Vedd le a cipőd, ha belépsz az otthonomba! (vs. bunkóság ilyet kérni tőled)
Leveszed a cipődet az ajtóban, mielőtt belépsz mások otthonába? Vagy megkérdezed, mit szeretne a házigazda – és titkon reménykedsz, hogy azt mondja, hagyd csak? Bosszant, ha valaki kifejezetten kéri, vedd le a cipődet, esetleg kérés nélkül átnyújt egy textilpapucsot? Mi a helyzet, ha hozzád jönnek látogatók? Egy hétköznapi helyzet, amely mindig indulatokat kavar, ha szóba kerül. Kurucz Adrienn írása.
–
Bevallom őszintén, én azok közé tartozom, akiket zavar, ha valaki utcai cipőben betrappol a lakásba.
Igaz, ez még viszonylag tiszta egyértelmű helyzet.
Ahogy az is, ha eszményi vendég érkezik, aki kérdezés nélkül kiugrik a cipőjéből, mire észbe kapsz, már zokniban csörtet befelé: halleluja, nem kell feszengeni.
No de lássuk be, nem ez a jellemző, sokkal inkább a lamentálás. Azaz: az érkező nem bújik ki a cipőből, de azért megtorpan a küszöbön, és kérdi, mi legyen. Ő érdeklődik, figyelmes, megadja a tiszteletet, döntsem el én, bunkó leszek-e.
Persze látom én, látom az arcán, jobb szeretné magán tartani a csukát, tehát ha azt mondom neki, hagyd csak magadon nyugodtan, érzékelhetően megkönnyebbül. A szorongóbbak azért kéretik magukat még cseppet: „tényleg?”, „biztos?”, kérdik, mintha lenne visszaút onnan, hogy már beleegyeztél, hozza csak be a kutyaszart a flórát és faunát az utcáról nyugodtan a világos, gyapjú szőnyegedre.
Álljunk itt meg egy pillanatra! Miért mondja az ember, hogy „nemkelllevenni”, ha valójában az ellenkezőjét szeretné?
Mert nem akar udvariatlan lenni, és tiszteli a vendéget, azt is, aki nem tiszteli annyira, hogy belekalkulálja: ha nem veszi le a cipőjét, és mindent összejár, akkor fel kell nyalni a padlót utána, mert, mondjuk, a háziak nem hordanak papucsot, ellenben szeretnek mezítláb közlekedni otthon – a tiszta kövön, parkettán.
És ott van még a tisztelet mellett az empátia is a háziak részéről: mi van, ha a vendégzokni lyukas, koszos vagy átizzadt, és a tulajdonos kínosan érezné magát cipő nélkül?
„Csavard fel a szőnyeget!”
Van egy speciális helyzet, amikor még bonyolultabb a cipőkérdés. Ezt pedig a vendégségek és házibulik idézik elő.
Táncolni nejlonharisnyában? Szilveszterezni puccba vágva – és ikeás, szürke, nagyméretű vendégpapucsban? Jaj, ne már!
Hördülnek fel sokan, és valóban fura levetetni az elegáns magas sarkút és a fényesre suvickolt alkalmi férficipőt.
Kompromisszumos megoldás lehet a „cipő marad, a szőnyeg megy, a követ meg fel lehet törölni hajnalban”-stratégia. Bízva abban, hogy a hangulat hevében is lerúgják magukról a vendégek a cipőt, ha felteszik a lábukat az asztalra, elterülnek a kanapén vagy bedőlnek az ágyba (oké, ha ilyen oldott a légkör, akkor már a cipőlevétel tulajdonképpen kit érdekel).
A problémakör egyébként világszerte ismert. A huffpost.com a minap hosszú cikkben számolt be arról az X-en zajló vitáról, amelynek témája az volt (dobpergés): illetlenség-e levetetni a cipőt a vendéggel. A diskurzus egyébként a New York Times egy cikke (Útmutató bulizáshoz) nyomán indult el. Ebben egy Rebecca Gardner nevű partiszervező azt javasolta a házigazdáknak: ne vetessék le semmiképpen sem a vendégekkel a cipőt. Szerinte ez durvaság.
Romilly Newman séf erre reagálva azt nyilatkozta:
ha az ember vendégeket hív, akkor legyen laza, ne játsszon teremőrt. Ne azt figyelje riadtan, ki mihez nyúl hozzá, mit önt ki, és – helyben vagyunk – magán hagyja-e a cipőjét.
Papucs, otthonka
A cikk nyomán az X-en és a Threads-felületen is sokan írták, hogy a szerzők valószínűleg még nem jártak Ázsiából származó emberek otthonaiban. Ezekben a hagyományoknak megfelelően nem kérdés, hogy le kell-e venni a cipőt.
A Huffpost kommentárokat összegző cikkében megszólal egy Porochista Khakpour nevű iráni-amerikai regényíró. Ő Los Angeles egy olyan külvárosában nőtt fel, ahol jobbára ázsiai származású szomszédai voltak. Azt mondja a közösségről, amelyből származik:
„Nem voltak díszes perzsaszőnyegeink, mégsem léptünk be a lakásba cipővel! Emlékszem, meg is kérdeztem a szüleimtől, hogy az amerikai tévéműsorokban miért hordanak cipőt az emberek a lakásban? Nem tudták a választ.”
Az író akkor értette meg a helyzetet, amikor New Yorkba költözött, és rájött, hogy a fehér családokban ez a szokás. „Az egyetemista szobatársam azt hitte, azért vagyok odabent mezítláb vagy zokniban, mert hippi vagyok. Szóval ez valamilyen bohémság.”
A cikkben egy Tsai-Ni Ku nevű nő is megszólal, aki szintén Amerikában él, Bostonban nőtt fel, de szülei tajvaniak. Tsai-Ni Ku is tartja a hagyományokat, és hangsúlyozza, az ázsiai emberek számára nagyon fontos az otthon tisztasága. Mivel hagyományosan a földön ülve vagy egy alacsony asztalnál esznek, érthető, hogy a padlóra különösen ügyelnek. És a tajvaniak nemcsak a cipőt veszik le, ha hazaérnek, de át is öltöznek valamilyen házi ruhába.
Ezek a szokások tőlünk, magyaroktól sem idegenek. Sokan gondolják úgy mifelénk is, hogy nemcsak a házigazdának kell tiszteletet tanúsítania a vendége iránt, hanem a vendégnek is figyelembe kell vennie, hogyan érzi magát komfortosan az, aki beengedte őt az otthonába, ami számára alapvetően egy biztonságos hely, mondhatni némi pátosszal: egy szentély.
Az, hogy vendég vagy, nem jelenti azt, hogy bármit megtehetsz. Azt is megkérdezed (jó esetben), rágyújthatsz-e, használhatod-e a mosdót, kölcsön kérhetsz-e egy könyvet – nem veszed el csak úgy. Miért lenne más a cipőlevétel kérdése, érvelnek sokan, míg mások inkább azt hangsúlyozzák: ne kukacoskodj már, ha úgy döntöttél, beengedsz valakit, mosd fel utána a padlót, nem akkora ügy az.
Szerinted?
Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Getty Images/ NickyLloyd
