–

Hajlamosak vagyunk arra, hogy kinevezzünk minden közösségben – legyen szó családról, iskoláról, munkahelyről vagy akár egy egész országról – egyetlen bűnbakot, az agresszort, az erőszakost, a diktátort. Ezzel párhuzamosan pedig hajlamosak vagyunk – mindenféle erőszaknál, gyerekbántalmazásnál, embercsoportok kirekesztésénél, legszörnyűbb esetben elpusztításánál is – hátra dőlni, és ujjal mutogatni a felelősre, aki nem más, mint az agresszor.

Minden felelősséget a bántalmazó nyakába varrunk, nem ok nélkül, mert természetesen a felelősség az övé is. De nem kizárólag ő a hibás.

Muszáj belegondolni abba, hogy mennyivel kevesebb gyerekbántalmazás, családon belüli erőszak, vagy bármilyen hatalommániából fakadó emberi életeket és sorsokat érintő gyalázat történne meg, ha ezek a bizonyos agresszorok a cinkosság helyett stoptáblákat kapnának. Ha az asszisztálás helyett leállítaná őket valaki. Ha az őket körülvevő emberek nem szolgálnák ki a hatalommániájukat, a szadista hajlamaikat, és nem etetnék a bennük lakozó szörnyet folyamatosan újabb és újabb áldozatokkal.

Számtalan olyan botrány robbant ki az utóbbi időben, ahol rengeteg embert érintett a bántalmazás. Gondoljunk csak az egyházon belüli abúzusokra, a Michael Jacksonnak kiszolgáltatott gyerekekre, vagy a tornászlányokat kezelő molesztáló orvosra. Ezek az esetek erős hasonlóságot mutatnak abban, hogy bár rá lehet mutatni az elkövetőkre, emellett rengeteg mindenki asszisztálása, hallgatása és közreműködése kellett ahhoz, hogy ennyi ember áldozatul essen nekik.

Látják az erőszakot. És. Nem. Tesznek. Semmit.

Mégis milyen okai lehetnek annak, hogy akár szülők, akár gyerekekkel foglalkozó emberek, akár csak olyanok, akiknek a szemük előtt zajlik a bántalmazás, mégsem tesznek semmit? Sőt gyakran lehetőséget adnak az elkövetőnek az újabb és újabb „lecsapásra”. Magyarázható ez a jelenség pusztán az érdektelenséggel? A látszólagos közöny mögött vajon rejlik valami, ami érthetőbbé teszi azt?

Bár ezt a fajta érdektelen hozzáállást sosem tudnám elfogadni, mégiscsak úgy éreztem, kell, hogy legyen valami a közöny mögött, hiszen elviselhetetlenül gyakori magatartás.

Nem is az a célom, hogy megfejtsem vagy levezessem a jelenség lelki hátterét, sokkal inkább az, hogy elkezdjünk gondolkodni azon, mit tehetnénk azért, hogy ez változzon. Mi az, amivel muszáj lenne szembenéznünk, amit meg kellene tanulnunk, amiben igenis kötelességünk lenne változni, hogy a jövőben egyre több kirekesztést, erőszakot, gyengébbekkel, elesettebbekkel, gyerekekkel való méltatlan bánásmódot, hatalommal való visszaélést tudjunk megakadályozni.

„Nem a mi kutyánk kölyke”

Az első és talán legfontosabb: egyszer és mindenkorra meg kellene szüntetni a „nem a mi kutyánk kölyke” hozzáállást. Azaz, ha nem az én felelősségemre van bízva az áldozat, akkor nyugodtan félrenézhetek, hiszen „semmi közöm hozzá”, „nincs jogom beleavatkozni”.

Bármilyen kibúvóhoz tudunk ideológiákat gyártani, de attól ez még csak kibúvó, nem ad felmentést.

Ha egy közúti balesetnek vagyunk a szemtanúi, és továbbmegyünk anélkül, hogy megállnánk, segítséget kínálnánk fel, azt az emberek nagy része elítéli, hiszen tudjuk, hogy kötelességünk megállni, és legalább a mentőket hívni, ha esetleg mást nem is tudunk tenni. De ha a lelkét tiporják valakinek a szemünk láttára, akkor mégis zavartan nézünk félre, és nem tudjuk, mit kezdjünk a helyzettel. Ha egy gyereket a szülei bántanak, sokan azt gondolják, hogy fölösleges beleavatkozni, hiszen „megvédeni úgysem tudjuk”. Akkor meg minek konfrontálódni?

Hogy minek?

Azért, mert, ha egy gyereket bántanak, akkor minden szemtanú, aki tétlenül, szótlanul nézi, azt üzeni a gyereknek, hogy ő ezt érdemli.

Hogy ez oké, elfogadható, és nem lehet tenni semmit. Hogy nem számíthat senkire.

Sokszor egyetlen mondat, mozdulat, tekintet is megváltoztathatja egy gyerek életét. Kaphat egy olyan fogódzót, ami lehet, hogy segít neki. Elképzelhető, hogy nem abban a pillanatban, csak évekkel később, amikor már erősebb, kevésbé kiszolgáltatott. De minden ilyen mondat, minden őt védő szándék azt üzeni neki, hogy a bántás nincs rendben, ő jobbat érdemel. Minden ilyen megnyilvánulás adhat egy kis hitet arra vonatkozólag, hogy a világban azért van valamiféle kis rend, egy kis igazság, még ha sokszor nem is úgy tűnik annak, akit éppen gyaláznak. Hitet abban, hogy a jövője lehet más is. Minden ilyen „beleavatkozás” olyan, mint egy elültetett mag, ami bármikor kikelhet.

És minden ilyen kísérlet megtörheti azt a tanult tehetetlenséget, amit átadunk generációról generációra. Hogy a rossz helyzetekből nincs kiút, nincs választás, nem lehet mit tenni, épp ezért a saját helyzetünket könnyítjük azzal, ha tűrjük a bántást, a megalázást, a verést. Ha ellenállok, csak elveszítem azt az energiát is, amit amúgy az önvédelemre kellene fordítanom. Ezt tanulták meg nagyon sokan gyerekként, és ezt is adják tovább az ő gyerekeiknek.

Csakhogy minden egyes bántás, amit eltűrünk, zöld utat ad az agresszornak arra, hogy megismételje a méltatlan bánásmódot, legközelebb még tovább menjen, még durvább legyen.

Minden eltűrt bántással csak rövidebb lesz a lánc vagy póráz, ami hozzá köt, egyre kevesebb lesz a levegő, és egyre szűkebb lesz a kijárat.

Az agresszorok gyakran félelmetesek

Legalábbis annak tűnnek, ezért senki nem meri őket leállítani. És itt most ne csak fizikai agresszióra gondoljunk.

Vannak emberek, akik olyan kíméletlenül büntetnek minden kritikát, hogy ezzel uralják és elnyomják a környezetükben élőket. Elérik, hogy akármit tehetnek, soha senki nem meri szembesíteni őket a hibáikkal. A környezetük a büntetéstől való rettegés miatt szorgosan fáradozik azon, hogy megkíméljék őt a tükörbe nézéstől.

Ezért hallani rengetegszer olyan történeteket, amikor az egyik szülő beáldozza a gyerekét a másik szülőnek, mert nem meri/nem tudja leállítani őt. Vagy amikor valakinek bántalmazó szülei vannak, de a gyerekeit mégis rájuk bízza, mert nem meri felvállalni a konfliktust.

A szexuális ragadozókkal való konfrontációt pedig szinte mindenki kínosan kerüli, miközben ők szabadon szedik az áldozataikat.

Valahogy úgy vagyunk kondicionálva, hogy a ragadozónak dobjunk egy csontot, gondolván, addig is béke van. Csakhogy nálunk, embereknél ez a csont mindig egy másik ember, nem egy húsdarab. Így adjuk az elnyomók alá az újabb és újabb áldozatokat. Ezzel pedig egyre nagyobb hatalmat, az agressziójuknak pedig mind nagyobb teret adunk ahelyett, hogy szűkítenénk azt. A benne lakó szörnyet folyamatosan csak etetjük. Ezzel egyébként tőle is elvesszük a fejlődés és a jobb emberré válás lehetőségét. Egy idő után már az ember meg sem meri kísérelni, hogy ne etesse a szörnyet, mert egyre nagyobb a kockázat.

Aki éppen zsákmánya egy elnyomónak, gyakran nem tudja, hogy az agresszorok egyáltalán nem erős emberek, hiszen, ha erősek lennének, nem lenne szükségük arra, hogy a másikat eltiporják.

Csakis annak lehet erre szüksége, aki tele van frusztrációval, félelemmel, komplexusokkal. Az agresszorok gyakran az első stoptáblánál, amikor valaki erőt mutat feléjük, leállítja őket, nem asszisztál a durvaságukhoz, vagy épp szembesíti őket a hibáikkal, összemennek egészen picire. Ha megérzik, hogy nincs hatalmuk a másik emberen, egy pillanat alatt elveszítik az amúgy nem létező erejük látszatát is, hiszen gyakran egy tükörtől is rettegnek.

Olvastam egy interjút Boldizsár Ildikóval, amiben a Békakirály című meséről beszél. A kimenetel, miszerint meg kell csókolni a békát, amitől undorodunk, egy fordítási hiba, mégis generációk szocializálódtak ezen a hozzáálláson.

A mese eredetileg úgy végződik, hogy a béka attól változik királyfivá, hogy a lány éktelen haragra gerjed, és falhoz vágja. 

Ugye, mennyivel másképp hangzik?

Ha nem akarunk mindig elnyomásban élni, ne segítsük az elnyomókat egyre nagyobb hatalomhoz, ne szolgáljuk nekik az áldozatokat egymás után, és ne hallgassunk! Mert a csend minden esetben az elnyomót segíti.

Sebestyén Eszter