Szakítani szeretnék a szüleimmel. Lehet ilyet?!

–

Laura 24 éves egyetemista, Budapesten él. Az anyukája kétszáz kilométerre lakik tőle, és három éve nem találkoztak. Nem a földrajzi távolság miatt. „Egy telefonos veszekedés végét zártam le azzal az SMS-sel, hogy nem szeretnék többet beszélni vele” – meséli, hozzátéve, nem arról van szó, hogy ne lenne köztük szeretet. Egyszerűen csak nem értenek szót egymással.

„Sokat veszekedtünk. Anyukám olyan, hogy csak úgy jó valami, ha az ő elképzelése szerint van. Ha olyat teszek, amit nem helyesel, akkor balhé van. Ez, mióta vissza tudok emlékezni, mindig így volt. Azt gondolja, direkt dacolok vele, pedig én csak csinálom a magam módján a dolgokat. Sosem volt felhőtlen a kapcsolatunk, de kamaszkoromban sokkal rosszabb lett minden a szüleim rettenetes és elhúzódó válása miatt. Nehéz évek voltak mindenkinek. Aztán egyetemre kerültem, és a földrajzi távolság ellenére a helyzet nem javult, sőt.

Elegem lett a beszólogatásokból és a sértődésekből, ezért döntöttem végül úgy, hogy egy ennyire nehéz és sok tekintetben fájdalmas kapcsolatra nincs szükségem.

Az SMS-emre nem reagált. Tudomásul vette.”

Nem vagyok jól

Laura, bár bizonyos szempontból egyszerűbb így az élete, azért nagyon megszenvedte az elszakadást. „Sokáig dühös voltam anyámra, és úgy gondoltam, jó döntést hoztam. Ilyen vagyok: ha valami nagyon fáj, leválasztom magamról, úgy teszek, mintha nem is létezne – még a válásuk idején lettem ilyen. De úgy egy éve elkezdtem érezni, hogy nem vagyok jól, hiába oké velem elvileg minden, és sejtettem, hogy az anyukámmal való kapcsolat lehet a háttérben. Elmentem egy pszichológushoz, akivel most is azon dolgozom, hogy felgöngyölítsem ezt az egész történetet, hogy mi miért történt, hogyan alakult így, és mi lehet a megoldás.”

Laura úgy érzi, nagyon sokat segített neki a terápia, de azért még eléggé az elején jár az útnak. „Legalább már nem vagyok dühös rá, kezdem érteni, hogy ő miért működhet úgy, ahogy, mit hoz otthonról és ez hogyan befolyásolja a kettőnk viszonyát. De még sok ponton homályos a kép azért. Szeretném rendezni a kapcsolatot. De ehhez, ugye két ember kell. És hiába állok egy nap esetleg készen arra, hogy higgadtan beszéljünk, ha neki ez nem megy. Tudom, hogy szeret és hogy a jó szándék vezérli, de az, ahogy viselkedik velem, jelen pillanatban nem alkalmas arra, hogy egy jól működő anya-gyerek kapcsolat legyen köztünk. De szeretném, ha azzá válna.”

Nem tabu többé a szülővel való szakítás?

Rengeteg oka lehet annak, hogy egy szülő-gyerek kapcsolat megszakad. Ami talán mindenkinek elsőre eszébe jut: a családon belüli bántalmazás (fizikai, érzelmi vagy szexuális). De

gyakran mentális betegségek, szenvedélybetegségek állnak a háttérben, vagy értékrendi, világnézeti ellentétek. Állóháború alakulhat ki még ma is egy családtag szexuális irányultsága, nemi identitása, vallási meggyőződése vagy életmódja miatt.

A témával a The New Yorker is foglalkozott. A szerző, Anna Russell azt vizsgálta, miért van az, hogy mostanában egyre gyakoribb, hogy a fiatalok saját érdekükben megszakítják a szüleikkel a kapcsolatot, míg az idősebb generációk sokkal nehezebben hozták, hozzák meg ezt a döntést, olyan esetekben is, amikor a toxikus kapcsolat fenntartása számukra rettenetesen fájdalmas és megterhelő volt. 

A cikk kiemeli a közösségi média, különösen a TikTok szerepét a „no contact mozgalom” terjedésében. Ezeken a platformokon az emberek megoszthatják személyes történeteiket, támogatást nyújtanak a hasonszőrűeknek, és elszántan tabumentesítenek bizonyos jelenséget, például a szülőkkel való kapcsolat megszakítását. A nyilvános diskurzus hozzájárul ahhoz, hogy ez a döntés ne legyen többé szégyenfolt vagy skarlát betű senkin, és ez alapvetően jó irány.

De vadhajtások azért akadnak.  

Geist Klára szakpszichológus-párterapeuta azt mondja, vannak kapcsolatok, amelyeket egyértelműen le kell zárni – ezekről az esetekről még lesz szó. De ő lát azért olyanokat is, amelyek menthetők lennének, ha meglenne a vágy erre a felekben, és dolgoznának érte. Ugyanakkor, magyarázza, az alkalmazkodás képessége a ma emberének kevésbé sajátja. Vagy talán inkább a hajlandóság kisebb bennünk, mint a szüleink, nagyszüleink generációjába tartozókban. Úgy véli, a virtuális világ hatása is, hogy könnyebb szívvel számolunk fel olyan kapcsolatokat, amelyeknek a fenntartása erőfeszítést igényel a részünkről. És mivel egyre kevesebb a valós, fizikai találkozás az emberek közt, egyre kevesebb a tapasztalatunk is abban, hogyan kellene kezelni bizonyos konfliktusokat.

Ha valaki úgy dönt, könnyebb összetörni, mint elmosogatni a tányért, azért jó, ha tudja, mondja a pszichológus, hogy a megszakított kapcsolatok is tovább élnek, dolgoznak bennünk.

„A felnőttkori kötődéseinket, a saját gyerekünkhöz való viszonyunkat, a választott kapcsolatainkat is befolyásolják. Ezért lélektani értelemben, a »rendezett« szülőkapcsolatokkal járunk jobban – ami természetesen nemcsak a gyerek felelőssége, hanem a szülőé is –, és van olyan is, amikor ez a belső rendezettség csak egyoldalúan tud megvalósulni, mert a szülő már nem él, vagy nincs értelme a közeledésnek felé.” 

Tiszteld apádat, anyádat!

Szülő-gyerek konfliktusok mindig is léteztek, de régebben alapvetés volt az, hogy a gyerek adósa a szüleinek, hisz felnevelték: nem fordíthat hátat nekik tehát, bármi történjék. Geist Klára úgy tapasztalja, még ma is sokszor, épp a társadalmi nyomás hatására, szégyen és bűntudat gyötri a felnőtt gyereket, aki érzelmileg igyekszik távolságot tartani az apjától, anyjától, és a belé plántált felelősségérzet miatt esetleg még gondoskodik is a hozzátartozójáról, tűzifát, élelmet visz például az őt korábban molesztáló, alkoholista szülőnek. (Nem, a törvény nem kötelezi őt erre: a kötelező szülőtartás alól mentesülnek azok, akiket bántalmaztak, elhanyagoltak, veszélyeztettek.) 

De vannak nem ennyire extrém, mégis, az érintettek számára épp elég szenvedést és ezáltal szakítási indokot szolgáltató történetek.

A negyvenöt éves Melinda azonban úgy tapasztalja, „ha vér nem folyik”, sokan nem értik, miért szakítja meg a kapcsolatot valaki a szüleivel. Szerinte még mindig él az emberekben a tévhit, hogy egy gyerek tartozik a szüleinek, és „tűrnie kell a rigolyáikat” mindenáron.

Melindát nem verték a szülei. Gondoskodtak is róla, volt mit ennie, iskolába járt, kapott könyveket, öltöztették. Kívülről mintacsaládnak tűntek. De ettől még nem volt könnyű a gyerekkora. „A parentifikált gyerekek mintapéldánya voltam. Anyám legfőbb, és valójában egyetlen bizalmasa, segítője, társalkodónője, lelki támasza voltam, amióta az eszemet tudom. Korán felnőttem, mert fel kellett nőni, de ez nem jelenti azt, hogy a szüleim leváltak volna rólam.

Hiába költöztem el otthonról, mintha egy zsineggel lennénk összekötve, amelynek a végét folyton rángatták. Bármi gond adódott, engem hívtak, akkor is, ha simán meg tudták volna oldani egyedül a problémát, például hívni egy szerelőt vagy kiváltani egy gyógyszert a patikában. Hozzáteszem, energikus, egészséges hatvanéves emberekről beszélünk.

Ha megcsörrent a telefonom (és folyton csörgött…), már gyomorgörcsöm volt, hogy ugranom kell valamiért. Képtelen voltam tartani a határokat velük, ha megpróbáltam, óriási cirkusz lett belőle. Aztán sértődés, duzzogás.

Amikor férjhez mentem, megpróbálták a páromat is bekebelezni. Kérték is, szólítsa őket anyunak, apunak.

Anyám semmiből sem akart kimaradni. A legváratlanabb időpontokban állított be hozzánk terepszemlére. Amikor kiderült, hogy nehezített a teherbeesésem, és úgy döntöttünk, hogy nem vállaljuk a hormonkezelést, elkezdett meddőségi kezelésekről szóló újságcikkeket küldözgetni nekem, mert ő márpedig unokát szeretne – és a közel negyvenéves, velük lakó (!) öcsémre nem számíthat, úgy tűnik…

Sokszor, sokféleképpen próbáltam elmagyarázni a szüleimnek, mi a gond azzal, ha nem tisztelik a határaimat. Apámmal jó irányba változott a kapcsolatunk, de anyámmal nem tudok zöld ágra vergődni. Ezért a terápiám egy pontján eljutottam oda, hogy kimondjam, most egy ideig nem akarok beszélni vele. Ahogy várható volt, nem fogadta el a döntést, mindenféle érzelmi zsarolást bevetett a kelléktárából. De kitartottam, és három éven át nem találkoztam vele. Ezalatt levegőhöz jutottam, és dolgoztunk a pszichológussal azon, hogy megerősödjek, és határozottabban ki tudjak állni magamért.”  

Szakítás után

Vannak esetek, amikor nincs más megoldás, mint távolságot tartani. Fizikailag, érzelmileg egyaránt. De szó sincs arról, hogy ez egy csapásra megoldaná a problémákat. 

„A kapcsolat megszakítása rövid távon megkönnyebbülést hozhat, hosszú távon azonban mindkét fél számára nagyon fájdalmas lehet” – mondja Geist Klára.

„Mind az elidegenedett családtagok, mind a hátramaradottak számára nehéz feldolgozni a veszteséget. Gyakran nemcsak egy szülőt-gyereket veszít el ilyenkor valaki, hanem egy egész rokonságot, embereket, akik választani kényszerülnek.”

A pszichológus fontosnak tartja leszögezni azt is, hogy „a szülő-gyerek kapcsolat formális megszakítása nem a büntetés eszköze, hanem a gyógyulásé. Sokszor a funkcionálissá silányult, érzelmi közelséget nélkülöző, egymás határait romboló szülő-gyerek kapcsolat jut el idáig. Amelyben nincs fejlődés, párbeszéd, csak ismétlődő, mérgező körök, ahol a felek változásképtelenek.

Ha megszakad a kapcsolat, a felnőtt gyerek, ha késleltetetten is, de leválhat a szülőről. Az elszakadás ellenére érzelmileg továbbra is szükséges dolgozni kapcsolaton, hisz benne él a felekben, ha beszélnek, ha nem. A terápiás folyamat támogató légköre mintát, esélyt adhat a továbblépésre, vagy akár a kapcsolat újratöltésére, egymás értésére.”

Geist Klára azt mondja, tapasztalatai alapján ilyen helyzetekben általában egyedül érkezik a pszichológushoz a felnőtt gyerek, aki önismereti útja során ott tart, hogy rálát a kapcsolatra és változást keres: leválna vagy kilépne a szülővel való kapcsolatból. De előfordul az is, hogy a szülő jön, akivel felnőtt gyereke, őt hibáztatva, nem találkozik, és a szülő nem érti, mi történik. „Én szívesen terelem egymás felé őket, jöjjenek együtt terápiába. Erre olykor van is nyitottság. Ilyen esetekben úgy dolgozunk, hogy – bár a gyerek a szülőt esetleg szívesen a vádlottak padjára ültetné, ezt nem hagyjuk. Mert a szülőnek is támogatást, megértést kell kapnia, hogy változni tudjon. Valószínű, maga sem ismeri a jó bánásmódot, ő is hiányokkal küzd. Szívszorító, amikor azt hallom, hogy »el sem tudtam képzelni, hogy máshogyan is lehet nevelni.« Mert, mondjuk, őt is bántották, bekebelezték, parentifikálták, vagy ő is tulajdonaként kezeli gyerekét, mivel nincs tapasztalata a határok tiszteletben tartásáról, a meghitt közelségről.”

(Geist Klára arra is felhívja a figyelmet, hogy nem mindig a gyerek szakít: előfordul, hogy a szülő kénytelen kilépni a fojtogató kötelékből, ha nincs kölcsönösség, és érzelmileg vagy anyagilag a gyereke kihasználja!)

Az biztos, hogy mind az elszakadás, mind az esetleges újraközeledés kezelése összetett és egyedi folyamat. „Ha a szülő nem képes változásra, akkor joga van a felnőtt gyerekének ahhoz, hogy soha többet ne akarjon a környezetében lenni. De ahogy már mondtam, attól, hogy nem találkoznak, a kapcsolat még bennük nem szakad meg. Dolgozni kell az emlékekkel, a veszteséggel, a szégyennel, a bűntudattal, ami ezeknek a kapcsolattípusoknak jellegzetessége.

Tenni kell az összerendezettebb képért, a hála és veszteség összeegyeztetéséért, hisz a szülő adott, de el is vett. A jutalom viszont a fejlődés öröme, a tartalmasabb, színesebb kapcsolati háló. Sok ember kivirul, miután kilép egy mérgező kapcsolatból. Lehetőséget kap más, jobb kapcsolódásokra.”

A terápia segíthet mindkét félnek megérteni a konfliktusok gyökereit, és dolgozni a megbékélésen. Fontos azonban felismerni, hogy a megbékélés nem mindig lehetséges vagy kívánatos, különösen akkor, ha a kapcsolat folytatása további károkat okozna az érintett személyeknek.

Ilyen esetek:

• Ha a szülő nem hajlandó párbeszédre.
• Ha tagadásba húzódik vagy meghazudtolja a gyerekét.
• Ha nem hagy fel a mérgező viselkedéssel.
• Ha bántalmazó szülő.
• Ha adtak egymásnak esélyt a közeledésre, de nincs mélyebb belátás vagy viselkedésváltozás. 

Kurucz Adrienn