Stinggel ünnepel ma a kötéltáncos, aki 50 éve átsétált a World Trade Center tornyai közt

–

Philippe Petit gyerekkorában szeretett bele egy életre a cirkuszba. Leginkább a kötéltáncosok produkcióit csodálta. De míg az emberek többsége megmarad a rajongás passzív felén, ő megszállottan gyakorolni kezdett, és mind ügyesebb lett a bűvészet és a zsonglőrködés terén.

Szenvedélyét a katonatiszt apa nem nézte jó szemmel, úgy vélte, a bohóckodásból nem lehet megélni, és a sok családi veszekedés végül oda vezetett, hogy Philippe Petit tizenhat évesen Párizsba költözött, és utcai mutatványosként kezdte el keresni a kenyerét.

Világ életében az volt számára a vörös posztó, ha valaki azt mondta valamire: nem lehet.

Heuréka!

A nagy ötlet 1968-ban, azaz tizenkilenc éves korában pattant ki a fejéből. Egy fogorvosi váróban ücsörgött épp, és magazinokat lapozgatott, amikor megpillantott egy fotót az akkor még csak épülő Világkereskedelmi Központ ikertornyairól. Utóbb azt mondta: nem ő nézte ki magának a tornyokat, hanem azok szólították meg őt. 

Tervének végrehajtására öt éven át készült. Egy francia farmon gyakorolt egy pontosan olyan hosszú (43 méter) acélkábelen, mint amilyet a nagy akció során is használt, és a barátai lelkesen rángatták a kötelet, hogy a szelet imitálják, ami majd 110 emeletnyi, azaz 400 méter magasságban várhatóan jól megcibálja a művészt.

Nemcsak a kötéltáncot gyakorolta Petit kitartóan, de úgymond előtanulmányokat is folytatott.

1971-ben például a párizsi Notre-Dame-székesegyház két tornya között sétált át – persze engedély nélkül. Ezután a sydney-i Harbour Bridge-et hódította meg a maga sajátos módján: két pilonja között egyensúlyozott. De a nagy álom a World Trade Center volt.

Az utcai zsonglőrködéssel évek alatt összekalapozott 20 ezer dollárjából 1974-ben a segítőivel elutazott New Yorkba. Az akció jókora előkészítést igényelt, hiszen szigorúan őrzött, még nem is egészen kész épületekről volt szó, ahová a bejutás sem ment könnyen, még iratokat is kellett hamisítani hozzá.

45 perc séta kötélen

Augusztus 6-án este Petit és társai feljutottak a tornyok tetejére, és elrejtőztek. Kijátszva az éjszakai őrszolgálatot, a már begyakorolt módon kifeszítették a kétszáz kilós acélkábelt – íjjal lőtték át egyik toronyból a másikba a damilt, amivel aztán áthúzták a kábelt, majd több ponton rögzítették, hogy biztosan kitartson.

Nem kevés izgalom (végig bujkálniuk kellett az őrszolgálat elől) és kőkemény fizikai próbatételek után a pálya készen állt végre, és

miután megvirradt, Petit megkezdhette útját a kötélen a déli toronyból az északi felé. Mutatványát mind többen figyelték az utcáról, és a biztonsági őrség is a tetőre sereglett. Helikopterről többször is utasították: azonnal hagyja abba az attrakciót. Hiába.

Petit végül háromnegyed órát töltött a kötélen sétálva. Nyolcszor fordult kezében a huszonöt kilós, egyensúlyozást segítő rúddal. Többször megpihent a magasban, leült, lefeküdt, volt, hogy le is térdelt, hogy így fejezze ki a tornyok iránti tiszteletét. Csak akkor fejezte be a produkciót, amikor elkezdett esni az eső.

Később azt nyilatkozta, nem volt nehéz próbatétel egyáltalán. „Fogtam a botot, és átmentem.” De azt is szeretné, ha tudnák az emberek, ha rekordhajszolás vagy sorskísértés lett volna a célja, akkor átrohan a kötélen, és kész. Amit ő csinál, az ezzel szemben művészi teljesítmény, egyfajta performance, tánc a felhőkkel. „A sétám közepén megálltam, és ráültem a kábelre. Ámultam, és arra gondoltam, hogy a világon még senki sem sétált ilyen magasan, és senki sem látta azt, amit most én látok.”

Habár odalent ováció fogadta Petit-t, a rendőrség bilincsben vezette el rendbontás és birtokháborítás címén, de hamar ejtették a vádat.

Még bilincsben volt, de már megrohamozták az újságírók. Kérdezték tőle, miért csinálta. „Amikor meglátok egy gyönyörű helyet, ahová elhelyezhetem a drótomat, nem tudok ellenállni” – válaszolta. A rendőrök, akiket jól felhúzott és megizzasztott – és akiket egyébként lenyűgözött a kötéltánc – szintén megszólaltak, egyikük azt nyilatkozta: olyat kunsztot látott, amit mások nem fognak soha.

Nem érdekli az öregedés

Philippe Petit augusztus 13-án lesz 75 éves. Erős, ruganyos, csillogó szemű, akárcsak ötven évvel ezelőtt. Mindennap három órát gyakorol. Azt mondja, nem foglalkozik a korával.

„Megőriztem a lázadás és a költészet iránti fogékonyságomat” – mondja, és ránézve erős gyanú ébred az emberben, talán ez lehet a fiatalság receptje.

Egy kicsi faházban lakik New York államban. Maga építette a házat, és azt írta arany betűkkel az ajtaja fölé: „a világ legkisebb színháza”.

Ha a World Trade Center lerombolásáról kérdezik, azt válaszolja: „Itt vannak a tornyok a szívem mélyén. Mint mikor meghal valaki, akit szeretsz. Magadban hordozod őt, és így tulajdonképpen még mindig létezik.”

Petit otthona tele van relikviákkal, kedves tárgya például Buster Keaton kalapja. De a saját artistakellékei, kötéltáncoscipői, buzogányai, kötelei is ott vannak a polcokon. Szó sincs nosztalgiáról, sem arról, hogy nyugdíjazta volna magát. A kertjében ma is ott a WTC-s kötél egy darabja, azon gyakorol, mindig készül valamire. Most például egy közös show-ra Stinggel. A WTC-s mutatvány ötvenedik évfordulójának emlékére ma és holnap a New York-i Szent János-székesegyházban kötéltáncol, miközben barátja, Sting zenél majd alatta. Elhangzik majd a Let the Great World Spin című új dala is, amelyet Philippe Petit ihletett. A dal címe egyébként azonos egy 2009-es világhírű regényével, amelyet Colum McCann írt, és Hadd ​forogjon a nagyvilág címmel Berta Ádám fordított magyarra. A regényben is szerepel a különleges kötéltáncos.

Petit-nek a szerdai fellépés lesz számításai szerint a 100. nyilvános sétája. „Nem félek – mondja. – Miért is hibáznék, ha a testemet és a lelkemet is annak szolgálatába állítom, hogy érezzem: élek? És bár tudom, a testem lassan nem lesz hajlandó az agyam parancsára cselekedni, de ma még megvan az örömöm, hogy a gyakorlással mindennap újra felfedezhetem az egyensúly varázsát.”

Kiemelt kép: Getty Images / Craig T Fruchtman

Kurucz Adrienn