Szégyen, hogy apámnak búcsú nélkül kellett mennie – Halál látogatási idő után

– 

Apám egy kifejezetten drága magánotthonban volt élete utolsó három hetében. Akkor már egy éve elkerült otthonról, mert a közel 80 éves édesanyám (aki 17 évesen szeretett bele a sármos, humoros és okos 18 éves kubai fiúba) már fizikailag nem bírta tovább a leírhatatlan lelki teher mellett a férje ápolását.

Az eleve méltatlan betegség, az Alzheimer-kór a közeli hozzátartozóknak talán még kegyetlenebb, mint a betegnek. A beteg egyre inkább beszűkül a saját világába, de a szíve, lelke végig emlékszik és érez.  

Ez a magánotthon volt tehát az élete utolsó állomása, az előző három helyről mindig vinni kellett tovább, hiszen nincs megoldva hazánkban a demensek ellátása (sem).

Tudtuk, hogy ebben az otthonban már nem fog sok időt tölteni, és azt akartuk, hogy méltósággal, szépen, szeretve lépjen át ebből az életből egy másik dimenzióba. Ez a tervünk nem sikerült. Pedig a legnehezebb körülmények között levő, leglepusztultabb állami kórházban is alapvető: a hozzátartozónak megengedik, hogy a haldokló szerette mellett lehessen annak utolsó leheletéig. 

Nekünk ez nem adatott meg, apukámnak búcsú nélkül kellett mennie. 

Búcsú nélkül, ahogy 41 éve is, amikor szintén emberi kegyetlenség és gonoszság miatt politikai okokból édesapámat egy hétfői napon Budapestről Havannába szállították, majd a 39. születésnapját épp a 39-es cellában kellett eltöltenie. Öt év múlva láthattuk csak őt újra. Én akkor kilencéves kislány voltam. Az öcsém aznap az óvodában várta apukánkat – hiába. Nem tudott érte menni, abban az időpontban valószínűleg épp a reptérre vitték. 

Mi maradtunk Budapesten apa és férj nélkül. A csodálatos, erős és szerető nagymamánk nevelt minket, hogy ne legyünk kulcsosgyerekek, és a lánya, édesanyánk három munkahelyen dolgozva az anyagi biztonságot meg tudja teremteni nekünk. 

Teljes bizonytalanságban voltunk, vajon látjuk-e még apával valaha egymást? A szüleim mindvégig hittek abban, hogy leszünk mi négyen még egyszer egy család, és a végtelen szeretettől vezérelve vártak egymásra, nem kezdtek új életet mással. Milyen kitartóak voltak! 

Majd a rendszerváltás évében egyszer csak jött egy telefon: megveheti anyukám a férjének a repülőjegyet Havannából Budapestre. Bő öt év után újra egy család lettünk. Egy szerető, összetartó, egymást mindenben támogató család. 

Mi volt a bűne édesapámnak, amikor 1984-ben egy tavaszi napon elszakították tőlünk? Ideológiai eltévelyedés. Bűn volt, hogy Budapesten akart élni kubaiként a családjával, vagyis nem volt hű a forradalomhoz, és így Fidel Castróhoz.

De mi volt a bűne a nyolcvanéves, magatehetetlen, méltatlan betegséggel tíz éve küzdő apukámnak? Miért nem engedtek be minket hozzá azon a pünkösdhétfőn az ápolók, miután tudtuk: bármikor távozhat? Anyukám kezét aznap délelőtt nagyon erősen megszorította. Beszélni már nem tudott, sárga volt. A kézszorítással búcsúzott imádott feleségétől.

Anyukám az otthonban jelezte ezt követően: aggasztja a férje állapota. Azt is elmondta az ápolóknak, hogy körbetelefonált, és este érkeznek a gyerekei és az egyik unokája. Az ápolók mégsem engedtek be minket este a testvéremmel, és a kisebbik gyerekemmel. Hárman három felől érkeztünk vidékről. Precízen összehangolva, hiszen messziről jöttünk mindannyian, hosszú hétvége volt, elutaztunk. 

Minősíthetetlen hangon beszéltek és kiabáltak velem: hagyjam őket békén a látogatási idő lejárta után fél órával, a szabály az szabály, és az én apukám nem haldoklik, nem indokolt, hogy beengedjenek.

Majd hajnalban felhívtak a hírrel: édesapám éjjel elhunyt. 

Mi történt azon a júniusi pünkösdhétfőn? Hogy fordulhat elő, hogy édesanyám délelőtti távozása után még az ügyeletet is kihívták az epét hányó apukámhoz, és arról sem szóltak? Nem az lett volna az alapvető, hogy jelezzenek és visszahívják az otthonba édesanyámat? Ígéretet tettek, hogy bármi történik, jeleznek. Mi lett volna az a bármi? 

Hogyan történhetett meg, hogy miután két ápoló is mondta anyukámnak, hogy bármikor érkezhetünk este, mégsem engedtek be? Viszont lelketlen, minősíthetetlen hangon beszélni és kiabálni lehetett velem. 

Hogy történhetett meg, hogy másnap kora reggel a már elhunyt édesapám mellett állva egyik ápoló sem kért elnézést, helyette megint a minősíthetetlen hangnem várt? 

Soha nem fogjuk megtudni a teljes igazságot. És soha nem adják vissza azt a lehetőséget, ami alapvető joga mindenkinek: hogy a szerette mellett lehessen utolsó leheletéig.

Tudom, a lényeget nem tudták elvenni. Azt a végtelen szeretetet, ami a mi családunkban irigylésre méltóan megvolt, és meglesz örökre, senki soha nem veszi el. Hiszem, hogy az élet mindent elrendez. 

Visszafordítani nem tudom az időt, csak az igazságot szeretném megtudni. Nagyon fáj.

WMN szerkesztőség