Elég volt a csalódásból! – Emberek, akik feladták a társkeresést

–

Olvastam egy nagyon érdekes cikket Faith Hill tollából a The Atlantic magazinon. A szerző egy Karen Lewis nevű washingtoni terapeuta gyakorlatát idézi.

„Képzeld el, hogy egy varázsgömbbe nézel! A gömb azt mutatja, tíz év múlva rátalálsz a nagy Őre – semmiképpen sem előbb. Mit tennél a következő években, ha tudnád, nem kell kutatnod a szerelmet, hisz jön majd magától?”

Lewis gyakran kap olyasféle választ a pácienseitől, hogy bár volna egy ilyen jóslat (már amennyiben komolyan vehető lenne), mert akkor nem kellene többet izgulni, élhetné nyugodtan az életét az is, aki most képtelen lelazulni, mert folyton az jár a fejében, hol és miként tudná megismerni az igazit – vagy fogalmazzunk inkább úgy: az embert, akiben ott a társ lehetősége.

A terapeuta mesélt egy nőről, aki kinézett ezer éve egy pompás étkészletet, és mindig arra gondolt, majd felveszi a nászajándék-listájára, ha megkérik a kezét. Vajon miért kellene megvárnia a lakodalmát, ha ennyire vágyik azokra a gyönyörű tányérokra? – merülhet fel a kérdés. Miért nem veszi meg magának?  

Karen Lewis – aki egyébként könyvet is írt a facérságról (With or Without a Man: Single Women Taking Control of Their Lives – azaz Férfival vagy férfi nélkül – Egyedülálló nők, akik kézben tartják az életüket), nem arra akarja rávenni az embereket, hogy adják fel a randizást, csupán arra szeretné felhívni a figyelmet, hogy ne tegyék magukat parkolópályára, amíg egyedül vannak, éljenek úgy, ahogy nekik jó.

Ez lehet, hogy nyilvánvalónak tűnik, de ha jobban belegondolunk, nem is biztos, hogy olyan egyszerű megvalósítani. Kezdjük ott, hogy a randiappok rá tudnak telepedni az életünkre. A böngészés, az üzengetés, a találkozószervezés emészti az időt, az energiát, és az életkedvet gyakran.

Törölni az összes randiappot  

Egy Cameron Chapman nevű negyvenes angol nő mondta azt Hillnek, hogy

a randizás az egyetlen dolog, amit minél többet gyakorolsz, annál nehezebb. Minden csalódás után kisebb hittel kezded újra. Aztán sokaknál eljön a pont, amikor feladják.

A szívük mélyén talán továbbra is reménykednek, de nem keresik többé (vagy egy ideig) a lehetőségeket. Elfáradtak, letörlik az applikációkat, nyilvános helyeken sem próbálnak ismerkedni. Szembenéznek azzal a lehetőséggel, hogy talán sosem lesz részük a vágyott kapcsolatban. Ez igen fájdalmas lehet, de segít abban Karen Lewis szerint, hogy az ember elgyászolja a jövőt, amelyet egykor elképzelt magának, és újratervezze az életét úgy, ahogy számára a legjobb az adott körülmények közt.

Hill több emberrel is beszélt, akik hosszú ideje próbáltak társat találni. Sokféle stratégiát követtek: társaságba jártak, új barátokat szereztek, elköltöztek, munkahelyet váltottak… de nem jártak sikerrel, ami a párkeresést illeti. A randizás-ismerkedés abbahagyása volt az a pont, amikor szembenéztek azzal, hogy talán ezen a területen sosem lesznek elégedettek.

Emlékszem egy beszélgetésre, amelynek évekkel ezelőtt voltam az egyik résztvevője. Egy ötvenöt körüli nőismerősöm mondta nekem, hogy két befuccsolt házassággal (és pár hosszabb-rövidebb kapcsolattal) a háta mögött, belátta, ezen a területen neki nincs szerencséje. Viszont rengeteget kapott az élettől amúgy: hivatást, klassz gyerekeket, anyagi jólétet, utazásokat, egészséget, úgyhogy cseppet sem elégedetlen. Keresi mindenben a boldogságot, és meg is találja: akkoriban éppen az unokázás volt a fókuszban, kisbabája volt a lányának. A szerelemről viszont lemondott. Túl sok zűrzavart, fájdalmat okozott neki. (Hogy a döntése végleges-e, ki tudja, mindenesetre azóta is egyedül él.)

Persze ez a stratégia kockázatokkal is jár. Mi van, ha valaki pont akkor adja fel, akkor törli magát, mondjuk, a randiappról, amikor épp regisztrál valaki, aki pont megfelelő lett volna?

Egy régi barátom felesége jutott eszembe erről. Ő mesélte, hogy rengeteget piszkálták a hozzátartozói, amikor negyvenhez közelített, hogy tegyen több erőfeszítést a párkeresésbe, mert így egyedül fog maradni. (Más téma, fontos téma, hogy még ma is micsoda nyomásnak és nyomasztásnak vannak kitéve a fiatal és már nem annyira fiatal nők, ha még nem mentek férjhez. Mintha a párkeresés olyan egyszerű volna, illetve: mintha más életcél nem lehetne akár fontosabb is ennél.) A barátom felesége nem törődött a károgókkal, úgy érezte ugyanis, sőt, biztos volt benne, hogy úton van felé az az ember, akivel boldogok lesznek, és akkor is rá fog találni, ha nem sürgeti a dolgot, és nem „kapálózik” kétségbeesetten, hogy itt vagyok, itt vagyok, vegyen már észre valaki. Nem járt szórakozóhelyekre, nem regisztrált társkeresőkre, nem ment vakrandikra. Élte az életét. Neki bejött a stratégia, a munkahelyén ismerte meg negyvenéves korában a jövendőbeli férjét, akivel egy hét múlva már együtt éltek. Ha jól számolom, 16 vagy 17 éve történt mindez, azóta is szeretik egymást.

Megvagy, Cupido!

Persze nem mindenkinek van ilyen szerencséje. Sokan találnak viszont úgy szerelemre, hogy keményen megdolgoztak érte, éveken át üldözték Cupidót, mire észrevette őket. Talán azért is tartottak ki, mert úgy érezték, ha nem próbálkoznak, akkor a nagy lehetőségtől fosztják meg magukat.   

Faith Hill idézi cikkében Geoff MacDonaldot, a Torontói Egyetem pszichológusát (szintén szingliségkutató), aki azt tapasztalta, hogy az emberekben mély fájdalom él az elszalasztott lehetőségek miatt. Jobban szenvednek, ha ezekre gondolnak, mint ha azokra az alkalmakra, amikor visszautasították a közeledésüket.

No de ha folyton arra koncentrálsz, hogy megtaláld – és megragadd – az igazit, akkor lehet, kihagysz egy sor más természetű lehetőséget.

Faith Hill mesél egy Nicole Vélez Agosto nevű 38 éves texasi nőről, aki pár éve úgy döntött, abbahagyja a randizást. És ezzel a lépéssel búcsút mondott az életét megnehezítő szorongásnak, miszerint „vajon fel fog hívni?” vagyis: „tetszem neki?”. És miután ez a mentális teher lekerült róla, rájött, hogy milyen sok megvalósítatlan álma van még. Hosszú időn át, amíg férjnél volt, a házastársa körül pörgött, mint egy búgócsiga. Azt sem tudta igazán, mi érdekli valójában, és mi a férje hobbija inkább, amit ő átvett. Most viszont, hogy egyedülálló, és nem randizik, elkezdett túrázni, hastáncórákra jár, sorra próbálgat ki dolgokat, amikre eddig nem volt ideje vagy energiája. Ez nem jelenti azt, hogy végleg lemondott a párkapcsolatról, de egyelőre magát szeretné jobban megismerni. És erre egyedülállóként ebben a pillanatban több esélye van, hiszen nem az ismerkedésre fókuszál, hanem saját magára. 

Várni valakire a tranzitban

Nem kérdés, ha valaki úgy él, mintha a repülőtéren várakozna: éjjel-nappal radarüzemmódban, lesve, mikor érkezik már meg a várva várt utazó, akkor valószínűleg elmegy mellette észrevétlen sok minden és sok mindenki.

Faith Hill idézi egy Drew Clement nevű 37 éves ohiói férfi gondolatait. Clement azt állítja, az életszemlélete teljesen megváltozott, amikor abbahagyta a randizást. Régebben gyakran járt például koncertekre, de mindig elvonta a figyelmét a románc lehetősége, kereste a szemkontaktust a tömegben, majd azon agyalt, hogyan mosolyogjon rá valakire, vagy megpróbálja-e megszerezni a számát. De most már nem aggódik emiatt, a színpadot figyeli, és a zenét hallgatja.

Amikor Geoff MacDonald kutatócsoportja megkérdezte a résztvevőket, hogy mi a legjobb dolog abban, ha valaki egyedülálló, a legtöbben azt válaszolták, hogy a szabadság. A legrosszabb pedig a magány. Hill viszont vitatkozik ezzel, azt írja: azok az emberek, akikkel beszélt, kevésbé érezték magukat magányosnak, amikor nem randiztak, mint amikor igen (!), és jobban tudták értékelni a meglévő kötelékeiket. A szüleikkel, a barátaikkal, a gyerekükkel.

Ha valaki szembenéz azzal, hogy talán soha nem jön el az, akire várt annyi éven át, az el is indíthatja egy új irányba. És lehet, ez az út egy csodálatos helyre visz. A már említett Vélez Agosto örökbe fogadott egy kislányt. Mások arról számoltak be Hillnek: megbékéltek azzal, hogy nem lett olyan családjuk, amilyet szerettek volna, és új célokat tűztek ki maguk elé: karriert váltottak, könyvet írtak, lakást vettek, szörföztek. 

Azért persze nem csak hurráoptimista és napos oldala van ennek az irányváltásnak. Bizonyára vannak időszakok, amikor a magány bekopogtat, és nehéz figyelmen kívül hagyni. Az ünnepek kritikus időszakok lehetnek ebből a szempontból. Vagy azok a napok, amikor valami nagyon rossz vagy nagyon jó történik, és nincs kivel megosztani. Valószínű ez az oka annak, hogy sokan, akik egy időre hátat fordítottak az ismerkedésnek, előbb-utóbb jó eséllyel visszatérnek a randizáshoz. Bátor döntés ez, ahogyan bátor döntés az is, ha valaki úgy határoz, nem tesz több energiát a társkeresésbe. Mert egyedülállónak lenni sokszor nehéz – de a szerelem keresése talán még nehezebb.

Kurucz Adrienn