–

Végül csak felkerült a kereszt a Szabadság-szobor talapzatára. Robusztus fehér tömbként ugrik ki az addig sík felületből. Ez a kiugrás, ez a ráerőszakolás szép szimbolikus példaként szolgál majd az utókornak, ha a NER arrogáns politikai kereszténységét akarja bemutatni. Igen, azok mellett vagyok, akik azzal érvelnek, hogy ugyan tény, hogy a kereszténység fundamentálisan meghatározta Magyarország történetét, de itt mindig éltek más vallási közösségek is, a jelenről nem is beszélve.

Azaz, a Szabadság-szobor vagy minden itt élő ember szabadságát szimbolizálja, felekezeti hovatartozástól és egyáltalán istenhittől függetlenül – vagy nem a szabadság szobra.

De ez a cikk most nem (vagy nem elsősorban) a Szabadság-szoborról szól, hanem ennek apropóján arról, hogyan tűnt el 900 ezer katolikus Magyarországról. Egy vagyok ugyanis abból a majdnem egymillió emberből, aki 2011-ben még római katolikusnak vallotta magát, 2022-ben viszont már nem. Mi történt tizenegy év alatt?

A történet régebben kezdődik.

Disclaimer
Nyilvánvalóan nem nyilatkozom minden hitehagyott vagy egyházát elengedő katolikus nevében, hiszen valamennyi út egyéni. Egykori katolikusként beszélek, ám mivel viszonylag sok református és evangélikus hátterű ismerősöm van, nem tudom nem észrevenni a nagy közös mintázatokat, azaz, hogy a kereszténységhez való viszonyunknak milyen elemi része a hitelességi probléma. Úgyhogy elnézést kérve más felekezetektől, a két fogalmat – katolikus és keresztény – itt most kicsit felcserélhető szinonimaként is fogom használni.
Illetve tisztában vagyok azzal, hogy főleg a cikk végén felvetett gondolatokkal rengeteg teológiai, filozófiai és történeti munka foglalkozott az elmúlt kétezer évben – de azokra itt a cikk műfajából és terjedelméből kifolyólag nem tudok reflektálni.

Így jöttem

Mélyen hívő katolikus családban nőttem fel, és ameddig a szemünk ellát a történelemben, katolikusok voltak a felmenőink, akik aztán az átkosban is eljártak templomba, nem volt kérdés. Mi a tesómmal jártunk rendesen hittanra és hittantáborba, gyónni, áldozni, lelkigyakorlatokra, ifjúsági találkozókra. A szüleim egy időben egy nagy nevű és nagy hagyományú szerzetesi iskolában tanítottak, én egy a rendszerváltás utáni években induló katolikus iskolában tanultam az érettségiig. Az egyetemi éveket egy katolikus szakkollégiumban nyomtam szinte végig, és ezektől a helyektől rengeteget kaptam is: barátokat és szellemi, intellektuális útravalót is. 

Talán az első, ami feltűnt, hogy a szüleimnek mennyire szúrta a szemét, hogy a kilencvenes évek első felében a nagy kommunistákból lett még nagyobb katolikusok voltak látványosan szigorúak, ha a kereszténységre hivatkozva kellett például megrendszabályozni a gyerekeket. Akkoriban nekem abszurdabbnak tűnt az, amikor az iskola kötelező jelleggel terelte le a teljes évfolyamunkat gyónni (a bűnbánattal kezdődő gyónásnak belső indíttatásból kellene megtörténnie, különben az egyház szerint sem ér semmit). 

A nyolcvanas évek elején születtem, a rendszerváltozás zűrzavaros éveiben lettem iskolás, és az ilyen túlkapások ellenére alapvetően békésnek éltem meg a kereszténységünket. De békés volt az?

Nem voltunk jobbak

Az elnyújtott egyetemi évek vége felé találkoztam azokkal a fiatalabb generációkkal, akik már telibe kapták a kezdeti út- és tónuskeresés után a keresztény iskolák kiforrottabb „szellemiségét”. Csúnya dolog általánosítani, de ezeknek a fiataloknak egy meghatározó része

olyan töményen ontotta magából az ítélkezést és a lenézést, hogy az sokkoló volt.

Ez a tapasztalat fordulópontot is jelent, azt hiszem, mert elkezdtem visszaemlékezni és átértékelni: hogy bizony mi is lenéztünk másokat. Mi mint család, pont úgy, mint sok-sok hívő az iskolai és plébániaközösségekből, amiknek tagjai voltunk.

Jobban vagy rosszabbul elrejtett katolikus gőgünkkel néztünk le embereket és ítélkeztünk azok felett, akik nem voltak keresztények, akik nem voltak katolikusok, akik nem jártak minden héten templomba, akik elváltak, akik házasság előtt szexeltek, akik „bedőltek” spirituális divatoknak stb-stb. Mindenki fölött, aki más volt. És a másság nem az akkoriban így eufémizált „buzit” jelenti itt, hanem azt, aki eltért tőlünk és a szerintünk való normáktól. Mi mindent jobban tudtunk. Az Istent főleg.

Elég kiterjedt szakirodalma van már annak, hogyan hat az egyházakra a politikai kereszténység (magyarul is olvasható például Gregory A. Boyd A keresztény nemzet mítosza – Hogyan pusztítja el az egyházat a politikai hatalomvágy? című kötete). De az elmúlt harmincöt év hazai kereszténységének annyi vetületét látva megfogalmazódott bennem egy másik gondolat is. Mégpedig, hogy

egyáltalán nem lep meg a kormányzati siker, hogy miért csúszik ilyen könnyen ennyire sok, magát vallásosnak és hívőnek tartó ember számára az orbáni gyűlölködés.

Másképpen fogalmazva, ez a kormány sokat tett azért, hogy kiderüljön, mennyire (nem) hiteles a magyar társadalom kereszténysége.

Búcsú a közösségtől

Néha találkozom szelíd emberekkel. És újra meg újra találkozom hiteles keresztényekkel. És nagyra értékelek minden bukdácsolással teli fejlődési utat. 

De gyakrabban érzem úgy, hogy

a Jézus feltámadásába vetett hit amolyan önigazoló furkósbotként működik.

Mármint: még senki sem lett jó ember attól, hogy kereszténynek vallja magát, eljár templomba, áldozik és parolázik a pappal. Ellenben sokan képzelik azt, hogy az ő „rendes kereszténységük” feljogosítja őket a nyílt vagy maguk előtt is letagadott könyörtelenség változatos megnyilvánulásaira – irányuljon az egyének vagy csoportok ellen, a keresztény közösségeken kívül és belül egyaránt. Vagy másképp megfogva, mintha azért kéne rendesen viselkedni egymással, mert piros pontot osztanak érte a mennyben – és nem azért, mert számítunk egymásnak.

Egy közösséget elveszíteni, még úgy is, hogy mi lépünk ki, irtó fájdalmas dolog. Fokozatos szakadások sorából áll, tétova visszatalálási kísérletekből, újabb távolabbra lépésekből. Mert egy jó, vagy ha esendőn is, de működő közösség hatalmas megtartó erő lehet az életben. Hiszen így fejlődtünk mi, emberek, a közösséghez tartozás igénye és vágya sokkal régebbről jön velünk, mint bármilyen vallás. De mégis, részben a fentiek miatt:

egy bő évtizednyi vívódást követően egy ideje már nem tartozom ehhez a közösséghez.

Szinte hallom, ahogy mondják: a keresztség örökre szól! Tehát nem mondhatom csak úgy, hogy kalap-kabát, mert hát a lelkemre van vésve a jel.

Engem babaként kereszteltek, így amikor ezzel az érvvel (és hittétellel) találkozom valamilyen formában vagy helyzetben, mindig arra gondolok, hogy a kényszeren keresztül végül ez is a hatalomgyakorlásról meg a birtoklásról szól igazából. Mármint ezt az érvet nekem címző emberek számára, ugye, mert azt valójában nem tudjuk, Isten mit szól hozzá – ha létezik.

Búcsú a hittől

A másik okom látszólag egyszerűbb, ám sokkal mélyebb, érzékenyebb – és folyamatként sokkal régebben elkezdődött. Aztán csendesen, de egyre erősödve kísérte azokat, amikről már írtam.

Nagyon szeretem a karácsonyt. Az adventi készülődés, elmélyülés az egyik kedvenc időszakom az évben. És nagyon szeretem a húsvétot is: a nagyszombati szertartás indulása a fény visszatérésével, a tűz- és a vízszentelés szerintem a modern nyugati világunkban leggyönyörűbben megmaradt ősi rituális pillanatok közé tartozik.

Csak már nem hiszem, hogy ezeknek köze lenne valamiféle felsőbb hatalomhoz – ezek rólunk szólnak.

Annyiféle nép annyi mítoszát összeolvastam életem során: csodálatos erejű, szimbolikus nyelvbe sűrített tudás van bennük – megint csak magunkról. Arról, ahogyan mi, az emberi faj képviselői észleljük a létezésünket és a világot. És persze arról, hogy minden nép és vallás meg volt és van győződve arról, hogy ő tudja a tutit.

Sokáig gondoltam kvázi szinkretistaként, hogy a különböző vallások ugyanarra találtak rá, csak más módokon, most már ezt is fenntartásokkal kezelem. Nem mernék olyat állítani, hogy Isten nincs, de abban egészen biztos vagyok, hogy ha van is valami, az közel sem olyan antropomorf, mint ahogy annyian elképzelik. Például egyáltalán nem érdekli, ki kivel szexel, vagy van-e egy szobron kereszt.

–

Hát így tűnünk el. Én így tűntem el. Teljesen hamis lett volna 2022-ben már csak azért behúzni a római katolikust a népszámlálási kérdőívben, mert abban nőttem fel. Persze, követem, hogy mi történik az egyházzal, és rendesen fel tud dühíteni, amit a kormány is művel a kereszténységre hivatkozva. De közben tényleg olyan a NER, mint egy mitikus szörny a hős útján: próbára tesz, hogy felismered és le tudod-e győzni, vagy elbódít, a szolgájává tesz és felfal. 

A magam részéről most jól elvagyok az agnosztikus állásponttal. És nekem például az is teljesen mindegy, hogy Jézus mint történelmi személy, élt-e, hiszen ami a neki tulajdonított tanításban igazán értékes (Szeresd felebarátodat etc.), az szerintem tőle függetlenül annak bizonyult. És gyakran a nem-hangosan-keresztények vagy a nem-is-keresztények élik meg és gyakorolják hitelesen.

Sándor Anna

Kiemelt kép forrása: Pexels/ Gift Habeshaw, Facebook/ Nemzeti Hauszmann Program