fentebb is tárgyalt elemeit, de azt is hangsúlyozzák, milyen gyakran összefügg az identitásdiffúzióval. Erik Erikson és James Marcia elméletei alapján, ha valakinek ennyire kiforratlan az identitása, akkor az önmagával kapcsolatos legalapvetőbb kérdésekkel sincs tisztában: nincs hivatása, reális önértékelése, nem látja egységben a múltat, a jelent és a jövőt, nem igazodik el a vezetés-vezetettség kérdéseiben, a vonzalmaiban, a nemiségében, és nincsenek olyan értékei, amelyek segítenének irányt szabni a viselkedésének. Nem csoda, hogy céltalannak éli meg magát, a kapcsolódás lehetősége pedig azzal fenyegeti, hogy még azt a picit is elveszíti önmagából, amit össze tudott kuporgatni. 

Egyes szerzők az ürességet valójában az identitásdiffúzió megélt oldalának látják. Egy olasz szakember, Irene Ruggiero például ürestükör-szindrómáról beszél, melynek során a személy, amikor önmagába tekint, annyira képtelen megragadni magáról egy mentális képet, mígnem a saját fizikai létezésében is kételkedni kezd.

Ezekben az esetekben tehát az üresség nem veszteséget vagy hiányt jelöl, hanem a belső összefüggéstelenség fájdalmát. Azt, hogy annyira elaprózódnak a saját magával kapcsolatos tapasztalatai, vagy akkora ellentmondás keletkezik bennük, hogy nem tudja ezeket egésszé gyúrni.

Érzi, hogy valami nincs rendben, hogy nem a saját életét éli, de nem volt lehetősége tudást szerezni arról, mégis mire lenne szüksége. Valószínűleg azért, mert kis korában az őt körülvevő felnőttek nem tükrözték vissza az érzéseit, vagy egyenesen érvénytelenítették azokat. Netán hamar fel kellett nőnie (a parentifikációról ITT írtam), és a másokról való gondoskodás terhe mellett a saját igényeit el kellett némítania. 

Önvédelemből is lekapcsolhat a rendszerünk

Az üresség néha azért alakul ki, hogy nagyobb fájdalmaktól, problémáktól óvjon minket. A gyászfolyamat is gyakran ezzel az érzéssel indul: amikor még nem állunk készen arra, hogy a veszteségünk valódi súlyát igazán közel engedjük magunkhoz. Más teoretikusok szerint az üresség borderline személyiségzavar esetén a pszichotikus (valóságvesztéses) állapotba való visszacsúszás megakadályozását szolgálja – olyan, mint amikor a túl nagy terhelés lecsapja a lakásban az áramot. A skizofréniában tapasztalt ürességet pedig a disszociatív mechanizmusokkal hozták összefüggésbe: a személy azért katapultál mentálisan a világűrbe, a semmibe, azért távolodik el a testétől és önmagától, hogy átmenetileg egy szenvedésteli helyzetből szabaduljon.  

Michael Friedman klinikai pszichológus is azt hangsúlyozza, hogy néha azért nem kapcsolódunk a környezetünkhöz, mert az nincs összhangban a céljainkkal, az értékeinkkel, a szükségleteinkkel, sőt, akár még toxikus is lehet.

Lehet, hogy mi még ezt nem tudjuk vagy akarjuk észrevenni, de az elménk és a testünk már nem hajlandó kapcsolódni a mérgező közeghez, és az ürességgel valójában helyet készít elő valami másnak, valami jobbnak.

Mert az üresség nemcsak a hiányt jelenti, hanem azt is, hogy van tér, ahova be lehet emelni új kapcsolatokat, tevékenységeket, tapasztalatokat.  

Magához az ürességhez is lehet, és kéne is kapcsolódni

Sokszor előfordul, hogy az életben látszólag sok mindenünk megvan, mégis üresnek éljük meg magunkat. És szégyenkezünk: nekünk semmi sem elég? Vagy azt érzékeljük, főleg a közösségi média keltette illúzió miatt, hogy mások sokkal boldogabbak. Mi a baj velünk? Az önhibáztatás mellett előfordulhat, hogy igyekszünk azonnal elhessegetni ezt a kínzó állapotot, és „kiütni” valami erős, de akár destruktív ingerrel, – gondolván, a semminél bármi jobb: az önsértés, a fájdalom, a szerhasználat is. Az első lépés azonban az ürességgel való megbirkózásban az, ha elfogadjuk a létezését ahelyett, hogy azonnal menekülni akarnánk belőle. 

Kezdetben megfigyelhetjük, hova lokalizálódik a testünkben, milyen fizikai érzeteket kelt bennünk. Aztán hogy mióta, illetve milyen helyzetekben jelenik meg, mikor a legintenzívebb. Mi ezekben a szituációkban a közös? Mikor éreztünk hasonlóan a múltban? Milyen igényeink, vágyaink vannak, amelyek megélését a mostani életünk nem teszi lehetővé? Kényszerülünk-e hazugságra? Van-e olyan emlékünk, amivel nem foglalkoztunk eleget? Az ürességérzésnek sok oka lehet, és ezek függvényében érdemes mérlegelni, hogy az identitásunkat, a kapcsolatainkat, a szakmaiságunkat, a céltudatosságunkat, az önbizalmunkat erősítsük-e (persze a pszichológiában az a szép, hogy ezek mind hatnak egymásra). 

Irány lehet az is, hogy a tapasztalatainkat, illetve azok megélt intenzitását próbáljuk meg fokozni: akár úgy, hogy jobban jelen legyünk, kiélesítsük az érzékszerveinket, akár úgy, hogy tudatosabban építsünk emlékeket.

Hogy ne kelljen folyamatosan ingereket hajhásznunk, szakadatlanul merni a hordónkba a vizet, mert már pár csepp is képes frissíteni minket. 

A lényeg, hogy bármennyire is beszippant minket az üresség, legyen az énünknek egy része, aki – legalább utólag – képes úgy tekinteni erre az érzelemre, mint egy potenciális gyógyulási folyamat részére. Egy jelzésre, hogy dolgunk van az önmagunkhoz és másokhoz való újrakapcsolódással. 

Illusztráció: Román Krisztina

Milanovich Domi