Digitális túlvilág: a gyász új dimenzióit hozhatja el, ha a halottaink chatbotként köztünk maradnak

–

A Black Mirror már 2013-ban foglalkozott a digitális túlvilág kérdésével. A brit sci-fi-sorozat Mindjárt jövök című részében megismerjük Martha-t és Asht, egy fiatal párt, akik elhatározzák, hogy a férfi családjának régi vidéki házában fognak élni, ám egy nappal a beköltözésük után Ash meghal autóbalesetben. Martha-nak a temetésen egy barátnője javasol egy szolgáltatást, amelyen keresztül kapcsolatba léphet néhai férjével. Az özvegy, mivel közben kiderül, hogy várandós, regisztrál az oldalra, hogy el tudja mondani Ash-nek, gyerekük lesz. 

A cég a férfi közösségimédia-posztjaiból, kommentjeiből hozza létre a virtuális Ash-t, akivel eleinte csak rövid szöveges üzeneteket lehet váltani, ám később, miután Martha videókat is feltölt róla, a chatbot hangot, beszédstílust, szókészletet is kap – a nő onnantól kezdve szinte állandóan vele beszélget, miközben a húsvér kapcsolatait elhanyagolja… Aztán persze még más fordulatokat is hoz a történet.

Az epizód óta eltelt tizenkét év, és mára ott tartunk, hogy az ilyesfajta szolgáltatások egy része kezd valósággá válni: a digitálistúlvilág-ipar rohamosan fejlődik. 

Üzenni még egyszer, utoljára

Ennek egyik állomása volt 2022-ben a bevezetőben említett gyászszertartás, amelyet a 87 éves korában elhunyt Marina Smith tanár, holokauszt-ellenes aktivista tiszteletére tartottak. A beszélgetős videotechnológiát a fia, pontosabban annak vállalata, a StoryFile készítette, alapját pedig azok a több órás mélyinterjúk adták, amelyeket még korábban e célból vettek fel Marinával, az ő beleegyezésével, aktív közreműködésével. 

Stephen Smith – akinek immáron anyagi érdeke is fűződik a szolgáltatás népszerűsítéséhez –, a BBC-nek kifejtette: ő úgy látja, édesanyja még egyszer eljuttathatta a számára fontos üzeneteket azokhoz, akiket a legjobban szeretett, és ez minden jelenlevőnek rendkívül sokat jelentett. A férfi azt is elárulta, olyan jövőt képzel el, amelyben folyamatosan, még a mostaninál is nagyobb elánnal dokumentálják az életüket az emberek, így lehetővé válhat például az is, hogy 50 éves korukban a 16 éves kori virtuális-énjükkel beszélgessenek, sőt, akár a gyereküket is bemutassák neki. 

Virtuális viszontlátás

De nézzünk egy másik példát a világ másik feléről. Dél-Koreában 2020-ban nagy port kavart a Meeting you című dokumentumfilm, amelyben egy anya, Jang, a virtuális térben találkozott újra halott gyereke avatarjával. Na-yeon hétévesen, egy ritka, gyors lefolyású betegségben vesztette életét, mindössze egy héttel a kórházba kerülését követően, 2016-ban. A film készítői egy Na-yeonhoz hasonló gyerekmodell 3D-szkennelésével alkották meg a virtuális karaktert, a kislányról készült videók alapján pedig a hangját, gesztusait is reprodukálták. 

„Aggódtam, hogyan fog reagálni az anya, amikor megpillantja a digitalizált Na-yeont” – idézte fel a The Korea Times-nak Kim Jong-woo rendező. – „De azt mondta, ő már annak is örülni fog, ha a lánya halvány tükörképét láthatja.” A viszontlátás fájdalmas, de egyben katartikus élményt hozott Jang számára, aki

úgy érezte, végre lehetősége volt elbúcsúzni a gyerekétől, és kimondani azokat a szavakat, amik anno az idő rövidsége miatt benne ragadtak. Azt jelezte vissza a stábnak, hogy a találkozás olyan volt számára, mint egy szép álom. 

Illúzió mint a függés tere?

De más egy egyszeri találkozás az elhunyt szerettünk digitális verziójával – akár egy temetésen, akár a virtuális térben –, és megint más az, ha bármikor kommunikálhatunk vele. Ki tudna ellenállni egy effajta digitális kísértésnek? 

A generatív mesterséges intelligencia – mint amilyen a sokak által használt ChatGPT is – fontos szerepet játszik az egyre növekvő digitálistúlvilág-iparban. Világszerte egyre több cég kínál olyan szolgáltatást, melynek megvásárlásával az előfizetőkből a haláluk után interaktív chatbotot hoznak létre, amivel később is üzeneteket válthatnak, beszélgethetnek az illető szerettei. Ezek a technológiák pedig a jövőben csak még okosabbak, érzékenyebbek, élethűbbek lesznek… – de hogyan fog ránk hatni a fokozott felhasználói élmény? 

Az, hogy újra látjuk az elhunyt családtagunkat, szerettünket, hogy ismét halljuk a hangját, inkább vigaszt, enyhülést hoz számunkra, terápiás eszközként segíti a gyászfeldolgozást? Vagy pont, hogy bezár minket egy mesterségesen fenntartott illúzióba, és késlelteti azt, hogy igazán szembenézzünk a veszteségeinkkel? Egyáltalán: a jövőben alapjaiban fog megváltozni az, ahogyan a halálról, a gyászról, az emlékezésről gondolkodunk?

Volt már hasonló a történelemben

„Minden korszak technológiai vívmánya újradefiniálta a halálhoz való viszonyt is” – mutat rá Kánya Kinga szociológus, gyásztanácsadó, a Napfogyatkozás Egyesület elnöke. Példának a viktoriánus kort említi, amikor népszerűvé vált a post mortem fényképezés, külön szaktudománya volt annak, hogy többnapos halottakat hogyan tudnak a hozzátartozóik mellé ültetni. „Mai szemmel morbidnak tűnnek ezek a képek, de a XIX. század második felében teljesen természetesek voltak. Amint ugyanis egy technológia, ebben az esetben a fotográfia, elérhetővé válik a széles társadalmi közeg számára, onnantól óhatatlanul a halál témáját is elkezdik ezen keresztül is feldolgozni az emberek” – hangsúlyozza Kánya. 

Szerinte ami most történik a mesterséges intelligenciával, csak egy újabb lépés ebben a folyamatban.

„Amikor az online tér kinyílt, akkor ott is megjelentek a virtuális temetők, az emlékoldalak, kialakultak a halál közlésére és a gyász kifejezésére vonatkozó szokások, szimbólumok. Az internetet és a közösségi médiát furcsán belaktuk halállal”

– jegyzi meg, és egyben azt is felveti, hogy a halálfélelmünk egy része – amely attól még, hogy nem beszélünk róla, nagyonis munkál bennünk –, nem jelenik-e meg az MI-vel kapcsolatos szorongásainkban is, áttételes módon. Mert máshogy, közvetlenebbül, az össztársadalmi gátlás miatt sok esetben képtelenek vagyunk kapcsolódni hozzá. 

Nagy érték lehet az elején, de egyre kevesebbet ad

Az ezt megelőző korokhoz képest ugyanakkor eltérést jelenthet a chatbotok, videós technológiák, avatarok eddig soha nem tapasztalt mértékű interaktivitása, személyessége. Ráadásul egy olyan időszakban vagyunk, amikor az élő, húsvér barátainkkal, családtagjainkkal való kapcsolattartás jelentős része is online, ha úgy tetszik, testetlen formában valósul meg. 

„Azt, hogy valaki fizikailag nincs jelen, megszoktuk akkor is, amikor él. Manapság máshogy érzékeljük a jelenlétet és a jelen nem létet” – ért egyet Kánya Kinga,

aki összességében mégis úgy látja, ezeknek a technológiáknak, bár előnyösek is lehetnek, olyan korlátaik is vannak, amelyek a gyászfolyamat előrehaladtával egyre inkább ki fognak ütközni. „A gyászban vannak olyan hiányok, kimondatlan mondatok, meg nem oldott konfliktusok, amelyek vissza-visszatérő módon kihívást jelentenek az érintetteknek. Erre például nagyon jó tud lenni a technológia, hogy ne egy üres széknek kelljen elmondani ezeket. 

Viszont bármennyire is nagy értéke van az elején, az ember nem az adott kommunikációs helyzetben a teljes személyiségével jelen lévő partnert kap, hanem az elhunyt kétdimenziós, inkább csak reakciókra képes változatát. A gyászoló valós élete és az emlékek alapján létrehozott avatar közti kapcsolat emiatt is gyengülni fog. Távolodni fognak egymástól, hiszen a hétköznapokban már nem lesznek közös élményeik” – magyarázza Kánya, aki azt is felidézi, hogy egy gyászoló mindezt így fogalmazta meg: „egyre kevésbé szeretek vele beszélgetni, mert már annyi minden történt velem nélküle”.

Emlékmegőrzés vagy az adataink elkótyavetyélése?

Míg a régi időkben az emberek dobozokat hagytak hátra, tele fotókkal, levelekkel, különféle tárgyi emlékekkel mint féltve őrzött kincsekkel, addig ennek a XXI. századi változata gyakran különböző honlapokon, applikációkon keresztül valósul meg. A fent említett StoryFile-on túl ott van például a HereAfter, amelynek segítségével történeteket lehet rögzíteni, majd továbbörökíteni a szeretteinknek. A MyWishes beütemezett üzenetek küldésére ad lehetőséget a halálunk után, míg a Project December chatbotot hoz létre belőlünk.  

„Ezeknek a szolgáltatásoknak lehet egy olyan üzenete, hogy tartsunk frissen az emlékeinket, adjuk őket ajándékba, töltsünk fel magunkról videókat, interjúkat, stb.

Mindez ráirányíthatja a figyelmünket arra, mit is szeretnénk örökül hagyni, mik azok az értékeink, amiket az avatarunk a digitális utóéletünkben majd képviselni fog. Ez tehát egy lehetőség arra, hogy a saját halálunkról, a saját örökségünkről, ezáltal pedig az életünkről is tudatosabban gondolkodjunk”

– mondja Kánya Kinga, aki azt is hozzáteszi: ez a típusú emlékmegőrzés komoly adatvédelmi aggályokat is felvet.

„Amikor regisztrálunk egy oldalra, általában nem olvassuk el az általános szerződési feltételeket” – kezdi dr. Schöck Beatrix fővárosi törvényszéki bíró. – „Az is problémát jelenthet, ha az általános szerződési feltételeket menet közben, mondjuk évente változtatják. Azt már szinte esélytelen, hogy elolvassuk, ennek ellenére valószínűleg rá fogunk kattintani, hogy beleegyezünk, hiszen már annyi mindenünk ott van a felületen. Vagy nem is kell rákattintanunk, elég, ha nem tiltakozunk megadott határidőig, és utána életbe fog lépni a módosítás.”

A szakember arra is felhívja a figyelmet, hogy az emlékmegőrző oldalak mögött cégek állnak. Viszont ha az adott cég hirtelen felszámolás alá kerül, onnantól egyáltalán nem lehet tudni, mi fog történni az adatainkkal. Ha pedig a cég külföldi székhelyű, tovább bonyolódhat a helyzet az ügyeink intézésénél, hiszen dokumentumokat kell fordíttatni, hitelesíteni, és nem feltétlenül egyértelmű, melyik helyzetre melyik állam jogrendje érvényes. 

Digitális örökségünk

Az emberek nagy része nem gondol arra, mi lesz a közösségimédia-fiókjaival, emailjeivel, különféle alkalmazásokhoz való hozzáférésével, előfizetéseivel, a laptopján, asztali számítógépén, telefonján tárolt rengeteg üzenettel, dokumentummal, videóval és fotóval a halála után, ami baleset miatt akár hirtelen is bekövetkezhet. Első körben érdemes végignézni a különböző felületeket: be tudjuk-e állítani, hogy ha inaktívvá válunk, a szolgáltató egy idő után törölje a fiókunkat, vagy nyilvánítsa automatikusan emlékoldallá. Van-e lehetőség hagyatéki kapcsolattartó megadására (a Facebooknál például ez a helyzet). Ha igen, érdemes lehet kiválasztanunk valakit, akiben megbízunk. 

Ha így járunk el, sok bonyodalomtól megkímélhetjük az örököseinket.

„Elég macerás, és sokszor költséges is igazolni, például a Facebook felé, hogy mi vagyunk az örökösök. Ehhez hagyatékátadó végzést vagy (hagyaték hiányában) öröklési bizonyítványt szükséges mellékelni, aminek a hiteles fordítása 200 ezer Ft körüli összegbe kerül” – veti fel Schöck.

Az sem mindegy, hogy az elhunyt adatai a közösségi médiában mennyire nyilvánosak. Van-e köztük például olyan fotó, ami a hagyatékába kéne, hogy tartozzon, mert értékes. „A digitális képek megfoghatatlanok, ugyanakkor a jog vagyoni értékkel bíró dolognak kezeli őket, mint ahogy egy immateriális, papír alapon nem létező részvényt is annak kezel. Ugyanakkor attól még, hogy valami a Facebookon nyilvános, az nem jelenti azt, hogy az illető másutt is nyilvánossá akarta tenni. Tehát ha lementik, és például reklám célra felhasználják a fotóját, az a fotó eltulajdonításának minősülhet, tehát lopásnak, vagy a személyiségi jog megsértésének. Ha pedig élőnek tüntetik fel az elhunytat, azzal kegyeleti jogsértést követnek el.”

Két irányba érdemes elindulni

A bíró szerint az egyedi helyzetünket mérlegelve, alapvetően két utat tanácsos megfontolnunk. Az egyik, hogy végrendeletben rendelkezünk a digitális hagyatékunkról, és ebben teszünk úgynevezett meghagyásokat. „Ezek tulajdonképpen kérések a rokonok felé, amikkel általában az örökösöket terhelik, hiszen ők kapnak is valamit. A meghagyásban lehetne nyilatkozni arról, ki kezelje az illető közösségimédia-fiókjait, emailjeit, stb., majd letétbe helyezni ügyvédnél vagy közjegyzőnél a felhasználóneveket, belépési kódokat” – mondja a szakember. 

A másik, informálisabb módszer, amikor az idős szülő bekészít egy lezárt, „halálom után felbontandó” borítékot, amelybe egy papírra leírja a felhasználóneveit, jelszavait, hogy melyik fiókjával mi a kívánsága, és aztán a gyereke, örököse gördülékenyen tudja intézni az ügyeit.

„Sajnos gyakran tapasztaljuk, hogy még a közüzemekhez sincs meg a belépési kódja az örökösnek, viszont mire lezajlik egy hagyatéki eljárás, az átlagban egy év. Ha még meg is támadják, mert vita van az örökség kapcsán, akkor ennél is több. Addig viszont az örökös nem feltétlenül tud eljárni a szolgáltatónál” – mutat rá. Kérdésemre, hogy otthon, a fiókban, papír alapon mennyire biztonságot jelszavakat tárolni, Schöck elmondja, sajnos egyik megoldás sem tökéletes. Az is előfordulhat, hogy az örökös, akiben megbízunk, nem úgy jár el, ahogy szeretnénk, vagy a végrendeletünk kerül valamilyen úton-módon illetéktelen kezekbe. 

Dolgunk van azzal, hogy tudatosabbak legyünk

Azzal is fontos számolni, hogy az online visszaélések elkövetői többnyire anonimek, a polgári per elindításához (személyiségi jogok, kegyeleti jog megsértése esetén) viszont szükség van arra, hogy legyen konkrét gyanúsított. Büntetőpert ismeretlen tettes ellen is lehet kezdeményezni, ám itt is viszonylag kevés esély van arra, hogy meglesz az elkövető.   

„A jog eszközei jelenleg több szempontból is korlátozottak, így még hangsúlyosabbá válik az, hogy a digitális tudatosságunkat is növeljük. Hogy időről időre végiggondoljuk, milyen adatokat osztunk meg magunkról és másokról, mit tárolunk az eszközeinken, mi minden tartozik bele a digitális örökségünkbe, és mi lesz ezeknek a tételeknek a sorsa, ha mi már nem leszünk” – zárja dr. Schöck Beatrix bíró.

Kánya Kinga szintén úgy véli, most elsősorban azzal van dolgunk, hogy megvizsgáljuk, tudunk-e másképp gondolkodni a halálról, hiszen

a mesterséges intelligencia olyanná fog válni, amilyenné mi tesszük: a már meglévő sztereotípiákat fogja újratermelni.

„A technológia hozzájárulhat a halálhoz való nagyon reflektív viszonyhoz is, ha tájékozottak vagyunk, felismerjük a gyászt, nem tartjuk gyengeségnek, és a veszteségeinken keresztül is kapcsolódni tudunk egymáshoz. A gyász integratív funkciót tölthetne be a társadalomban azáltal, hogy az együttérzés révén közelebb hoz egymáshoz csoportokat” – mondja a gyásztanácsadó, szociológus.

Attól még, hogy valami lehetséges, nem biztos, hogy kell is

A digitálistúlvilág-ipar persze nagyrészt gazdasági kérdés is: nem mindenki engedheti majd meg magának, hogy digitálisan halhatatlanná váljon, vagy olyan minőségű chatbot, videós technológia, avatar készüljön belőle, amilyet szeretne. Másrészt az egész iparág rendkívüli megterhelést fog jelenteni a bolygó számára: a digitális technológiák már most a globális széndioxid kibocsátás 2–4%-áért felelősek, ami nagyságrendileg a teljes légiközlekedés környezetszennyező hatásának felel meg. 

Mivel nincsenek a szemünk előtt, az MI-modelleket működtető óriási adatközpontokról a hétköznapi életünkben hajlamosak vagyunk megfeledkezni, holott ezek energiafogyasztása van, ami több millió lakáséval vetekszik. Ha ezeket a tényezőket is figyelembe vesszük, még inkább felmerülhet bennünk a kérdés:

tényleg szükségünk van arra, hogy digitális értelemben túléljük a saját halálunkat? Vagy nem lenne jobb szembenézni az elmúlással, a nem-léttel, és még életünkben arra törekedni, hogy átadjuk mindazt a szeretetet, értéket, tudást a környezetünknek, ami tőlünk telik?  

Milanovich Domi