–

Az elmúlt években Magyarországon és más fejlett országokban is komoly figyelmet kapott a népességfogyás problémája. A kormányzatok különböző családtámogatási eszközöket – nálunk például a Babaváró, a CSOK, valamint az anyáknak járó adókedvezmények – vezettek be a születésszám ösztönzése érdekében. Mindezek ellenére azonban a születések száma tovább csökken: Magyarországon például 2024-ben történelmi mélypontra jutott. És bár elsőre valóban azt gondolhatná az ember, hogy a különböző támogatások és kedvezmények elérhetik a kívánt hatást,

a probléma mélyebb okaira jóval kevesebb figyelem irányul: elsősorban arra, hogy a gyereknevelés gazdasági szempontból jelentős terhet ró a családokra, különösen a nőkre, még a látható állami erőforrás-átruházásokon, -transzfereken túl is.

A Vanhuysse-Medgyesi-Gál szerzőhármas Taxing reproduction: the full transfer cost of rearing children in Europe (A reprodukció megadóztatása: a gyermeknevelés teljes transzferköltsége Európában) című tanulmányában arra világít rá, hogy a gyereknevelés nemcsak érzelmi és társadalmi, hanem súlyos gazdasági ráfordítás is. A kutatás középpontjában az úgynevezett teljes transzferköltség áll, amely nemcsak az állami újraelosztást (pl. családtámogatás), hanem a családon belüli magántranszfereket, köztük a fizetetlen gondoskodási munkát is figyelembe veszi. A tanulmány szerint ezek a láthatatlan hozzájárulások jelentős mértékben torzítják az igazságos elosztásról alkotott képet, és lényegében a gyerekesek gazdasági „büntetését” jelentik.

Anyaság mint gazdasági hátrány

A kutatás háromféle összehasonlítást végzett: egyrészt az anyák és apák, másrészt az anyák és gyermektelen nők, harmadrészt pedig a szülőpárok és gyermektelen párok között. Az adatok egyértelműen azt mutatják, hogy a gyermekvállalás hosszú távon hátrányos gazdasági következményekkel jár, elsősorban a nők esetében.

A munkaerőpiaci egyenlőtlenségek ugyanis nem az indulásnál jelentkeznek: a férfiakhoz hasonlóan a nők is magas szintű végzettséggel és versenyképes keresettel lépnek a pályára, az első gyerek megszületése után azonban jelentős eltérések alakulnak ki.

„Arról elég sokat tudunk, hogy létezik motherhood penalty (azok a gazdasági hátrányok, amelyekkel az anyaság következtében szembesülnek a nők). Azt is tudjuk, hogy a nyugati világban a nők iskolázottsága legalább olyan, mint a férfiaké, de inkább jobb, és pályára lépéskor ugyanolyan esélyeik vannak, ugyanolyan keresetük van, majd amikor megszületik a gyerek, akkor kettéválnak az utak. Részben erre kapott Nobel-díjat Claudia Goldin, ezelőtt két évvel, most pedig Henrik Klevennek a Princeton Egyetemen volt egy óriási globális kutatása: 130 országban azt találták, hogy a nők és a férfiak foglalkoztatása az első gyerek megszületéséig nagyjából hasonló, utána válik szét. Tehát a gyerekvállalás tartósan hátrányos helyzetbe hozza a nőket. A következtetés pedig az, hogy ez rossz, és a cél, hogy a gyerekvállalás ne okozzon a nők számára hátrányt” – foglalja össze Gál Róbert Iván.

A jelenség számos országban megjelenik a bérekben, munkaerőpiaci előrejutásban és nyugdíjakban, az egyik legnagyobb meglepetést azonban a skandináv országokra vonatkozó adatok okozták. „A skandináv családtámogatási rendszer lényege, hogy nem készpénzes, hanem jó bölcsődét, jó óvodát, jó minőségű iskolát, megfizethető dolgokat és szolgáltatásokat ad, hogy a nők, akik szeretnének elmenni dolgozni, megtehessék” – mondja a szociológus, majd hozzáteszi, mégis itt a legnagyobb a transzferkülönbség a szülők és a nem szülők között.

Ez azonban nem az állami támogatások hibája, hanem egyszerűen azt mutatja, hogy a gyereknevelés nagyon drága – akkor is, ha azt intézményes keretek között támogatják.

Igazságosabb juttatási rendszerre van szükség

A szakember szerint a jelenlegi nyugdíjrendszerek, különösen a felosztó-kirovó rendszerek, alapvetően az intergenerációs erőforrás-átadásra épülnek: vagyis az aktív korúak finanszírozzák az idősek juttatásait. Ebből következően a jövő nyugdíjait a jelenben felnevelt gyerekek járulékfizetései fogják fedezni. Ez a logika mégsem jelenik meg a nyugdíjszámításban: csak azt nézik, hogy ki mennyi járulékot fizetett be, de nem számít, ki hány adófizetőt nevelt fel. Így a gyermektelenek előnybe kerülnek, míg a gyerekesek duplán fizetnek – a saját befizetéseikkel és a következő nemzedék felnevelésével.

A szerzők javaslata szerint nemcsak a családtámogatási rendszerek újragondolására van szükség, hanem a nyugdíjrendszer strukturális reformjára is. Ez történhet például úgy, hogy a gyereknevelést figyelembe vegyék a nyugdíjkorhatár vagy a járulék-visszatérítés meghatározásakor.

„Ha teljes kompenzációt akarnánk, akkor nagyjából 7-9 évvel kéne tovább dolgoznia egy nem szülőnek, egy átlag szülőhöz képest. Ezt aztán lehet gyerekszám szerint finomítani”

– mondja Gál Róbert Iván.

A kutatás rávilágít, hogy a jelenlegi rendszerek nem tükrözik a gyereknevelés valódi társadalmi értékét. A gyerekeseket sújtó „láthatatlan adó” felszámolása nemcsak igazságosabb társadalomhoz, hanem fenntarthatóbb nyugdíjrendszerekhez is vezetne. Ehhez azonban elengedhetetlen a közpolitika újragondolása, az adatrendszerek bővítése, és egy olyan társadalmi párbeszéd, amelyben a szülők valódi hozzájárulásai végre láthatóvá válnak.

Mózes Zsófi

Kiemelt kép forrása: Unsplash/ Dakota Corbin, Allison Saeng