„Amúgy olyan jó fej” – amikor a barátod a bántalmazó

–

A feladat egyszerű: képzelj el egy házat, amelynek lakói te és a szeretteid/barátaid vagytok. A házban van egy lépcső, amelynek az egyik foka hiányzik, megnehezítve a használatát. Te, és a ház többi lakója már megszoktátok, hogy kicsit veszélyes a lépcső, könnyedén átugorjátok a lyukat, szinte nem is vesztek tudomást a létezéséről. Azonban ahányszor új ember érkezik a házba, aki még nem tud a hiányzó fokról, általában vagy aggódva figyelitek, hogy átesik-e rajta, és próbáltok segíteni neki, hogy ne botoljon meg, vagy előre figyelmeztetitek, hogy vigyázzon a lépcsővel. A lényeg az, hogy mindannyian tisztában vagytok a problémával, ám ahelyett, hogy megjavítanátok a lépcsőt és végleg elhárítanátok a veszélyt, folyamatosan figyelmen kívül hagyjátok, kifogásokat kerestek, és igyekeztek megakadályozni, hogy azok, akik nem tudnak róla, megsérüljenek. Egy ház esetében könnyedén kiszúrjuk a veszélyes elemeket, ha viszont más emberek között kell azonosítanunk őket, már kicsit nehezebb dolgunk van. 

Ez pedig a „hiányzó lépcsőfok” esetében sincsen másképp, ugyanis a kifejezés azt az ismerőst takarja, akiről kimondva-kimondatlanul, de mindenki tudja, hogy kártékony, mérgező vagy bántalmazó ember, de továbbra sem távolítjuk el a köreinkből.

„…de amúgy jó fej ám!”

A „missing stair”, azaz „hiányzó lépcső” nevű hasonlatot még 2012-ben találta ki a Pervocracy nevű szexedukációs blog egyik anonim szerkesztője, és tíz évvel később sem veszített semmit az aktualitásából. Korosztálytól és élethelyzettől függetlenül mindenkinek ismerős lehet az a helyzet, amikor találkozik egy társasággal, és az egyikük annyira egyértelműen kellemetlen, akár beszámíthatatlan alak, hogy képtelen nem megkérdezni magától: miért barátkoznak vele a többiek?

A saját környezetemben is számtalanszor felfigyeltem már a „hiányzó lépcsőre”, azonban a formája mindig változik. Ő a szalonrasszista kollégád vagy a haverod haverja, aki szerint vicces, ha belecsíp egy idegen nő fenekébe, és az a lakótársad, aki szereti annyira leinni magát, hogy a viccei a verbális bántalmazás határát súrolják. Ugyan senki nem ért egyet azzal, amit csinál, esetleg néha ki is beszélitek miatta, de azt a feladatot már egyikőtök sem veszi a nyakába, hogy ténylegesen szembesítse a viselkedésével.

„Kellemetlen annak az embernek lenni, aki először szól. Pláne ha amúgy nem vagy központi tag a társaságban – meséli Maja, akinek a volt párja barátai okoztak rendszeresen kellemetlen perceket, különösen az egyikük, aki gyakran tett illetlen megjegyzéseket a lány testére, mindezt a pasija füle hallatára.

– Iszonyatosan utáltam, hogy így beszél velem, de mivel a többiek egyáltalán nem vették komolyan, sőt volt, hogy nevettek is rajta, nagyon sokáig nem mertem felhozni.”

Maja végül négy hónap után mondta el a pasijának, hogy kényelmetlenül érzi magát a barátja mellett, aki azonnal mentegetni kezdte a megvádolt havert. „Hiába mondtam, hogy nekem baromi kínos, ahogy beszólogat, ő hajtogatta, hogy amúgy tök jó fej, és ne vegyem magamra, csak poénkodik. Pár hétre rá szét is mentünk. Ha nem is pont emiatt, de talán akkor jöttem rá, hogy ha nem képes kiállni mellettem, amikor valaki zaklat, talán nem ő a nekem való partner.” 

Hasonló élményekkel küzdött meg Magyarországon töltött évei alatt a ma már Németországban élő Lynn is, aki egyedüli fekete nőként került bele egy helyiekből álló társaságba. Bár a barátai nagy része mindig tiszteletteljesen viselkedett vele és az utcai zaklatások során is megvédték, a hangulat drasztikusan megváltozott, amikor egy szélesebb ismeretségi körből csatlakozó lány csipkelődni kezdett Lynn-nel. „Pár ízléstelen viccel kezdődött, de idővel egyre nyíltabban tett megjegyzéseket a bőrszínemre, megalázó, sokszor szexuális töltetű sztereotípiákat hozott fel velem kapcsolatban. Mivel annyira gyakran nem találkoztam vele, egy ideig csak vártam, hogy valamelyik közös barátunk kiálljon értem, de legjobb esetben is csak kínosan hallgattak.”

Lynn végül megelégelte a dolgot, és Majához hasonlóan kérdőre vonta a társaság hozzá legközelebb álló tagjait, amiért nem állították meg a lány bántalmazó viselkedését. Az ő esetében jobban sült a dolog: barátai elismerték, hogy tudtak az ismerős rasszista nézeteiről, ám mivel addig nem került olyan ember a közelükbe, akit közvetlenül érintett volna, egyszerűbb volt ignorálni a problémát.

„Azok, akikkel tényleg közel álltunk, szerencsére megértették, hogy miért elfogadhatatlan nekem, ha továbbra is barátkoznak ezzel a nővel, aki a kérésemre sem változtatott a viselkedésén. De olyan is van, akivel azért nem beszélek már, mert annak ellenére, hogy elítéli a lány viselkedését, ugyanúgy jóban maradt vele. Én nem szeretnék ilyen barátokat.”

Amikor a félelem mellett a sajnálat és a segíteni akarás is bekapcsol

Bár a „missing stair” az esetek túlnyomó részében szexista, rasszista, homofób vagy másként káros nézeteket valló személy, a bántalmazó viselkedés másban is kimerülhet – ilyen például a függők esete, amikor még nehezebb lehet felelősségre vonni a másikat a tetteiért. Ádám külsősként érkezett egy régi egyetemi barátokból álló csapatba, nagyjából három évvel azután, hogy Misi alkoholfogyasztási szokásai elkezdtek a viccesből aggasztóvá válni. Ádám már nem ismerhette meg azt a vidám, csupa szív Misit, akinek az emléke még élénken élt a többiekben. „Sok sztorit hallottam arról, hogy Misi mennyire jó arc volt régen, de én ezt sosem tapasztaltam. Nekem annyi maradt meg belőle, hogy már elázva esett be mindenhova, sosem fizetett és a legjobb barátainak is súlyos pénzekkel tartozott. Állandóan balhézott mindenkivel, többször engem is megtámadott. Ha eleget ivott, a legkisebb dolgokért is képes volt ölre menni.”

Ádám észrevette, hogy a barátai félnek Misitől, ám mindannyiukban ott élt annak az embernek az emléke, aki Misi volt a függősége előtt. Nem merték vele konfrontálni, se kidobni őt.

Végül Ádám hozta fel nekik a témát, és lassan mindenki egyetértett abban, hogy meg kell próbálniuk segítséget szerezni Misinek. Bár eleinte úgy tűnt, a férfi bánja tetteit, és hajlandó elvonóra menni, végül nem volt képes szembenézni a problémáival. Ádámék azóta csak ritkán találkoznak vele, de mindenkinek fáj, hogy így ért véget a kapcsolatuk. „Sokat gondolkozom rajta, hogy jól tettem-e, hogy beszéltem erről a többiekkel. Misi valóban veszélyes volt, ez nem kétséges, de talán, ha nem szakad el tőlük, előbb-utóbb helyrejött volna. Már sose tudom meg.” 

A kifogások keresése kényelmesebb út, mint a konfrontáció

Ahogy a fenti esetekből is látszik, a „hiányzó lépcsővel” való konfrontáció nem egyszerű feladat, még akkor sem, ha a személy viselkedése egyértelműen negatív hatással van a környezetére. Azt talán mindenki érti, miért megterhelő egy függőségben, egyéb mentális betegségekben szenvedő barát felelősségre vonása, azonban egy tapintatlan, gyűlöletet szító ember esetében sokszor ugyanilyen nehéz ez a kérdés.

De miért félünk ennyire felszólalni a bántalmazás ellen, amikor mindannyiunk életét megnehezíti? Miért keresünk kifogásokat az elkövetőnek, ha mindannyian látjuk, hogy káros a környezetére?

A konfliktustól való félelemnek nincs egyetlen oka, mindannyian máshogy alakítjuk ki a nehéz érzelmekre és stresszhelyzetekre adott válaszainkat. A múltbeli tapasztalataink – beleértve a szeretteinkkel való interakciónkat és a tőlük kapott mintákat – mind-mind befolyásolják, hogyan fejezzük ki magunkat, és mennyire vagyunk nyitottak arra, hogy valaki mást meghallgassunk. Ezek a tapasztalatok formálhatják, hogyan látunk egy adott helyzetet (például ha a szüleink gyakran semmibe vették a véleményünket, hajlamosabbak vagyunk rá, hogy ne bízzunk a megérzéseinkben), és tudat alatt is kerülhetjük az olyan beszélgetéseket, amelyeket fenyegetőnek érzünk. Egy másik ok, amiért az emberek nem szólalnak meg, az a „whistleblower” (magyarul: leleplező személy) szereppel járó társadalmi kockázat.

A status quo megkérdőjelezése veszélyezteti egy ember pozícióját a közösségben, ezért sokan inkább hallgatnak, mintsem hogy esetleg kevésbé kedveljék őket, amiért konfliktust szítottak. 

Aztán ott van a híres járókelő-effektus: amikor valaki bajban van, a jelenlévők gyakran nem avatkoznak közbe, ha tudják, hogy más is látja az esetet, akár azért, mert a többiek cselekvésében bíznak, akár azért, mert úgy gondolják, hogy nem az ő dolguk. Magyarán, minél kockázatosabb lenne beavatkozni, annál kevésbé valószínű, hogy megtesszük. Ám ez meglehetősen sajnálatos, tekintve, hogy bántalmazás esetében minél nagyobb a kockázat, annál nagyobb hatása lehet annak, ha fel merünk szólalni ellene.

Ne legyen fontosabb a bántalmazó kényelme, mint az áldozat védelme!

Mindannyian azt akarjuk hinni, hogy nekünk nincsen ilyen barátunk, vagy ha tényleg ennyire rossz lenne a helyzet, valaki már tett volna valamit. A valóságban azonban a legtöbb ember, és különösen a kisebbségi csoporthoz tartozók, mint például a nők, a nem fehér emberek és az LMBTQ-közösség tagjai már tapasztaltak zaklatást vagy diszkriminációt az életük során. Az Egyesült Államokban a fekete és ázsiai válaszadók háromnegyede, a latinó származású válaszadóknak pedig több mint fele számolt be arról, hogy származása miatt érte diszkrimináció. Világszerte a nők 81 százaléka állítja azt, hogy már átélt valamilyen szexuális zaklatást és/vagy abúzust. Az LMBTQ+-emberek kétharmada tapasztalt már erőszakot vagy bántalmazást szexuális vagy nemi identitása miatt. Még az eredeti blogbejegyzés is, amelyből a „hiányzó lépcső” kifejezés származik, azzal kezdődött, hogy

az oldal tulajdonosa tudomást szerzett egy bántalmazóról a saját közösségében, akiről bár tudta a környezete, hogy veszélyes, mégis meghívták egy buliba, ahol végül megerőszakolt egy nőt.

Hagyjuk, hogy a társasághoz újonnan csatlakozó emberek rálépjenek a hibás lépcsőre, és sokszor még csak nem is figyelmeztetjük őket a veszélyre. Nemcsak felismerni fontos ezeket a „hiányzó lépcsőket”, hanem meg is kell tennünk a szükséges lépéseket annak érdekében, hogy megvédjük tőlük a közösségeinket.

Amikor felszólalunk az igazságtalanság vagy a bántalmazás ellen, a bátorságunk lavinaként sodorhatja magával a többieket is.

Mindegy, hogy a zaklatással, a szexizmussal vagy a gyűlölettel szemben állunk-e ki, már egy ember szava is csökkentheti a konfliktustól való kollektív félelmet. Ellenben, ha figyelmen kívül hagyjuk ezeket a problémás viselkedéseket, azzal azt üzenjük a társainknak, hogy ebben a közegben fontosabb a bántalmazó kényelme, mint az áldozatok érzelmei. 

Ha a tettei ellenére is kitartasz egy ilyen ember mellett, vagy meg sem próbálod jó útra téríteni, azt mutatod a világnak, hogy egyetértesz vele, akkor is, ha te magad nem veszel részt a bántalmazásban. Úgyhogy ne félj felelősségre vonni a barátaidat. Mert a viselkedés, amely felett szemet hunysz, az a viselkedés, amit elfogadhatónak tartasz.

Forrás: ITT, ITT, ITT, ITT, ITT, ITT, ITT, ITT és ITT

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images / Cavan Images

Nyáry Luca