–

Nem mondok semmit, mert akkor a menyem bosszút áll

– foglalja össze a helyzetét az egyik ismerősöm, nevezzük Annának. Karakán, okos nőről van szó, nem megy a szomszédba segítségért, ha konfliktusba kerül. Olyannak láttam mindig is, aki ha valami gondja van, beszél róla, nem sunnyog, nem smúzol, kiáll magáért és másokért is, egyenes, de nem erőszakos. Ehhez képest a fia feleségével, a kis unokája anyjával képtelen értelmes, felnőtt kommunikációra, kívülről legalábbis úgy tűnik, behódol neki, szolgálja a szeszélyeit – és mit mondjak, értem az érveit. Ezek legfőbb pontja az, hogy ha lázad, nem engedik hozzá a kislányt, vagy engedik, de csak anyai „felügyelettel”, egy villámgyors, feszült hangulatú vizitre. Úgyhogy inkább hallgat, és boldog, amikor unokázik.

Egy másik ismerősöm feleségét a háta mögött dementornak csúfolja a haveri kör, és ez többek szerint meglehetősen találó hasonlat.

(Ha valaki nem tudná, a Harry Potter-mitológia szörnyetegeiről van szó, az élősködők élősködőiről, akik sakkban tartanak minden emberszabásút, és ha a karmaik közé kerül valaki, kiszivattyúzzák a lelkét, a szép emlékeit, gondolatait, érzéseit, míg csak a keserves sötétség marad odabent, szimpla vegetálás. Ja, és ők a rettegett Azkaban börtön őrei is, szabadulni tőlük nem egyszerű, ha egyszer rácsimpaszkodtak az emberre…)

A nő (Kata, mondjuk, nyilván nem az, de hívjuk így) állítólag óriási manipulátor, remekül keveri a kártyákat, az érdekeinek megfelelően alakítva a családi viszonylatokat, ha arra van szükség, a hisztitől és a patáliától sem riad vissza, míg mindenki más kerülni igyekszik a cirkuszt, ami – zűrös gyerekkorának és az őt ajnározó, ám a papa elleni háborúban gyakorta fegyverként bevető anyjának hála – Katának természetes közege.

Bizonyára gyorsan leesett neki, hogy új családjában könnyedén célt ér a tombolás, a többiek ugyanis megijednek tőle, és nincsenek eszközeik a megfékezésére – hiszen rutintalanok ezen a téren – azon kívül, hogy megpróbálják figyelmen kívül hagyni ilyenkor.

Ezt a stratégiát bölcs felülemelkedésnek címkézik („okos enged, szamár szenved”), de azért valószínűleg a maguk számára is nyilvánvaló, hogy egész egyszerűen könnyebb így nekik, elslisszanva a valódi konfliktus elől.

Hogy a lelkükben ugyanakkor milyen rombolást visz véghez a dementor, akarom mondani, a sunnyogás, a megfutamodás, azt nem tudom, azt senki sem tudja pontosan, mindenesetre nehéz elképzelni, hogy ép marad a psziché egy tehetetlen csiki-csuki helyzetben.

Ami viszont tény: ha Katának nem szólnak vissza, amikor rajta van az öt perc, ha hagyják, hogy kiadja a gőzt, akkor idővel lecsillapodik, abbahagyja a kiabálást, csapkodást, szidalmazást, szitkozódást és fenyegetőzést. Nyert. Ő így érzékeli. Elérte a célját, mert az lesz, amit ő akart – a többieknek egy kívánsága teljesült csak: a csönd, az is csak idővel. A lázadásról kevés szó esik, ha mégis, akkor lemondóan: nincs értelme, ilyen, és kész. Nem lehet megváltoztatni.

Kérdés, hogy Kata mit reagálna arra, ha valaki végre megmondaná neki, hogy eddig és ne tovább – bármilyen fura, még senki sem merte kijátszani ezt a lapot a családban, sem a férj, sem a nászszülők, de a sajátok sem.   

Vajon miért tűrik el családok, közösségek a dementorokat?

Melyik miért, gondolom

A látszólag tiszta képletek is olyan zűrzavarosak tudnak lenni, ha megpiszkáljuk a felszínt.

Annát a menye az unokával tartja sakkban. (Hányszor túsz a gyerek, uramatyám!) Ha beszól, egy ideig nem láthatja, ürügy mindig van a torokfájástól a tanulnivalón át a szakkörig. Hogy a fia mit szól ehhez? Semmit. Ő is megkapta a maga fenyegetését nemegyszer: mehet, ahova akar, a gyerekeket meg perelje el, ha tudja.

Találkoztam olyan famíliával is, ahol fordított a leosztás: egy asszony tűri megadóan a férje gonosz basáskodását, hűtlenségét, önmagát kiváltságosként, mindenki mást alacsonyabb rendűként kezelő magatartását. Náluk nemcsak a lázadás fojtódott el mindig csírájában, de a dolgok – logikusan – odáig fajultak, hogy a nő falaz is a férjének, nagyjából a Stockholm-szindróma szerint azonosul túsztartójával. Ha bárki szóvá teszi a férj alpári stílusát, erőszakosságát, ami a gyerekek nevelésében is dominál, a feleség igyekszik védeni őt, vagy legalábbis megokolni keménységét, ridegségét, komoly védőbeszédet rittyentve nehéz gyerekkorról, erőszakos felmenőkről, sok munkahelyi stresszről. Igaz, ha nem tenne így, akkor be kellene ismernie, hogy tűrhetetlen, amit a pasas művel, és nehezen lehetne kibújni a „miért nem teszel valamit” kérdés alól.

Mert bár tökéletesen egyet lehet érteni azzal, hogy az agresszorokat meg kell állítani, a hogyan, jellemzően, igen problémás. Hiszen az esetek jó részében – erőnek, hatalomnak, pénznek, de leginkább saját kishitűségének – kiszolgáltatott az, akin uralkodnak.

A zsarnok vajon rátelepszik az emberre, vagy a zsarnokát legyártja magának az, akinek szüksége van rá valamiért?

Miért van az, hogy ha valaki erőtlennek érzi magát, és támaszt keres, akkor nem erős embert választ gyakorta, hanem erőszakost?

Miért keverjük a tartást a pökhendiséggel, az elszántságot a törtetéssel, a lendületet a másokon átgázoló empátiahiánnyal?

Önmagunkkal nem vagyunk tisztában vagy az emberismeretünk csonka?

Bevallom nektek, minden áldott nap felteszem magamnak ezeket a kérdéseket.

Amikor valaki megpróbál fölém kerekedni, és a pozícióját használva dominálni. Hogy vajon azért beszél velem úgy egy orvos – a legfrissebb sztori –, mintha hároméves lennék (atyáskodóan lealázó hangnemben, ismeritek nyilván ti is ez a megközelítést), mert ilyen a természete vagy mert az sugárzik belőlem, hogy a saját magam vagy a szerettem érdekében meghunyászkodni is hajlandó vagyok?

És maradva a példánál: hogyan viselkedjen az ember egy ilyen helyzetben?

Hogy legyen karakán?

Van-e, legyen-e minden ilyen helyzetben hajlandóság és elszántság bennünk az erőviszonyok átrajzolására, és miként jelezzük a másiknak, hogy átlépett egy határt – jelezzük-e egyáltalán?

Számolva a következményekkel

Azzal például, hogy nem kapunk kezelést (vagy a szerettünk), kirúg minket a hivatalnok az irodából, pedig kell az a hülye pecsét, esetleg szakít velünk a szerelmünk.

Ha viszont meghúzzuk magunkat valamilyen érdek árnyékában, akkor a saját lelkiismeretünkkel kell elszámolnunk és azzal, hogy az önbecsülésünk csorbul. Ej, rohadt nehéz.

Akik másokon basáskodni szeretnek – logikusan –, ösztönösen olyan emberekkel veszik körül magukat, akik felett hatalmuk lehet. Vagy mert gyengébbek valamilyen szempontból, vagy mert gyengévé tehetők valamely tulajdonságuk, hiányuk, helyzetük folytán. Erős, független, ép önbizalmú emberek is manipulálhatók, mindannyiunkat behúznak időnként a csőbe, de akik nem ilyenek, azok százszorosan védtelenek. A gyerekek meg egész egyszerűen a családi hierarchiában elfoglalt helyük révén kiszolgáltatottak – legalábbis amíg fel nem nőnek. (De, úgy tapasztalom, felnőve sem egyszerű kilépni a hatalmaskodó szülő árnyékából, egész egyszerűen azért, mert ezeknek a gyerekeknek esélyük sem volt megtanulni az egyenlő feltételek, kiváltságok és terhek mellett létezés játékszabályait, és azt, hogy a lázadásnak, ellentmondásnak tere és lehetősége is lehet.)            

Mit tehetünk az erőszakos, rajtunk valamiképp uralkodni akaró emberekkel?

Nem hiszem, hogy létezne egyetlen egységes, általánosító trükk, tipp, jótanács ebben a kérdésben. Harry Potter világában a dementorok ellen a patrónusokat vetik be, amely valamilyen állatot formáz, ám voltaképpen egy pozitív erőtér, ami felvértezi a lelket a szipoly ellen. Érdemes elgondolkodni azon, a mi életünkben van-e efféle patrónus – mert a dementor nem az!, bármennyire szeretnénk is annak látni talán. A védekezés feltétele pedig az, és innen indulhatunk el talán, hogy fel kell ismerni – és merni kell nevén nevezni is –, kivel vagy mivel állunk szemben, ami a folyton önigazolást kereső muglilétünkben azért elég kemény próbatétel.                  

Kurucz Adrienn

Ha kíváncsi vagy rá, hogy milyen egy hűvös klímájú, illetve egy trópusi családi légkör, olvasd el a HVG Pszichológia magazinjában egy szakember véleményét. Kattints IDE!