„Nem tudta a falu, hogy időnként szinte agyonver”

–

Egy békés tó partján ücsörögtünk. Időről időre az asztalunkhoz telepedett egy-egy kedves kis kacsa. Lelket simogató környezet a szívnek nehéz beszélgetéshez. Ahol minden olyan magától értetődő: a létezés, az emlékek, még a könnyek is.

Olyan nőnek ismertem meg Kati nénit, aki mindig kiáll magáért. Aki sok évvel fiatalabbnak néz ki a koránál, aki éjjel-nappal dolgozik, tele van energiával és szereti az életet. Mégis előfordult vele az, amiről azt gondoljuk, hogy csak mással történhet meg.

Amilyen rózsát tépsz, olyat szagolsz

18 éves volt, amikor férjhez ment. Egy búcsúban találkoztak, ahol udvarolni kezdett neki az a fiatal és kedves fiú, akiért mindenki irigyelte őt. A fiú akkor még katona volt, így levelezni kezdtek, amiből nagy-nagy szerelem kerekedett. Akkoriban nem vártak sokáig: „férjhez kellett menni gyorsan a lányoknak” – idézi Kati néni. Fél év múlva megvolt az eljegyzés, rá két hónapra az esküvő.

„Mindjárt másnap. Az esküvő másnapján…”  – alig kezd bele, elcsuklik a hangja, és elemi erővel tör utat magának a rég eltemetett fájdalom, aminek a története éppen 60 éve kezdődött. Szeretnék valahogy könnyíteni a terhén, de hamar rájövök, hogy neki most az a legjobb, ha csak hallgatom. „Először is 

azt gondolta a nászéjszaka után, hogy már nem vagyok szűz. Ott kezdődött minden. 

Aztán másnap délután vinni akartam anyuékhoz a maradék tortából, süteményből, mert mi tízen voltunk testvérek. Nem lehetett. A malacokkal, disznókkal etették meg. Csakhogy én megígértem nekik, hogy vinni fogok, és még hétfőn is annyi volt belőle. Hát én vittem. Ő megvárta, míg hazaértem… Rúgni tudott a legjobban. Meg ököllel ütni” – írja le a házassága első napjait.

Egy hét szabadság után visszatért dolgozni, ahol a kollégái, amikor meglátták, hogy kék-zöld a combja, rögtön azt kérdezték, hogy egy szadistához ment-e férjhez. Aztán amikor eltelt egy jó hónap, hazament az édesanyjához, és elmondta, hogy nem bírja tovább. Az édesanyja megpróbált segíteni, és 

az újdonsült férj megígérte, hogy nem üt többé. 

Egy hét múlva azonban minden kezdődött elölről.

„Úgy éreztem, vége van a világnak. De utána, ha kedvesen szólt, mindent elfelejtettem. Csak alighogy elmúlt, már jött a következő. Sok mindenért kikaptam. Volt, hogy egy hét, volt, hogy egy hónap… Meg volt őrülve a féltékenységtől is. És 

engem mindenki úgy irigyelt: ez a drága, ez a mosolygós, ez a kedves fiú… Nem tudta a falu, hogy mi van otthon. Hogy szinte agyonver.”

Kati néni azt mondja, más világ volt akkor. „Amilyen rózsát tépsz, olyat szagolsz”: egy asszonynak az volt a dolga, hogy tűrjön, és nem az, hogy egy pofon után elszaladjon haza. 

A válás nem ment egyszerűen

„17 évig. 17 évig nem tudtam tőle megszabadulni, mert nem ismertem rajta kívül mást” – emlékszik vissza. Olyan volt, mint aki beszorul a sarokba, és nem tud onnan kimozdulni. Amikor az anyósa meghalt, hirtelen megszűnt az a nyomás, az a terror, amit ő harmadik szereplőként a házasságukra pakolt azzal, hogy a köztük lévő játszma szerves részévé vált. 

Az anyósáék házasságában természetes volt, hogy a férje megverte a feleségét, ha például az ebéddel öt perccel később ért ki a földekre.

Az anyós pedig a saját menyét terrorizálta, és gyakran sejtette azt a fiával, hogy a felesége esetleg hűtlen hozzá.

Közben két gyerekük született.

„Addigra már csont és bőr voltam, 42 kiló. Egyszerűen nem mertem sehová nézni, mert féltem, hogy ha hazaérünk és belépünk a kapun, akkor már rúg, üt, ver ököllel, mindennel, mert esetleg valakire ránéztem. Már nem mertem kimozdulni a lakásból” – idézi fel, hogy milyen hangulatban élt a házasságuk végéhez közeledve, mielőtt egyszer csak azt érezte, nincs tovább, és nem marad. Nem tudta többé elviselni a közelségét. Sosem hitte volna, hogy az az őrült nagy szerelem, amit olyan sokáig érzett, ilyen undorrá válhat.

Miután beadta a válókeresetet, a férje a bíróságon váltig állította, hogy szereti, 

a bíró pedig először úgy ítélte meg, hogy ha van egy ilyen kedves férj oldalán két gyerekkel, akkor nem jogos az igény a válásra. 

Csak később adtak hitelt a szavának, amikor az idősebbik fiúgyermekük tanúskodhatott mellette. 

Miután kimondták a válást, még öt éven át éltek egy fedél alatt, mert nem tudott Kati néni hová költözni a két gyerekkel. A mindennapokban azonban anyagilag soha nem függött tőle, még akkor sem, amikor megszülettek a gyerekek. „Mint a güzü, annyit dolgoztam. Kerestem olyat, amit otthon is meg tudok csinálni, mert nem volt óvoda vagy bölcsőde. Malacokat hizlaltam, kecskét fejtem, sajtot készítettem, tíz disznót adtam el egyszerre. Nehogy azt mondják, hogy engem eltart a férjem” – és erre kínosan ügyelt, miután kiderült, hogy az anyósának komoly csalódást jelentett, hogy nem hozzájuk hasonló, gazdag lány került a házhoz. A válás után már volt több munkahelye is, ahova eljárt, de sokszor előfordult, hogy reggel nem tudott elindulni: beszorította a volt férj a sarokba, és ütötte, ahol érte. 

A költözés előtt az utolsó pillanatig titkolta, hogy el fog menni.

Félt, hogy vér folyna, ugyanis egyszer korábban már késsel kergette a férfi, amikor megtudta, hogy beadta a válókeresetet. Csak este, miután meggyőződtek róla, hogy az éjszakai műszakba indulva a volt férje felszállt a vonatra, akkor kötötték lepedőbe a holmikat, és költöztek át abba a pici házba, amit sok év keresetéből, a barátok segítségével rendbe hozva szerzett meg. 

Szabadon, de mégsem teljes szabadságban

„A házat, ahová mentünk, én délelőtt megvettem. A kulccsal a barátnőmék már ott vártak, porszívóztak, takarítottak, hogy be tudjunk költözni. A kocsit vittem magammal és a személyes holmikat, minden másról lemondtam. Amikor leültünk oda a batyuval és a barátokkal, ittunk tojáslikőrt, amit előtte csináltam, csak nevettünk. Nem akartam elaludni, daloltam és fütyültem, olyan voltam, mint amikor a kicsikó kiszalad az istállóból és szalad, megy, nyerít, mindent csinál… Az maga volt a boldogság…” – meséli őszinte örömmel az arcán, mintha csak tegnap lett volna.

Sokan mondták neki akkor, hogy kivirult. Azt mondja, már nem volt, aki bántsa, akitől félnie kellett volna. Nem ment utána a volt férje, sőt, soha többet nem szólt hozzá. Pedig ő meg tudott neki bocsátani, és szívesen beszélgetett volna vele időnként. 

„A temetésére is elmentem, annak ellenére, hogy így bánt velem, mert mégiscsak a gyerekeim apja, az unokáim nagypapája. Jó hátul álltam, de elmentem. 

Azóta sem szerettem senkit úgy, mint őt. Az csak egyszer történik. Mikor elköltöztem, karácsonyra vett nekem egy robotgépet, ami akkor nagyon nagy szám volt. Akkor még egyszer megpróbált meggyőzni, hogy menjek vissza hozzá. A mai napig nem ment tönkre, és ha hiszed, ha nem, minden alkalommal, mikor a kezembe veszem, ő jut róla az eszembe.”

Később volt még egy három és fél évig tartó kapcsolata, amiben nagyon szerette őt a párja, aki sajnos hamar meghalt. A következő 30 évben pedig csak háromszor randevúzott, de azt tapasztalta, hogy csak a „hülyék” találják meg, így inkább egyedül van. Néha jólesne neki egy társ, akinek főzhet, akivel dolgozhat a kertben, vagy akivel társaságba mehet, de ha lehetősége nyílik ismerkedni, egyszerűen bekapcsol valami, ami nem engedi tovább. Azt mondja, azóta is fél a kedves férfiaktól.

Beszélgetünk egy kicsit még arról, hogy 78 éves fejjel ő mit mondana, ami erőt adhat azoknak a nőknek, akik hasonló helyzetbe kerülnek. Még akkor is, ha a bántalmazásból természeténél fogva, jól tudjuk, nagyon nehéz kikeveredni. „Én

csak azt tudom mondani: amelyik férfi egyszer is üt, attól hanyatt-homlok menekülni kell! 

Most megüt egyszer, egy hónap múlva kétszer, egy újabb hónap múlva agyonrugdos. Aki ilyet tapasztal, menjen világnak, mert az a férfi nem fog megváltozni.”

És hogy a történet lezárult-e? Idén tavaszig Kati néni azt gondolta, igen. Úgy érezte, hogy már túl van rajta, hogy rég elfelejtette, de egy látásjavító szemműtét alkalmával folyton csak azt kérdezgették tőle az orvosok, milyen ütés érte a szemét. Végül csak annyit mondott, hogy az ember a szennyest nem szívesen teregeti ki.

A beszélgetésünk végén aztán megkönnyebbülten sóhajt, és azt mondja, most jött ki belőle az, ami annyi éve benne volt. 

Annyian kérdezték tőle, miért váltak el, és mindig csak annyit mondott, hogy azért, mert kiszerettek egymásból. Még akkor sem vallotta be senkinek, min ment keresztül. 

Aztán felállunk és elsétálunk a hosszú ideje cipelt terhekkel együtt, amiből talán-talán ottmaradt egy kevés a tó partján azon az délutánon.

Kőrizs Kata

Képek: Chripkó Lili/WMN

Kőrizs Kata