Két évvel ezelőtt, amikor kilépett a repülőtér ajtaján, megcsapta a forró pára és az a jellegzetes szag is, amit később Dominika-illatnak nevezett és annyira megszeretett. Már aznap rabul ejtette szívét a sziget, és Ramón is. 

Most a kisszobában ülünk a kanapémon, Magyarországon, rálátunk a fagyos kertre. Emlékszem a megismerkedésünkre: amikor Izabel coachként jött el hozzánk a Covid első és harmadik hulláma alatt – másodszorra már pocakos kismamaként, dupla maszkban –, hogy nekünk, orvosoknak és nővéreknek segítsen feldolgozni a tébolyt, amiben akkor dolgoztunk. Ott volt velünk, szerelmesen és boldogan. 

Hallgatom őt, és azt kérdezem, van-e magyarázat arra, ami vele történt. Hogy turistaként elutazott Dominikára, és már az első este egymásba szerettek egy fiatal, helyi fiúval, aki a szállodában dolgozott.

Hogy történhetett meg, hogy egy háromdiplomás, európai nő elveszítse a fejét? Mármint ennyire, hogy haza sem jött a nyaralásból. A Covid kellős közepén.

Akkoriban minden kicsúszni látszott alóla, magyarázza, a cégnél, ahol dolgozott, leépítések voltak, és káosz, nem működött a házassága sem. Sok nehézségen mentek keresztül, részben a férje hosszú betegsége, részben a baba utáni meddő vágy miatt, és ezek a gondok inkább eltávolították, mintsem összetartották őket. 

– Amikor minden, amiben előtte éltem, megsemmisülni látszott, miért ne lehetett volna kipróbálni az irracionálisat? Ahol nem kell gondolkodni, ahol a jelenben tudsz lenni, ahol nincs rohanás, megáll az idő, megáll az élet. Ahol az ég összeér a földdel. 

 

A felhők mögül olyan olyan hirtelen bújik elő a délelőtti nap, hogy hunyorítani kezdünk, de még így is látni rajta, ahogyan felderül az emléktől. Pedig Dominikán érte a szigorú lezárás is. Pálmafák, fehér homok és koktélok helyett három hét karanténban, összezárva. A lakás, amit hirtelen ki tudtak bérelni Ramónnal, a kukatárolókra nézett, kicsi volt, és kényelmetlen.

– Hány napig bírtátok veszekedés nélkül? – puhatolózom.

– Talán kettő vagy három. Számonkérte, ki ír nekem, és én kinek írok, miért internetezem és miért mobilozom – pedig csak dolgoznom kellett!

A sértődések közepette nagyjából két hét alatt jutottunk el a földi pokolba, amit Ramón megkoronázott azzal, hogy egy veszekedéskor kiugrott az ablakon, és nyílt combcsonttörést szenvedett. 

Éjszaka, mentővel vitték be őket a kórházba a Covid-őrület kellős közepén. Fekvőgipszet kapott, húzatni kellett, látogatni se lehetett. Izabel akkor azt sem tudta pontosan, a szigeten merre vannak éppen, ráadásul reggel indult haza a gépe. Egy helyi motoros vitte vissza a lakásba, onnan taxival ment a kórházba, hogy bevigye a szükséges holmikat, majd vissza a repülőtérre. Hazautazni, hivatalos dolgokat intézni. És elválni a férjétől az új szerelemért.

Amíg itthon volt, Ramón nemcsak szerelmes, de féltékeny üzenetekkel is bombázta. Izabel hiába nyugtatta, kérte, hogy bízzon bennük.

– Arra vagy kíváncsi, lehet-e kezelni a féltékenységet? Megpróbáltam megérteni, és segíteni, hogy bízzon bennem, bennünk.

Néhány hónap múlva pedig megtörtént a csoda! Hangja felélénkül, és én csak nézem, ahogyan szép arca még gyönyörűbbé változik. Mert bár úgy tudta, soha nem lehet gyereke, mégis teherbe esett. Összeházasodtak, és boldog volt, de a féltékenység folyamatosan ott volt velük harmadiknak. Megértette, hogy Ramón magából indul ki, és egyfolytában projektál. Aztán jöttek is a visszaigazolások: először az előző barátnő bukkant fel, aztán a párhuzamos kapcsolatai is. Hogy mit érzett azokban a hetekben? 

– Imádtam várandós lenni! – Izabel hátradől, mosolyog. – Semmi más nem számított.

A nőket arra tanítják – mert régen is kaptunk ilyen tanácsot –, hogy ha a férfi bánt, azonnal menekülj. Ezek szerint ez még sincs eléggé a zsigereinkbe ültetve? Ezen gondolkodom, miközben a veszekedésekről mesél. Merthogy a szóbeli bántalmazást, majd később a fizikait is „az irracionalitás” részének tekintette Izabel. Azt gondolta, az ilyesmi belefér egy szenvedélyes kapcsolatba.

Később vajon hogyan lehet feldolgozni, hogy ilyen méltatlan helyzetbe került egy okos, önálló, tanult nő?

– Hű, de nehéz ez! Érdekes volt a folyamat, ami odáig vezetett. Kezdetben egyszerűen csak biztonságban éreztem magam mellette. Ramónnak különleges képessége volt arra, hogy ezt kiépítse bennem. Magam sem vettem észre, hogy ez függőséggé alakult, mintha nélküle már nem is létezhetnék.

Időnkét meg-megráncigáltuk egymást, de sosem bántott durván, csak egyszer, pár nappal az egyik hazaindulásom előtt.

Mindig szörnyűek voltak azok az utolsó, együtt töltött napok, állítólag azért, mert amiatt aggódott, hogy esetleg sose megyek vissza. Várandós voltam. Fáradt. Vitatkoztunk. Ő ivott. Aztán megütött. Másnap reggel úgy tett, mintha semmi nem történt volna. Azt állította, nem emlékszik. Hónapokkal később derült ki, hogy emlékezett. 

 

Hogy akkor miért nem léptem ki a kapcsolatból? És miért éreztem azt, hogy a rossz is jobb a semminél? Hogy legyen. Hogy ne legyek egyedül. Nem akartam fehér, szőke nő lenni, egymagamban a világ végén. Sok idő kellett feldolgozni magamban, hogy ez a félelem honnan jön.

Édesapám a szemem láttára halt meg, amikor tízéves voltam. Az elhagyatottság a részemmé vált. Bármi történt, nem érdekelt, csak ne hagyjanak el! Nem tudom, miért gondoltam úgy, hogy adni kell Ramónnak még egy esélyt, majd még egyet, és még egyet. Persze az elmém tudta, hogy nem lenne szabad. A szívem kevésbé. 

Most először látom meg a fáradtságot az arcán. Hosszú repülőút van mögötte. Hozok egy puha takarót, inkább aludjon egyet, javaslom, de nem lehet. A jetlag miatt ki kell várni az estét.

– Aztán kiderült, hogy gond van a terhességgel – folytatja.

Kevés volt a magzatvíz, nem nőtt eleget a baba, ezért Izabel hazajött Magyarországra. És akkor elkezdődött a történet legszomorúbb része, ami hiába esik meg anyák százaival és ezreivel, nincs az a láthatatlan szál, ami annyira erős lenne köztünk, hogy át tudnánk élni egy koraszülést és a baba elvesztésének a fájdalmát, ha mi magunk nem tapasztaltuk. Izabel esetében több ezer kilométerre az apától.

– Nem voltam egyedül, Márk, a volt férjem, velem volt, mindenben segített. Talán ezt nem kellett volna megmondanom Ramónnak, mert onnantól képtelen volt lenyugodni. Őrjöngött a féltékenységtől, miközben már az előző heteket is pokolban töltöttük. De tudtam, hogy vele most nem foglalkozhatom. Mert akkor mi voltunk a fontosak a babával, és az a néhány nap számított, amit rövidke életében együtt tölthettünk. 

Az Il Divo Isabel című dala jut eszembe. Tele van ilyen mondatokkal, hogy Isabel, yo no sabre vivir si ti (nem tudok nélküled élni), Llorarás (sírni fogsz), Tu Dios se enfadará (istened dühös lesz rád), Muera asi (halj meg): valahogy így képzelem el Ramón üzeneteit. Izabel azt mondja, ilyenek is voltak, tele szerelemmel és haraggal. Ő pedig nem tudta, kinek higgyen: neki, vagy a saját szemének? A vágyainak, vagy a tapasztalatainak? Amikor engedett neki, minden szép volt. Pár napra rá ismét pokol. Tizenegyezer kilométerről is.

A volt férje végig ott volt velük. Elképzelem a képet: icipici fekete kisbaba, hófehér szülőkkel. 

– Mivel egy éven belül váltunk el, így automatikusan Márk nevét kapta meg a baba. Ezek a magyar törvények. Nem bántam. A legnagyobb Covid-tombolásban, amíg mindenki csak a bejáratnál integetett nekem, ő bejöhetett hozzánk. 

Azt mondja, csodálatos embereket ismert meg a koraszülöttosztályon. Amit végigcsináltak velük, és ahogyan gondoskodtak róluk!

Azt érezte, hogy nincs egyedül. Imádták az ő háromszázötven grammos babáját. Úgy hívták: a csodababa. Heroikus küzdelem volt ez mindenkinek. A baba öt napot élt. 

Ramónt azóta kitörölte a telefonjából.

Talán a gondolataiból is, de azt mondja, az álmaiban sokszor megjelenik. Mert hosszú időbe telt elfelejtenie azt, amiben nagyon akart hinni. 

Két év szerelem. Rákérdezek, hogy esetleg felmerült-e benne, hogy mégsem az volt. Hanem egy volt a sanky-panky esetek közül, vagyis áldozatul esett annak a Dominikán vagy más karibi országban szokásos jelenségnek, amikor is fehér nőket csábítanak el, és használnak ki a „latin szeretők”.

– Egy fiatal, szép nőt is lehet érdekből szeretni – mondja. – A fehér, jómódú nő pedig a „megmentő” szerepében tündököl. Igen, megkérdőjeleztem egy időben, hogy ez szerelem-e volt, vagy más. Mára azt mondom, valami más volt. Talán szeretett, de az életet, amit kínáltam, talán jobban vágyta.

Pedig semmi mást nem kellett volna adnia, csak kedvességet. Ennyit kértem mindig: légy kedvesebb velem.

Észre sem vettük, ahogy eltűnt a nap a kert végében, és lassan ránk esteledett. Felkapcsolom a villanyt, és elkortyolunk egy fél pohár vörösbort. Nézem, ahogy fázósan a nyakáig húzza a takarót, és arról beszélgetünk, mit érez, amikor visszatekint erre a két évre. Hogy visszacsinálna-e mindent.

 A cikk a hirdetés után folytatódik!

 

Azt mondja, nem. Megismert egy másik kultúrát, amiben már otthon tud lenni. Megtanult spanyolul. Két hazája lett. Levetkőzte az európai „allűröket”. 

– Amikor az anyósom víz és áram nélküli háza adott biztonságot, megértettem, hogy nem kell egy száznegyvenhetedik pár cipő a boldogsághoz. Megtanultam azt is, hogy van az az állapot, amikor előjönnek gyerekkori traumák, amiket sosem dolgoztál fel, és ezért ragaszkodsz irracionálisan valakihez, akihez nem kellene. Megtanultam kezelni a magányt. Elfogadni és felismerni, hogy mégsem vagyok egyedül. Megtanultam, hogy erős vagyok, és többet nem keveredhetek ilyen helyzetbe. És megtanultam magam szeretni. Ami harmincnyolc év alatt nem sikerült. Mindannyian tanulhatunk. Van egy életünk, amit megbecsülhetünk. Sőt, szerethetünk. Ez óriási felismerés, amely végül nagy szabadságot adhat.

Havas Juli

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images / Viktoria Korobova