Nagymama vagyok, nem bébiszitter!

–

Az én nagymamám 55 évesen ment nyugdíjba (több mint 40 évvel ezelőtt), és onnantól fogva a haláláig gyakorlatilag minden napját velünk, az unokáival töltötte. Eleinte átbuszozott-villamosozott hozzánk minden áldott (kora) reggel „segíteni”, hogy aztán estig velünk maradjon, hétvégén meg mi mentünk hozzá a szülőkkel együtt ebédelni, aztán össze is költöztünk vele. Neki köszönhetően nem lettem „kulcsos gyerek”, mint az osztálytársaim többsége, nem voltam napközis, nem csellengtem a telepen, és mindig meleg ebéddel, nagy öleléssel vártak haza. Nagyi okos volt, tudott segíteni a leckében is, a kistesómra meg féléves korától ő vigyázott, bölcsődébe egy napot sem járt. Anyu így nyugodt szívvel vissza tudott menni dolgozni, apukám meg túlórázhatott látástól vakulásig, és az iskolapadba is visszaülhetett. Minden sikerükben benne volt a nagyanyám. Hiszen nem kellett aggódniuk egy percig sem: biztonságban tudhatták a gyerekeiket, és a Nagyi teljes szívéből szeretett minket.

Mi, gyerekek is csüngtünk rajta, imádtuk, de soha nem jutott eszünkbe, hogy talán másféle élete is lehetne a nagyanyánknak, másféle boldogság is juthatna neki, nem csak az állandó, önzetlen szolgálat lehetne az útja. Például találhatott volna újra szerelmet (nagyapánk 1947-ben disszidált, azután Nagyi egyedül élt, illetve a fiával meg a szüleivel, de társ nélkül). Vagy összejárhatott volna a barátaival, akik rég lemorzsolódtak, mire mi felnőttünk. Esetleg utazgathatott volna (úgy emlékszem, szeretett utazni fiatalabb korában).

Igazából fogalmam sincs, mit csinálhatott volna azon kívül, hogy minket dédelgetett, mert sosem beszélt arról, mik az álmai.

Lehet, hogy réges-rég leszokott az álmodozásról?

Nem tudom, így van-e. De sajog a szívem, ha arra gondolok, fogalmam sincs, mi tette volna boldoggá rajtunk kívül. Mert a nagymama énjéhez nem illeszkedő vágyait gondosan elsüllyesztette a szekrény mélyére a csinos, „bejárós” ruháival egyetemben. Maradtak az otthonkák és a praktikus, piacozós, ügyintézős ruhadarabok, meg amit fel lehetett venni iskolai ünnepségekre – amelyeken ő persze mindig oklevelet kapott közösségi munkáért.

Ezt a mintát hozom tehát a gyerekkoromból, de közben azért eltelt pár évtized, és rálátok már arra, mekkora ára volt az ő oldaláról annak, hogy én csak hírből ismertem a menzát, és nem kellett rémes napközikbe meg úttörőtáborokba járnom.

És ismerek egy csomó újdonsült nagymamát, akik egyáltalán nem olyannak képzelik a jövőt, mint ahogyan a nagyanyám élte az ötvenes-hatvanas éveit.

Szétszakított nagymamák

Van egy közeli ismerősöm, nevezzük Borinak, aki egyszer bevallotta, rém boldog, hogy a lánya végre felnőtt (eléggé nehézkes volt a folyamat), és a saját lábára állt. Bori a húszas évei elején lett anya, ötven körül járt, mire a gyereke megtalálta a saját útját, és nem szorult állandó támogatásra. Közben újra férjhez ment (a lánya apukája már hosszú évekkel ezelőtt elhagyta a családot), és azt mondja, a társával mindenképpen utazgatni szeretnének, amíg még fizikailag ilyen jó állapotban vannak. Szeretnek túrázni a hegyekben, lakóautóval csavarogni a világban, és fejükbe vették, hogy vitorlázni is megtanulnak. Bori azt mondja, cseppet sincs lelkiismeret-furdalása, hogy annyit vannak távol, minden tőle telhetőt megtett a gyerekéért, sok mindenről lemondott egyedülálló anyaként, amire vágyott. Most ő jön.

A lánya szerint is, csak kérdés, nem változik-e meg a véleménye, ha megszületik a saját gyereke – ugyanis a nyáron férjhez ment, és reményeik szerint hamarosan bővül a család.

Bori azt mondja, nagyon örül majd a kisbabának, de nem gondolja, hogy az almáspite-sütős-kézimunkázós-tűzhelyőrzős nagymamaszerep való neki. Inkább arról ábrándozik, hogy mindenféle vagány kalandokban lesz részük együtt az unokájával.

Bori még csak tervezget, Franciskának, bár nem sokkal idősebb nála, már van öt unokája. Három gyereket nevelt fel, kettő már családos, a középső részéről tehát lehet még számítani utódokra. Franciska azt mondja, őszintén szólva nem bánná, ha most lenne egy kis szünet a gyermekáldásban, mert az öt unoka nyolc év alatt született, és még mindegyik állandó felügyeletet igényel. 

Mivel a szülők dolgoznak, Franciska állandóan érzékeli a nyomást mind a két oldalról: segítsen, pontosabban segítsen többet. Sosem elég az, amit adni tud. Ha megkérdezik, mit csinál épp, és elárulja, uszodába megy vagy sétálni a barátnőjével, hallja a neheztelő szuszogást a telefonban. Mert át is ugorhatna a gyerekekhez éppenséggel. Már ott tart, hogy füllent időnként, mint kamaszkorában az anyjának. Hogy dolga van.

Pedig szó sincs arról, hogy ne számíthatnának rá. Hetente többször szalad valakiért óvodába, iskolába, edzésre, furulyaórára. A csecsemőkorút meg hétvégente hagyják ott nála pár órára a testvérével együtt, amíg a szülők vásárolnak. „A lányoméknál van bébiszitter, kettő is. Mégis előfordul, hogy egyik sem ér rá, ilyenkor persze be kell ugranom. Mivel otthonról dolgozom, sokszor »átdobják« valamelyik gyereket, általában betegen, mert ők az irodába nem vihetik. Én meg biztosan tudok dolgozni a gépemen főzés és legózás közben is, gyerekkorukban is mindent megoldott anya!

A nyári szünetről ne is beszéljünk! Egyértelmű elvárás velem szemben, hogy minden unokát nyaraltatok, és legalább két hetet vállalok, ahogy az egyik vidéken élő nászasszonyom is teszi, vele gyakran példálóznak. Vagy legalább velük megyek nyaralni, hogy a fiatal pár pihenhessen, amíg én bébiszittelek.

Csakhogy én a barátnőimmel szeretnék nyaralni menni a szabadságom alatt! Önzőség lenne? Huszonöt év, huszonöt közös nyár maradt ki, van mit pótolnunk.

Az egyik barátnőm mellrákos. Mit tudom én, mennyi időnk van még együtt!

A fiaméknál van a kisbaba. Otthon van vele a menyem, de azt mondja, megőrül, ha nem mehet el időnként edzeni, fodrászhoz vagy találkozni a barátnőkkel. Megértem, de sokszor nem lehet összeengedni a babát a lányom taknyos gyerekeivel, akikre szintén vigyáznom kellene, és máris egy családi balhé közepén találom magam. Ilyenkor megkapom persze én is a magamét, hogy a lányomhoz húzok, nem a menyemet pártolom, pedig esküszöm, próbálok igazságos lenni. Aztán néha úgy érzem, elment az esze az egész bandának! Számontartják, komolyan, hogy melyik gyerekre mennyit vigyáztam, melyik családnak hányszor segítek egy héten. Onnan tudom, hogy így van, hogy egymás fejéhez vágják időnként a kalkulációt. Az egyik menyem pénzügyi főiskolát végzett a másik meg adószakértő: el tudjátok képzelni azt a vitát?!”

„Igazán segíthetne az anyád!”

Amióta gyerekem van, rengetegszer találtam magam olyan kortárs és sorstárs beszélgetésekben, amelyek a nagymamák (és időnként a nagypapák, mert vannak családok, ahol ők sem vonják vagy vonhatják ki magukat az unokázásból) körül forogtak. Hogy kinek az anyja/apja/anyósa/apósa mennyit segít. Ha visszagondolok ezekre a párbeszédekre, az jut eszembe, hogy valóban van a generációmban egy nagy adag frusztráció ezzel a témával kapcsolatban. Írtam is egyszer egy cikket arról, hogy hol vagytok, nagymamák, mert (sok családból) nagyon hiányoztok. Ma is úgy látom, szülőnek lenni támogató felnőtt családtagok nélkül pokolian nehéz. De azt is érzékelem, hogy támogató felnőtt családtagnak lenni sem könnyű.

Ugyanis végletekig kizsigerelt ötven feletti embereknek kellene hirtelen szolgálatkész és bármikor bevethető, mosolygós, laza, jó fej nagyanyóvá-nagyapóvá alakulniuk, miközben minden bizonnyal még aktívan dolgoznak, nem engedhetik meg maguknak a nyugdíjazást, és gyakorta a saját, idős szüleikről is gondoskodniuk kell.

Most ők jönnek!

Ha egy pár gyereket tervez, általában megbeszélik, készen állnak-e a szülőségre. Anyagilag elég stabilak-e, készek-e lemondani egy időre a kedvteléseik egy részéről legalábbis, és a saját érdekeik és szükségleteik elé rangsorolni az utódéit. A nagyszülőket viszont nem igen kérdezi meg senki, életük e szakaszában tudnak-e, szeretnének-e aktív részesei lenni egy kisgyerek felnevelésének.

Nem azt állítom persze, hogy hozzájuk kellene igazítani a családalapítást, csak eszembe jutott, milyen könnyen mondjuk azt egy unokázásban kevésbé aktív nagyszülőre, hogy önző, vagy hogy nincs benne elég szeretet, miközben könnyen lehet, hogy egész egyszerűen aktuálisan nem telik tőle több. A szülőkorúak hajlamosak elfeledni (mint általában a fiatalok), hogy a náluk 20, 30, 40 évvel idősebbeknek más az energiaszintjük, sokszor már krónikus betegségekkel élnek, és miután túljutottak a gyerekeik felnevelésén (ami sosem volt egyszerű feladat), talán némi térre és időre lenne szükségük, amit nem másokhoz alkalmazkodva kell beosztaniuk – hiszen ezt tették egész életükben. Alkalmazkodtak.

Nem könnyű anyává, apává válni. Jó annak, akinek sok segítsége, támogatója van ebben. De nem könnyű – és ezt se söpörjük a szőnyeg alá – megöregedni sem.

Szembenézni a hanyatlással, az idő végességével, az elmúlással, ami a ki nem használt lehetőségek elenyészését is jelenti. Egy embernek az élete derekán sok tisztáznivalója van önmagával – erre eddig nem volt ideje egész egyszerűen. Ne csodálkozzunk, ha mint a kamaszok, magukra zárnák időnként az ajtót, és feladatok helyett az élményeket szeretnék pipálgatni kicsit. Persze az unokák is tartozhatnak utóbbi csomagba, és általában oda is tartoznak. De rajtuk kívül másra is szükségük van.

Ők a szüleink, megszoktuk, hogy értünk élnek. De ideje megemészteni, hogy most ők jönnek!

Forrás: ITT

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images / Oliver Rossi

Kurucz Adrienn