Július 25. kedd, egészen pontosan.

Minden nap új kávéház, ez az én kis színházam.
Üres órák ismeretlenségben, minden nap új szerep. A hely változtatása is azért szükséges, nehogy összeérjenek meghasonult énjeim.

Aznap egy kerek márványasztalnál ültem, eszpresszót rendeltem, köztudottan koffeinfüggő vagyok, de engem nem zavar, legalább van egy jelzőm, ami állandó. Rilkét olvastam, valamiféle intellektuális felsőbbrendűséggel.
Egy férfi – akit mostantól Ötvennek hívok – érkezésem óta megrögzötten és feltűnően méregetett, ami meglepőnek nem volt meglepő, szeretem, ha észrevesznek. Ötven középkorú volt, igénytelen és minden értelemben visszataszító, nem is volt oda való, Coca-Colát ivott szívószállal, itt ilyet senki nem csinál, mindenki kávézni jár ide. Elképzeltem alagsori, sötét, egyszobás lakásában, pornót nézve, szétfolyva a kanapén. Dohos, fullasztó szagot árasztott.

Egy idős úr csoszogott hozzám, letett az asztalomra három tollat, hogy válasszak. Kaptam hozzá egy cetlit, hogy ő süket, és a toll háromszáz, majd továbbment. Utána kiabáltam, hogy jöjjön vissza, de meg sem fordult szerencsére, ezért, miután megtette a kört, odaadtam egy százast, mert annyi apróm volt, ő meg a kezembe nyomott egy tollat, és gyorsan elment, gondoltam azért, mert úgysem fog, de fogott, és émelyítő bűntudat kapott el, hogy megloptam kétszáz forinttal egy hajléktalant. Azóta is a legjobb tollam.

Újra felnéztem. Ötven közben három asztallal közelebb ült, ott volt tőlem egy méterre, velem szemben. Az asztalon könyökölt, izzadt, és mintha rám izzadt volna, egyre koszosabbnak éreztem magam tőle.

Rágyújtottam, hátha elűzi a füst, de helyette vonzotta, lehunyt szemmel szívta magába, áhítatosan. Elborzasztott, mert a rovarokat láttam benne, akik kétségbeesett mohósággal próbálnak minden este bejutni hozzám a fényre az ablaküvegen át, és eltakarják a kilátást. Hátat fordítottam volna, de nem akartam megadni az örömöt, hogy hatással van rám, hogy számít bármit is, vagy befolyásol a jelenléte, mert az már egy kis darab hatalmat adott volna a kezébe. Elnyomtam a cigarettát, pedig ha van valami amit gyűlölök, az a félig szívott csikkekkel teli hamutál ideiglenessége. Megkértem a pincért, hogy cserélje ki, mert feldúlttá tesz.

Ötven bő bermudanadrágot viselt, elég bővet ahhoz, hogy felnyúljon a térdénél, és először csak lassan, de semmiképp sem érzékien, majd felbátorodva egyre vehemensebben maszturbálni kezdjen, és megélje pár percnyi kontrollvesztésének satnya mámorát. Mindezt a márványasztalos kávéház teraszán. 32 fok volt, felvettem a pulóverem. A legbizarrabb mégis az volt, hogy nem a testemet nézte, hanem az arcom, bele a szemembe. Tudtam, ha kinyitom a szám, elhányom magam. Undorodtam tőle és egy röpke pillanatig magamtól is, mert nem tettem semmit ellene, cinkostárssá lettem. Úgy éreztem, mintha benne lennék, mintha vele együtt csinálnám. De nem akartam megadni tehetetlenségem örömét, nem akartam, hogy úgy érezze, hatalma van felettem.

Moziba kellett volna mennem aznap is.

Körbenéztem, és nem értettem, hogy vajon tényleg senki nem látja az ütemes mozgást, az arcát, vagy csak jobban játszanak, mint én? Nem is tudtam, melyik lehetőség szomorít el jobban, talán a második. A mögöttem ülőnek Gundel-palacsintát hoztak. Lángolt. A tűzre koncentráltam, arra, hogy mennyire imádom, mert gyönyörű és pusztító. Ilyen akartam lenni ma én is. Arra gondoltam, tegnap és ma is hányszor égettem már meg magam az öngyújtómmal, mert egyszeri, nagy löketű szél kapott el mindig, hólyagos volt a kezem.

Vártam, hogy befejezze, de Ötven lassú volt és ügyetlen, már szuszogott is. Dühös voltam, hogy miért színlel mindenki, én meguntam képmutatónak lenni. Ránéztem, odáig volt, arcán nevetségesen bárgyú mosoly. Felszegtem az állam, azt hiszem, végzett. Kitoltam a széket, felálltam. Megrémült.

Meggörbült háttal futott el, az italát is ott felejtette. Elmosolyodtam, mert örültem, hogy megalázva látom, mert ő is megalázta a mai színházamat. Visszaültem és hátradőltem. Akkor kezdtem el remegni, mikor már nem láttam, és átestem a holtponton.

Eleredt az eső, és olyan hirtelen és erősen szakadt rám, hogy nevetnem kellett, milyen csodás rendezés, az eddigi legszebb darabom. Jött, és lemosta az asztalt, lemosta a széket, felhígította a kólát. Beletúrtam a hajamba, végigsimítottam az arcom, és lemosott engem is. Eláztatta a Marlboróm, megkönnyeztem, aztán beültem a vörös pavilon alá.

A Holnapi Én moziba megy, dokumentumfilmre, talán a cigarettát is félig szívja csak. De akkor, először is, rendeltem egy pohár bort, egy Gundel-palacsintát, és újra felsőbbrendű lehettem. Mert aznap valóban megvetettem mindenkit abban a kávéházban.

Péterfy Emma